Aki egyszer alkoholistává vált...
"Már több korábbi cikkemben is írtam, és újra csak ismételni tudom magam: a klienseim jelentős része érkezik úgy, hogy bár sejti, ott legbelül érzi, sőt legalább saját magának már be is vallotta, hogy alkoholista, mégse szeretné teljesen letenni a piát, helyette szociális használó szeretne a továbbiakban lenni. Csak kicsit, csak alkalmanként. Csak nyáron a tengerparton egy sört. Csak meccsnézés közben egyet-egyet. Én belül mosolygok, hiszen ezt ismerem, magam is voltam ezzel így. Én is szerettem volna picit inni/drogozni. Csak éppen nem ment. - Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása:
Érthető, hogy nem könnyű döntés elengedni azt, ami korábban a mindent jelentette. A gyógyírt, a támaszt, a jó barátot, a szeretőt, a feszültségoldást, a közösséget, a bátorítást, az álomba ringatást, a szorongásgátlást stb. A saját példám és a sokévi munkám alapján mondhatom, és mások tapasztalata is ez, hogy aki egyszer alkoholistává vált, az már nem lesz szociális ivó.
Ha tud is egy ideig keveset inni, az csak aránytalan nagy energiaráfordítással megy, és végül szinte mindig kudarcba fullad. Általában egy hosszabb józan időszak utáni visszaesés után az illető állapota még rosszabb lesz, mint a kijózanodást megelőző, használati időszakban volt, és ez a függőség progresszivitásából következik. Amíg nem iszik, a függősége nyomja a fekvőtámaszt, nem múlik, és újult erővel lecsap az elővigyázatlan áldozatra.
Konzultációs munkám során a biztos felépülésre törekszem, ennek kulcsa pedig a teljes szermentesség. Nekem az a dolgom, célom, hogy a klienseimnek a lehető legbiztonságosabb utat mutassam meg.
Egy biztos: aki nem issza meg az első kortyot, az biztosan nem esik vissza!
Magyarul sok év ivás utáni hosszabb józan időszakot követő visszaesés még durvább ivást hoz magával, rövid időn belül az illető állapota még rosszabb lesz, mint a kijózanodást megelőzően. Pár nap alatt képes teljesen leamortizálni magát, aztán kezdheti megint elölről, és foghatja a fejét, hogy kerülhetett megint ilyen állapotba?
Mit tudok mondani a klienseimnek, amikor közlik, hogy szeretnének még inni, de csak piciket? Ha nem hisznek nekem, próbálják ki. Aztán majd kiderül, hogy működik-e. Én hiába mondom, hogy ne csinálja, ha még benne van a boogie, ezt a saját bőrén kell megtapasztalnia. Az én tapasztalatom az enyém, az övé az övé. Aki még nem maxolta ki a lehetőségeit, azaz még nem ivott, drogozott eleget, az még inni, drogozni fog. Sokaknak sok köre lesz még innen, de vannak, akik egy-két rosszul sikerült alkalom után belátják, tényleg nem megy, és így megnyílik az út az absztinencia felé.
Azt szokták mondani, hogy a fejtől a szívig hosszú az út. Nagyon igaz. Ezért tartom problematikusnak a „minden fejben dől el” és a „csak akaraterő kérdése” típusú szlogeneket. Mert ezek csak részben igazak. Természetesen kell akaraterő, de ha még nincs meg az „ittam eleget” érzés, hiába akarja valaki abbahagyni.
A függőség irracionális betegség. Pont ezért nem működnek az észérvek. Ilyenkor a kétszer kettő néha öt. „Más, amit tudok, és más, amit érzek. Tudom, mi fog történni, mégis csinálom.”
