„Azt éltem át, hogy meghaltam és elkárhoztam” - két jó tanúságtétel a Forráspontról
Az este házigazdái Proszenyák Róbertet szólították a színpadra, aki először is bemutatkozott: „48 éves vagyok, katolikus, családapa.” A tanúságtevő egy évtizedekkel korábbi, megrendítő történetet osztott meg a hallgatósággal: olyan élményt, amely alapjaiban változtatta meg az életét.
23 évesen egy reklámügynökségnél dolgozott, elsősorban önmagában hitt; még nem volt megkeresztelve, de érdekelte a vallás, kacérkodott az ezotériával, a New Age-dzsel, és agykontrollal próbálkozott. Aztán lett egy katolikus, hívő barátnője, akinek a hitét igaznak, élőnek ismerte meg, és elgondolkodott azon, hogy a vallás talán mégsem a „lúzerek önigazolása”, hanem az Istennel való bensőséges, személyes kapcsolatról szól.
Róbert elmondta azt is, hogy akkoriban nem volt éppen „férjnek való ideális katolikus”, a barátnője ezért jelet kért Istentől, hogy akkor tehát mi legyen a jövőjükkel. „Ő imádkozott, a jelet pedig én kaptam” – fogalmazott Róbert.
A jel egy céges futóverseny végén érkezett. Róbert nem készült fel rendesen a megmérettetésre, el is késett, mégis rajthoz állt, de ahogy „beesett” a versenyre, úgy esett be a célba is. Elvesztette az eszméletét, majd két órán át tartó vércukor-kómába zuhant.
„Azt éltem át, hogy meghaltam és elkárhoztam” – mondta a Forráspont tanúságtevője. Elsőként a hangélményeit idézte fel: „Hallottam, ahogy az orvoscsapat az életemért küzd, de két oda nem illő hangot is hallottam, s ők ketten rólam beszélgettek: »Milyen intelligens, csak az a furcsa, hogy nem fogadja el a tényt…« Nem tudtam mire vélni ezt a beszélgetést. Vártam, hogy felébredjek a kómából, de egyúttal azt is éreztem, hogy a várakozás értelmetlenné vált, valahogy megszűnt az idő. Érvelni kezdtem magamnak, hogy miért nem halhattam meg. Olyan volt, mintha kitágult volna a tudatom, újabb és újabb magas szintű logikus eszmefuttatások ötlöttek fel bennem, de rendre ugyanazzal az eredménnyel jártak: de igen, megtörtént. Elfogytak az érvek. A tény az, hogy meghaltam.
Ezek után következtek a látásélmények. Mint a Mátrix című filmben, olyan jelenet játszódott le: orvosi köpenyt viselő alakok jöttek, lekötöztek a kórházi ágyhoz, és kínozni kezdtek. Durva volt, üvöltöttem a fizikai és a lelki fájdalomtól is, hiszen jó embernek tartottam magam, nem értettem, mi ez az igazságtalanság, ami velem történik. A kínzások pedig újra kezdődtek, egyre nagyobb fájdalmat okozva. Ezalatt végig éreztem egy végtelenül hatalmas valakinek (mai tudásommal Istennek nevezem) a jelenlétét, aki nem ítélt el, csupán részvéttel szemlélte a vergődésemet. A végtelenné növekvő fájdalom közepette felötlött bennem, hogy meg kellene bánnom a bűneimet, de mivel ez nem volt őszinte bánat bennem (azt gondoltam magamról, hogy semmi vétket nem követtem el), nem is történt semmi, a fájdalmak továbbfokozódtak. Végül leesett rólam minden álca, ott álltam teljes valómban, és be kellett látnom, hogy még a halál torkában is be akartam csapni a végtelen Istent. Tehát ami történik velem, az mégiscsak igazságos. Ekkor egy rideg, élettelen helyre kerültem, mindenkitől elszakítva, s éreztem, ez nem évekre, vagy évezredekre szól, hanem örökre. Nos, ezen a ponton ébredtem fel.”
Róbert visszatért az életbe, magához tért a kórházi ágyon, és zokogott. „Az volt életem legvalóságosabb élménye, amikor a poklot láthattam meg. A kézzelfogható, jelen való világ csupán káprázat ahhoz képest” – mondta.
Majd őszintén bevallotta, hogy sajnos ezen élmény óta sem lett szentebbé, de mégis elindult a megtérés útján, első lépésként megkeresztelkedett. A haláltól pedig nem fél már, hiszen mint mondja: „Az utolsó pillanatban is igent mondhatunk az üdvösség ajándékára (nem úgy, mint én, aki nem voltam képes erre). Mert az üdvösség ajándék, nem tudjuk kiérdemelni, vagy »megoldani okosba«, vagy kimagyarázni. Meg kell nyílnunk Isten felé, s ezt az életünkben gyakorolnunk kell az önátadás által.”
