Pécsi Rita: Hétköznapi forradalmunk – Magunkat egészen odaadni, vagy „okosba” megoldani?
„Adni kell, adni, mindent odaadni: (…) S érte semmit sem kívánni!” – mondja és teszi Teréz anya. És Kolbe atya, a pesti srácok, megannyi vértanúnk és szentünk csakúgy, mint csendes hőseink, az anyák, apák, nagyszülők, a névtelen segítők, a hétköznapi boldogok és szentek.
Vágyakozunk erre a lendületre, erre a tűzre, de honnan merítsünk hozzá erőt, olyan kitartást, ami nemcsak a fellobbanásra elég, hanem egy szürke, ködös péntek délután is lángol még?
Önfeláldozás, önátadás vagy inkább önérvényesítés, önmegvalósítás? Szűk a határmezsgye! Nagy a kísértés és az örvény, mindig kényelmesebb lenne egy kiskaput találni, úgymond „okosba” megoldani.
Egy individualista, énközpontú tömegtársadalom furcsa szövedékében élünk, ami ráadásul a maximalizmus és a profizmus álarcában kóros megfelelési kényszerré torzítja az önátadást és önfeláldozást is.
Csak a tökéletes a jó, s az ilyen ember nem tud kérni sem, és a saját szükségleteit fel nem ismerve állandó teljesítési kényszerben él. Éppen ezért a környezete felé hiperkritikus, ugyanakkor kiváló munkaerő és remek fogyasztó is, hiszen az időigényes, komoly emberi kapcsolatok helyett tárgyakba, szolgáltatásokba kapaszkodik, és ezen keresztül jól manipulálható.
A maximalizmus hajszoltságában természetesen felmorzsolódik a kedv, az önkéntesség húzóereje, és megjósolható a kíméletlen következmény: a kiégés vagy a betegség fájdalmas kiszolgáltatottsága, amivel a lélek jelzi, hogy mindenekelőtt törődésre, személyes kapcsolatra volna szüksége. A tévedés gyökere az, hogy az élet törvénye a növekedés, és nem a tökéletesség!
Minden ember ősi vágya, belső parancsa a kapcsolódás. Ám ez a megnyílás egyúttal félelmetes, mert kiszolgáltatottsággal, sérülékenységgel jár. Ezért mennénk is, maradnánk is. Vajon melyik ösztönünk győz?
A Teremtő az emberi neurobiológiába rejtette a szolidaritást, az együttérzést. Ma már egyre gyakrabban hallhatunk a tükörneuronok áldásos működéséről, amelynek segítségével képesek vagyunk olyannyira egymásra hangolódni, hogy szinte szó nélkül részt veszünk egymás fájdalmában, örömében. Ennek egyik leghétköznapibb bizonyítéka, hogy gyakran mi is ásítunk, ha ásító embert látunk. Sokszor elgondolkozom ezen. Az ásítás oxigénhiány. De ha neked van oxigénhiányod, miért kell nekem is ásítanom? A tükörneuronok jóvoltából önkéntelenül is rezonálunk egymásra. Még egymás fizikai állapotára is! Ebből a készenlétből születhet meg az empátia, majd a belső értékekkel telített önátadás örömteli késztetése. Ilyenkor már észre sem vesszük, hogy áldozatba kerül az együttműködés, elfelejtjük minden nyűgünket, bajunkat. Ki ne ismerné ezt az állapotot? Ezzel jár a szerelem, a barátság, a gyermekünkkel való szakadatlan törődés, a misszió, a karitatív tevékenységek sok-sok lehetősége, egészen addig, hogy életünket kockáztatva elsőként megyünk a csatába, a harcba, a forradalomba.
Valóban, arra születtünk, hogy szeressünk, hogy megosszuk, sőt odaadjuk az életünket, hogy ajándékká váljunk mások számára.
A szeretet mértéke kicsiben és nagyban az „ahogy én szerettelek titeket” (Jn 13,34), a fáradtságot nem ismerő áldozat, az önfeláldozás. Ennek örömét nem lehet mérni, elvárni vagy kikényszeríteni, de előírni, kiszámítani és megmagyarázni sem. Ezt nem a jog, nem az ész, hanem az a bizonyos harmadik irányítja.
Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
(…)
Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet!
(Túrmezei Erzsébet: A harmadik – részlet)
A harmadikra hallgatni – forradalmi tett. Nem visszaszólni, mert fontosabb a kapcsolat, mint az igazam. Kiállni a férfi és a nő szövetségén alapuló családeszmény mellett, amikor trendi lenne az elfogadás szólama mögé bújni. Nem bekapcsolódni a vitriolos cinizmusba, amikor a távollévő kollégáról van szó. Az önsajnálatot magamban következetesen visszautasítani, akkor, amikor még „ízlik” is. Elmenni még egy lépést azzal, akivel eddig is nehéz volt menetelni. Mindennap megvívni magunkkal és gyermekünkkel az „okoseszköz-háborút”. Évtizedek múlva is keresni a házastársam kedvét.
Kicsit jobban elvégezni valamit, mint ahogyan kell.
Adni mindenből, amit kaptunk. „Munkát, erőt, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret.” (Teréz anya) Mosolyt és könnyes vigasztalást. Derűt, melegséget, dalt, és ölelést ott, „hol fázik a szeretet” (Gárdonyi).
Igen, ez a nagy szívű, túlcsorduló mértékkel mért, bátor szeretet igazi forradalom. Kis mindennapi, de valóban hősi meghalásokkal, komoly áldozatokkal. És ez – kizárólag ebben az odaadottságban megtapasztalható – hosszú távú gyümölcsözőséggel, a hősöknek járó dicsőséggel és az önfeláldozó szeretet mély békességével és életörömével jár.
Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
(Ady Endre: A Tűz csiholója – részlet)
Bátorság! Forradalmi időket élünk. Ma a mindennapok forradalma zajlik! „Aki szűken vet, szűken is arat; s aki bőven vet, bőven arat. Mindenki elhatározásának megfelelően adjon, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mertIsten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,6–7).
Magyar Kurír