Valahol legbelül minden függő tudja, hogy nem oké, amit csinál, de mindig talál valami jó, racionálisnak tűnő ürügyet arra, hogy használjon. Az ész nem igazán játszik szerepet, hisz láthatjuk, egészen magas IQ-val rendelkezők ugyanúgy isznak, hiába tudják, hogy lassan a halálba menetelnek. Hiába agysebész vagy kutató, ugyanazokat a köröket futja, mint az aluliskolázott alkoholista, semmi különbség, csak legfeljebb az önámító magyarázatok között. De ott se igazán. Megkockáztatom, hogy minél magasabban iskolázott az illető, annál nehezebb a leállás, hiszen a magas intellektusa miatt még több önámító észérvet tud hozni arra, miért lehet így vagy úgy innia, miközben beledöglik. Itt az igaznak tűnő kifogások, észérvek inkább hátráltató tényezők, és akinek ezekből több van, nehezebb a helyzete.
A minap mondta egy kokainista-alkoholista kliensem, aki a kokainproblémája miatt keresett meg: „Azt értem, és könnyebben el is tudom fogadni, hogy nem kokainozhatok, de az alkohol annyira jelen van mindenhol az életemben, annyira az énem és a társaságom, a munkám része, hogy szinte lehetetlennek tűnik ezt még elfogadom, pedig fejben tudom, hogy el kellene, de nem tartok még ott…”
Elég gyorsan kiderült, hogy az alkohol folyamatosan jelen van már rég az életében, és pia nélkül gyakorlatilag sosem használt még kokaint.
Honnan lehet tudni, ki ihat, és ki nem?
Aki számára kérdés, hogy megihat-e büntetlenül egy pohár italt, az inkább ne tegye, akinek pedig ez valóban nem kérdés már, mint például nekem, az ivott már eleget.
„Én nem tudok kicsit inni, a második pohárnál valami átkattan, és elvesztem az ellenálló képességem. Kisebb-nagyobb, egyre nagyobb erőfeszítésekkel, rövidebb ideig megy a szociális használat, de utána mindig elbukok, és az állapotom egyre rosszabb lesz.”
Egy másik felépülő alkoholista nő pedig: „Közel 5 évet töltöttem absztinenciában, ám az alkoholisták jól ismert elbizakodottsága a már felmutatható eredmény birtokában megtörte az absztinens karrieremet. Olaszországban igyekeztem bebizonyítani magamnak, hogy én simán lehetek szociális ivó. Nagyjából az első estét követte a második, és lassan begyűrűzött az alkohol a mindennapjaimba újra. Ecseteltem a kolléganőmnek, hogy milyen jó is itt a már szabad órákban a tengerparton, vegyünk bort és üljünk ki a teraszra, iszogassunk. Kapásból úgy ittam, hogy amíg ő a teraszon ivott egy pohár bort, addig én a szállásra be-belibegtem és belekortyoltam az üvegbe. Ő rá is kérdezett, hogyhogy ilyen hamar elfogyott.. Mire én: »Hiszen egész nap ittunk...« Volt olyan, hogy együtt iszogattunk szabad délutánon, de a hűtőszekrény sűrű látogatása során én olyan szépen agresszív hangulatba tettem magam, hogy összecsomagoltam és kimentem a tengerpartra aludni, nekem senki ne mondja meg felkiáltással! Mivel a gyerekem a visszaesésem időszakában még kicsi volt, igyekeztem akkor nem inni, amikor velem volt, ezt elég sokáig sikerült kiviteleznem. Viszont ha nem volt velem, szinte bármilyen megoldás kézenfekvő volt, akár a »leszaladok friss kenyérért« felkiáltással, vagy a »jaj, becsöngetett a szomszéd néni, átmegyek« hantával léptem ki az ajtón. Mindig megtaláltam a lehetőségeket, ha nem voltak, kreatívan teremtettem. Például egy látszólag csak borozós estéből végül a kis rakéták (felesek) melltartóba dugdosása lett, és kiszaladgálás a szobából... Vagy a kocsikerék alá behelyezett kis üvegbe való hirtelen belehörpintés. Nos, ezek mind ezt a fajta kreativitást bizonyítják. Persze lelkesen védtem az álláspontomat, miszerint azért én nyugodtan ihatok.
