Magyar viszonyok a Honfoglalás után, avagy István és Koppány
Ha érteni szeretnéd, mi történt az első évezred környékén a Kárpát-medencében, és miért kellett Istvánnak jönnie, ezt olvasd el: "Valószínűleg sokan ismerik az István a király rockoperából Torda, a táltos dalát. Ő Koppányt harcra biztatva egy csodálatos képet fest fel a magyar jövőről:
„Koppány, ha Istvánt legyőzöd,
Nem pusztulnak a hősök,
Hatalmas nagy lesz itt a nép.
Rómától Görög-Bizáncig,
Rajnától Levédiáig,
Félik majd utódaid nevét.
Mohácsnál győzni fogunk,
Dózsa lesz György királyunk,
Nagyhatalom századokon át.
Rákóczi világot hódít,
Kossuth-tal valóra válik
A Duna-menti Köztársaság.”
Ami azonban a ’80-as években még csak egy romantikus, némileg ironikus szöveg volt, mára sok ember szívében kőbe vésett igazsággá vált. Nagymagyarjaink összefabrikáltak maguknak egy olyan – soha nem létező -, hősi múltat és „szent hagyományt”, ami szerint mi magyarok vagyunk a világ közepe és a mi kultúránkból él az egész világ. (Hát hiszen kalandozó magyarjaink se zsákmányolni mentek – állítják -, hanem csak kultúrát terjeszteni, illetve a határainkat védeni – igaz, ebben aztán jó messzire jutottak…)
Ha aztán ezt a világlegyőző múltat szembesítjük a jelennel, akkor nyilvánvaló, hogy ezt a nagyszerű és szinte tökéletes népet, minden jó hordozóját csakis gaz ármánnyal lehetett megfosztani a jogos jussától… Ilyen összefüggésben aztán István is csak áruló lehet, minimum „idegenszívű” és „nemzet-rontó”.
Ha azonban a történelmi tényeket, a korabeli krónikák híradásait és a régészeti leleteket is számba vesszük, akkor egészen más kép rajzolódik ki előttünk. Rendezzük most sorba ezeket és nézzük meg, mit mutatnak.
Kr. u. 895-ben bejövünk a Vereckei-hágón a Kárpát-medencébe.
(Közbevetőleg: ha a kettős honfoglalás elmélete igaz, akkor már előtte is itt voltunk. Ha akarunk hihetünk abban is, hogy már a hunok is mi voltunk, sőt elfogadhatjuk azt is, hogy mi mindig is itt voltunk, csak vándoroltunk a nagy ázsiai sztyeppe két végpontja között, amelyik közül az egyik őshaza pont a Kárpát-medence volt. A következők szempontjából ez mind másod-rendű és nem változtat az eseményeken.)
A Honfoglalás után kezdődik a „kalandozások kora”, ami két nemzedék alatt kifullad. 933-ban Merseburgnál Henrik király szász fegyveresei győznek le minket, majd 955-nél Ausburgnál a Lech-mezőn Ottó király tönkre alázza a magyar hadakat. Ezzel nyugati irányba lezárulnak a kalandozási lehetőségek. Kelet felé, a kincses Bizánc felé még mehetünk, de 970-ben ott is döntő vereséget szenvedünk Arkadiupolisznál.
A magyar hadi fölény végleg semmivé válik, sőt, innentől kezdve a minket körül vevő fejedelemségek és királyságok tőlünk hódítanak el területeket. Néhány példa: A honfoglalás után a magyar területek Nyugaton az Enns folyóig húzódnak. (Ober Enns, azaz az Enns folyón túl – ez a „határokon túl” kifejezés maradt meg népmeséinkben az „Óperenciás tengeren is túl” kifejezésben.) 970 környékére azonban a Duna és a Mura völgyében is visszaszorították a magyarokat – itt és ekkoriban alakul meg Bajorország keleti őrgrófsága (Ostarichi), a későbbi Ausztria magja, a déli részeken pedig a Krajna. 991-ben aztán Civakodó Henrik meghódította a Bécsi Medencét, egészen a Lajtáig,
I. Boleslav cseh fejedelem ekkoriban foglalja el a 902 óta magyar kézen lévő északi morva területeket. Délen a bolgárok, keleten a bizánciak egyre erősebbek és az a veszély fenyeget minket, hogy a nyugati és keleti keresztény államok összefognak a magyar fennhatóság alatt lévő területek és törzsek meghódítására. A besenyők uralják a keleti sztyeppéket, arra sincs kitörési lehetőség – a kör bezárult, nincs hová menni.