Ne ragaszkodjunk az akaratunkhoz, mondjunk inkább igent Istenre, és éljünk a szentségekkel, hogy amikor elérkezik majd a megmérettetés ideje, felkészülten lépjünk az Ő színe elé – zárta tanúságtételét Proszenyák Róbert.
A Forráspont második tanúságtevője a német származású Sophia Kuby, a European Dignity Watch (EDW) élet- és családbarát civil szervezet alapítója volt.
Az EDW vezetőjének megtérésében jelentős szerepe volt az Eucharisztiának. Sophia Kuby közel 18 évesen élte át a „pálfordulás” élményét. Azóta is erős hittel és töretlen keresztény világszemlélettel él. Filozófiából szerzett főiskolai és egyetemi diplomát Münchenben. Öt nyelven beszél, Európán kívül Chilében, Ausztráliában és az Egyesült Államokban dolgozott. Jelenleg Bécsben él. 2010-ben Brüsszelben megalapította a European Dignity Watch civil szervezetet, mely az egyik legismertebb élet- és családbarát szervezet lett Európában. A Generation Benedikt (ma: Initiative Pontifex) pápához hű, katolikus nemzetközi médiahálózat szóvivőjeként pedig az a célja, hogy hidat építsen a Katolikus Egyház és a média között, azért, hogy a pápához és az Egyházhoz támogatóan viszonyuló fiatalok nyilvánosan is kifejthessék meggyőződésüket.
Sophia 2000-ben tért meg, megtérése gyökeres változást hozott az életében. Még középiskolásként került kapcsolatba Istennel, egy amszterdami zarándoklaton. Nem sokkal azelőtt elváltak a szülei. Igaz, szép gyermekkora volt, de mindig is többre vágyott. Szülei válása összetörte, a barátaival együtt belevetette magát az éjszakai életbe.
Édesanyja időközben hitre tért, és az ő egyik barátnője elhívta Sophiát egy nagyszabású zarándoklatra Amszterdamba. Az ottani szentmisén úgy döntött, hogy beáll az áldozók sorába áldást kérni, azt ugyanis tudta, hogy mivel nincs megkeresztelve, nem áldozhat. Mellkasán keresztezett karokkal jelezte a papnak, hogy nincs megkeresztelve. Amikor odaért, a pap áldás helyett Sophia szeme elé tartotta az Oltáriszentséget, és azt kérdezte tőle: „Hiszed, hogy ez Jézus teste? ” Sophiát nagyon meglepte a kérdés, hiszen ő akkor még nem áldozhatott. Kínos volt az egész helyzet. De hirtelen átjárta a hit átütő ereje, igennel felelt, és elfogadta az Eucharisztiát a paptól. „A bensőm teljesen megremegett, visszatértem a helyemre, térdre borultam, sírtam – örömömben. Nem félelmetes volt, ami történt, hanem azt éltem át, hogy Isten szólt hozzám, békére leltem: a lehetséges legnagyobb szeretettel találkoztam. Abban a pillanatban elhittem, hogy ez Jézus teste. S ez ajándék volt. Egy olyan bizonyosság, amit nem lehet magunknak bebeszélni, hanem váratlanul, egyszer csak megtörténik velünk. Az kavart fel, hogy olyan erős szeretetet tapasztaltam, amelyhez foghatót azelőtt még sosem éltem át. Egyszerre minden megváltozott.” Sophia egy évvel később megkeresztelkedett az öccsével együtt.
Jóllehet az áldozással kapcsolatos egyházi törvényeket helyes dolog betartani, de Isten nagyobb mindennél – tette hozzá a tanúságtevő.
„Nem tudom, hogy az áldoztató pap mit gondolt akkor, de Isten belépett az életembe, és megváltoztatta” – mondta összefoglalóan Sophia Kuby.
A tanúságtételek után szentségimádás kezdődött a Papp László Sportarénában. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ifjúsági referense vezetésével egy feldíszített oltárra helyezték az Eucharisztiát, s a szentség köré gyűltek a Forráspont előadói (Ákos, Lackfi János, a zenekar és az énekkar tagjai).
Palánki Ferenc püspök elmélkedésében köszönetet mondott az Úrnak: „Jézus, Jézus, Jézus! Benned áll fenn minden. Köszönjük Neked a létezést, a megváltás kegyelmét; a hit, a remény, a szeretet, az öröm és az örök élet ajándékát!”
Szöveg: Körössy László
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