Kijózanodásaim után sokszor találtam elrejtett üvegeket, sokszor bontatlanul…, akkor azt felvonultattam, hogy hiszen én már nem iszom... aztán tartottam is magam hetekig, néha hónapokig, majd jött a kattanás, hogy naaa…, ha eddig bírtam, most már menni fog, csak finoman és szociális kereteken belül kell fogyasztanom… Hát nem sikerült. Többszöri, sokszori bukás után a múlt évben majdnem meghaltam. A kórházból éjjel kijöttem, és az első utam inni vezetett. Olyan mélyen jártam, hogy éreztem: nem mehet így tovább. Hiába a kreativitás, a remeknek tűnő megoldások: én egyáltalán nem ihatok.”
Egy felépülő lány meséli: „Már korábban, még a felépülésem előtt is elkezdtem járni önismeretbe, csak konkrétan a függőségemmel nem foglalkoztam, pont azzal nem, ami a legfontosabb lett volna. 24 éves korom felett már éreztem, hogy probléma van az alkoholfogyasztásommal, mert nem tudtam kontrollálni, de persze a kokain mellette józanul tartott, az mindig visszahozott. Idővel konkrétan csak úgy mertem inni, ha volt kokain is, mert amúgy eszméletlen őrületekbe kerültem, viselkedési problémák, gátlástalanság és trágár beszéd stb. volt a jellemző rám.
Onnantól kezdve, hogy 2017-ben beismertem a függőségem, volt több próbálkozásom. Egy addiktológián hallottam először megoldásokat a függőségemre, de persze akkor az még nem jutott be. Szentül hittem, hogy nekem menni fog rehab és NA-gyűlések nélkül.
Mindig okoltam valamit vagy valakit a használatomért, és azt gondoltam, ha majd az a valami, amit épp okolok, rendbe jön, nem fogok használni. Jártam pszichológushoz, pszichiáterhez, párterápiára az akkori párommal, családállításra, és elkezdtem tanulni egy energetikai gyógyítási módot is, amiben hittem.
NA-gyűlésen egyszer vettem részt, és inkább megvettem az összes ehhez kapcsolódó függőségi irodalmat, gondolván, hogy az elég, hogy az engem majd józanul tart, mint hogy oda járjak. Akkor ezt gondoltam. Maga a függőség beismerése megvolt, mégis még három évig kísérleteztem. Az addiktológia után három hónapot bírtam, visszamentem az exemhez, aki mellettem kokainozott, és az egyik ilyen éjszaka már elegem lett, hogy tartom magam, így végül mi ketten arra a következtetésre jutottunk, hogy a kokaintól sosem volt semmi bajom, csak az alkoholtól, így azt lehet. :) És szépen elkezdtem újra szívogatni. Mindeközben jártam pszichológushoz is, akivel nem voltam teljesen őszinte. Ő nagyon finoman pedzegette, hogy csak próbáljam ki, hogy kibírom-e, hogy nem szívok és iszom, ez persze sosem ment. De már bűntudatom volt a használattól is.”
Az akaraterő önmagában való elégtelenségére jó példa az alábbi megosztás: „Heteket bírtam erőből maximum, és csak úgy használtam, ha mellettem volt a barátom, mert ő »kontrollálta« az ivászatomat. Figyelt rám a kis kedves, hogy mennyit ihatok, és biztosította a kellő kokainmennyiséget, hogy meg ne bolonduljak. Ha úgy látta, túlittam magam, rám szólt és én vagy befogadtam, vagy folytattam titokban, meg a haverjaitól kuncsorogtam még cuccot. Sokat jellemzett a zugivás. Anyagot kaptam bármennyit, de azt nem szerették, ha iszom, és azt titokban kellett, meg mindig én vezettem, mert ugyebár én úgysem iszom. A fenéket nem! Vicc...