A magyar területek veszélybe kerülése talán összefogásra bírja a hét magyar és egy kabar törzset? Nem, ennek épp az ellenkezője történik, és ennek több oka is van. Egy helyen azt írtam, hogy mi talán már a Vereckei-hágón se tudtunk volna bejönni, ha nem kötünk vérszerződést, annyit viszálykodtunk egy-mással. A törzsi vezetők összefogásra még a kalandozások idején is csak a legritkább esetben voltak hajlandók. Egymásra gyanakodva néztek, a másikat minden rosszra képesnek tartották és a legfontosabb kérdésekben sem tudtak megegyezni.
Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a X. század közepe táján így ír: a magyarok „nyolc törzse nem engedelmeskedik a maga fejedelmeinek” – azaz a törzsszövetség vezetőinek, az Árpádoknak sem. De az Árpád-fiak sem egyeznek egymással. Taksony a korábbi szokástól eltérően nem adja át a másik Árpád-ágnak (Tar Szerénd) a főnöki hatalmat, hanem fiára, Gézára ruházza, de ennek fejében – a családi háború elkerülése érdekében - kénytelen Somogy-országot átadni Koppánynak. (Ezzel azonban csak elodázni tudja a belháborút, amely Géza halálakor kitör.)
A történeti források azt mutatják, hogy a X. század közepére, végére a törzsi kötelékek felbomlóban voltak és mély átrendeződés zajlott le a nemzetségeken belül is. Ehhez hozzájárult, hogy a kalandozások lezárulta után megszűnt a vagyon növelésének minden külső lehetősége. (A portyázások ideiglenesen meg tudták akadályozni a szegényebb szabadok lesüllyedését, de egyben növelték a vagyoni, társadalmi különbségeket is.) Mostantól gyarapítani csak a meglévő vagyon „újrafelosztásával”, a szegényebb szabadok elnyomásával és tulajdonuk kisajátításával lehetett. A vérségi összetartozást felülírta a vagyoni összetartozás, külön váltak az előkelőek, a gazdagok és nemesek a többiektől… Albericus francia szerzetes így ír erről: mindazok, akik a vesztes Lech-mezei csatából hazatértek (azaz a vezető katonai réteg) „földjükre visszatérve az egész népet, amely nem ment velük háborúba, szolgaságba taszították”.
Láthatjuk tehát, hogy szó sincs diadalmas magyarságról a 900-as évek végén. Egy belülről legyengült és megosztott, a környező államok által támadott törzsszövetség képe bontakozik ki előttünk, amelyik folyamatosan veszít erejéből, területeiből és belső tartásából. A táltos- és sámán-hit pedig nem alkalmas és nem is képes arra, hogy nemzeti közösséget hozzon létre és tartson össze. Az egyes sámánok erősen kötődnek saját nemzetségükhöz és egymással legalább annyira rivalizálnak, mint vezetőik. (A sámán hit – jellegéből fakadóan – nagyon változatos, sokszínű és sokágú, olykor egymásnak is ellentmondó elemekből építkezik. Nem alkalmas arra, hogy stabil és átlátható rendszert alkosson, ami támaszt nyújthatna. A bizonytalan élethelyzetben csak nő a babonaságoktól is sújtott nép szenvedése.)
Ebben a viszontagságos és vereségekkel terhelt időben kellene Gézának, majd Istvánnak megvalósítani az összefogást, a magyar területek megvédését, egy szilárd állam kiépítését, a visszaélések és hatalmaskodások visszaszorítását – és ez szinte lehetetlen feladatnak látszik!
A kalandozások korával együtt az álmodozások kora is lejárt. Vagy sikerül megszilárdítani a benső egységet és megteremteni az együttélés lelki, szellemi közösségét is, vagy a magyar törzsek elődeik sorsára jutnak és szélbe szóródva tűnnek el a történelem színpadáról. Szent István király zsenialitását mutatja, hogy sikerült végrehajtania a lehetetlennek látszót és így ma is itt élhetünk, saját hazánkban.
A történelem nem ismeri a „mi lett volna, ha” kérdést. De - visszautalva a fejezet elején idézett dalra – mélységes meggyőződésem, hogy ha Koppány győzött volna, és vele a sámánhitű, törzsi kereteken túl gondolkodni nem tudó szemléletmód, nem hogy „félik majd utódaink nevét”, de el se jutunk odáig, hogy Dózsát, Rákóczit vagy Kossuthot emlegetni lehessen. Az egész európai történelem más lett volna, ha itt, Európa közepén nem születik meg - Szent István „életműveként” – a Magyar Királyság. Hiszem, hogy ez Isten akarata volt, még akkor is, ha a századok viharaiban a magyar nép csak részben tudta beteljesíteni küldetését. Ez azonban már nem István hibája volt…
(Részlet Sípos (S) Gyula: A legnagyobb magyar próféta és szent - István király és életműve című könyvéből. Bővebben itt: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/5416-a-legnagyobb-magyar-profeta-es-szent-istvan-kiraly-es-eletmuve )