Aztán már nem adott semmit. Bűntudatom volt, mondjuk attól, hogy három hétig nem csinálok semmit, aztán két nap alatt romokba döntök mindent. Már sem a mesterem, sem az orvosok nem tudtak mit csinálni, már ők is erőltették a csoportos terápiát vagy foglalkozásokat, amiről én addig hallani sem akartam. Nem voltam hajlandó otthagyni a pasim tíz hónapig, nem tudtam elképzelni az életem, hogy újrakezdjem, hogy feladjam a »luxust« és egyszerű emberként éljek. Borzasztóan féltem a szürke hétköznapoktól. Volt munkám, barátaim, egzisztenciám és ez nagyon jó volt az önbecsapásra, hisz én a »munkahelyemen is helytálltam«, »tudom ezt kezelni«. Hitegettem magam.
Több barátom volt, akik hallani sem akartak arról, hogy ez betegség és probléma és segítségre szorulok. Ez nem csak akaraterő kérdése. Most rehab után gyűlésekre járok, és már jó ideje józan vagyok.”
Szociális ivás gyógyszer segítségével?
Egy felépülő nő, Ildikó története, nem kivétel, inkább szabály: „Eszembe jutott egy pszichiáter, akitől segítséget kértem. Azt mondta, sikeresen leszoktatott már sok embert, akinek problémája volt az alkohollal, és azóta nem kell szégyenkezniük, mert tudnak szociálisan inni, társaságban is elég nekik pár pohár alkohol. Van egy receptköteles gyógyszer, felírta, én pedig rohantam a gyógyszertárba és elhittem, hogy végre van remény. Hat éve ezer forint volt az ára egy szem gyógyszernek. Az orvos előírta (és a gyógyszer tájékoztatója is emlékezetem szerint), hogy egy szem gyógyszert be kell vennem fél órával azelőtt, hogy elkezdek inni. A gyógyszer működése az orvos által elmondottak szerint: gyógyszer után fél órával iszom egy vagy két pohár alkoholt, de többet nem fogok, mert a gyógyszer hatására úgy fogom érezni, hogy telítődik a szervezetem és nincs rá szükségem, hogy többet igyak. Na, másnap bevettem a gyógyszert, majd fél óra múlva inni kezdtem. 1, 2, 3, 4, 5... pohárral. Majd pár óra múlva tök részegen hívtam az orvost, mert elfelejtettem, hogy korábban bevettem már a gyógyszert, szóval bevettem még egyet és be voltam pánikolva részegen, hogy lehet-e bajom a túladagolásból. Talán azért vettem be a másodikat, mert furcsálltam, hogy iszom-iszom, de a szervezetem nem jelzi, hogy elég lenne, pedig az orvos azt mondta. És csak utána láttam, hogy már 2 szem hiányzik.”
Egy felépülő férfi mondja: „Sose felejtem el, épp az euforikus első hat hónapomat töltöttem be, a felépülési program mély, bensőséges ismeretere tévén szert, és eldöntöttem, hogy a szociális ivásra való képességem bizonyításával fogom igazolni a hatalmas fejlődést. Három nap múlva vérző fejjel mentem vissza az AA-gyűlésre, mert a szomszédos Olimpia borozóban, ahol a visszatérésem előtti utolsó kortyot akartam meginni, kisebbségi kérdéseket kezdtem feszegetni, nem kifejezetten polkorrekt módon. A beszámolóm első mondata a gyűlésen úgy hangzott, hogy »elhatároztam, hogy szociálisan fogok inni, és ezért vettem három liter kiváló házi pálinkát«. Nevettek.”
Egy alkoholista férfi meséli: „Nekem lassan negyven éve van jelen az életemben az alkohol. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, mert bizalmat vesztettem, tagadtam, hazudoztam, veszélybe került a kapcsolatom, a munkám, az anyagi helyzetem, fizikailag és mentálisan is jelentősen leromlottam, akkor leálltam. Hol könnyen, hol nehezen, Komlót is megjártam kétszer. A visszaesések soha nem valamiféle megrázkódtatás következményei voltak, hanem azért történtek, mert képtelen voltam tudatosítani, hogy nem lehetek szociális ivó. A felépülésben soha nem értem el a bűvös egy évet, mert szép lassan, ahogy kopni kezdett a kijózanodás eufóriája, az öröm a visszaszerzett fizikai és szellemi képességek miatt, úgy kúszott be a sóvárgás az ingyen szerzett örömre. (Természetesen az ingyen itt nem a pénzre vonatkozik, hanem a kitartás, befektetett munka nélkül hozzáférhető jó hangulatra, szorongásoldásra, merészebb fellépés utáni vágyra értem.) A rossz, borzalmas, sokszor életveszélyes, önsorsrontó élmények elhalványultak, »csak a szépre emlékeztem«. Amit adott esetben egy, már nem a rosszullétek elhárítására, hanem a várható öröm kedvéért megivott pohár bor, doboz sör jelenthetett. Ami persze sose maradt meg egynek, de sokáig beértem kettővel, hárommal.
Társasági alkalmakkor gond nélkül, sőt olykor büszkén sikerült elhárítanom a felkínált italt. Ennek az oka az a belátás volt, hogy túlzottan koncentrálnom kellett volna arra, hogy egy idő után ne viselkedjek hülyén. Így nem érte meg, egyedül azonban nem kellett ilyesmire figyelnem. A környezetem megengedőbb hozzáállása nem téveszt meg, azon már átlátok, de a saját tudatom veszélybe sodorhat, mert a szociális ivást mint vonzó perspektívát mutogatja. A rendszeres AA-gyűlést tartom az egyedüli megoldásnak, mert ott nem néznek elmebetegnek, hogy miért élek ebben a gondolat- és érzéskörben sok évtizede.”
Hallom a klienseimtől, hogy nem egy szakember szeretné megtanítani a függőt szociálisan használni. Szerintem ez a fából vaskarika esete. Kifejezetten károsnak tartom ezt a megközelítést, akkor is, ha millióból egy alkoholistának összejön, hogy néha igyon a későbbiekben, mert a 999.999 maradéknak az élete tönkremegy, vagy éppen belehal, ha ennek az elméletnek a mentén akarja a felépülést. És azt sem lehet tudni, mikor jön el annak az egy mértékkel inni tudó embernél egy olyan pont az életében, aminek hatására újra képtelen lesz uralni a fogyasztását.
Mi a megoldás a teljes absztinencia megtartására?
A függőség beismerése és megtartása. Ennek egyik legjobb módja a rendszeres edzés, azaz gyűlésre járás. Alkoholisták esetében például az AA, drogfüggők estében az NA. Természetesen vannak más csoportok, lehetőségek is, mindenki ki tudja idővel választani, mi a számára a legjobb. A függőség betegsége a felejtés betegsége is, azaz a józan idő növekedésével a felejtés lehetősége is növekszik. De aki képes nem elfelejteni, hogy továbbra is függő, akkor is, ha régóta nem használt, az tiszta marad.
A függők a szájukon keresztül isznak és a szájukon keresztül gyógyulnak. A gyűléseken kifejezik az érzéseiket és nem kell többé inniuk rá. Szakember segítségét sem szégyen igénybe venni, én évek óta járok pszichoterápiába, bár már 19 éve józan vagyok.
Hogyan tudok most én nem használni?
Ittam már eleget. Megittam már a magamét és másokét is. 36 éves koromig többet ittam és drogoztam, mint öt más ember egész életében. Szóval én ezt már kimaxoltam.
Most már nem azért nem iszom, mert nem ihatok, hanem azért, mert hála Istennek van már annyi örömöm, feladatom az életben, hogy nincsen rá szükségem.
És ez nagy különbség. Mára már hálás is tudok lenni azért, hogy függő lettem, mert ez a krízis esélyt adott nekem a magammal való szembenézésre, a változásra, aminek eredményeképpen most jól tudom élni az életem.
(Bajzáth Sándor,divany.hu)
