A megtérés és a bűnbánat útján a nagyobb jó felé – Születésnapi beszélgetés Sajgó Szabolccsal
Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, költő, a Párbeszéd Háza igazgatója augusztus 7-én ünnepli a hetvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele életéről, hivatásáról.
– Hétgyermekes, vallásos családba született. Még huszonhárom éves sem volt, amikor pappá szentelték. Ez azt jelenti, hogy mindig is pap akart lenni? Nem voltak kitérői?
– Amikor kamaszként hallottam, hogy az egyik bátyám pap szeretne lenni, magamban azzal élcelődtem: azt hittem, ő ennél normálisabb. Életem ateista, materialista időszaka volt ez, egyáltalán nem mondhatom tehát, hogy egyenes lett volna az utam a papság felé.
Tizenhét éves koromban aztán váratlanul megtapasztaltam, megláttam valamit, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Úgy éreztem, nem hallgathatok erről.
Ez indított el a papi hivatás felé.
– Istenélményt élt át?
– Lelki élményem volt, ám nehéz erről beszélni. Az emberek ilyenkor valami rendkívüli dologra gondolnak, de nem történt semmi rendkívüli. Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor az ember lekapcsolja a számítógépet, kicseréli az alaplapot, aztán újraindul a rendszer. Mindez egy pillanat tört része alatt következett be. Nagyon erős belső tapasztalat volt, ami mindent átírt bennem.
– A hetvenes években ifjú lelkipásztorként több plébánián is szolgált. Ez már a kádári diktatúra úgynevezett puha időszaka volt. Hogyan mutatkozott meg ez az egyházpolitikában?
– Azokban az években szabadultak a börtönökből az utolsó elhurcolt papok, regnumiak és mások. Az ország vezetése ekkor már eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy ne kelljen drasztikusan fellépnie az egyházak ellen. Az egyházüldözés primitív formái finomodtak, de ez persze nem jelentette azt, hogy ne akarták volna eltántorítani az embereket a vallástól, a hittől, csak jobbára más eszközöket használtak, mint korábban. Azért továbbra is történtek nagyon kemény dolgok. Az egyik rendtársam, Illés Albert, akit idén tavasszal a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntettek ki, elmesélte, milyen szörnyűséges tortúráknak vetették alá. Ezek egész életére megrongálták őt. Több plébánián szolgáltam, békepapokkal együtt. Hogy erővel leállítottak volna, azt nem tapasztaltam. Inkább mindent elkövettek, hogy ne tudjanak arról, mit teszek a hivatalosan engedélyezett szolgálaton kívül. Olyan ember nehezítette néha a munkámat, aki valóban hű volt az Egyházhoz, az életét is odaadta volna Jézusért. Csak hát nem tetszett neki, hogy a vidéki kis faluban bemegyek a kocsmába, és megszólítom az embereket, akik sosem jönnek templomba, elkerülik a plébániát. Egy másik, szintén nagyon jó atya meg azt tette szóvá, hogy esténként meglátogatom a családokat. Azt mondta, az este a sötétség órája, a jó papnak ilyenkor a plébánián van a legjobb helye.
– Papi jelmondata: „Más juhaim is vannak, melyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell” (Jn 10,16). Beszélne erről kicsit részletesebben?
– Miután megtértem, nagy rokonszenvvel fordultam azokhoz, akik hasonló gondokkal küszködtek, mint korábban én. Úgy éreztem, küldetésem van feléjük. Szemináriumi éveimben megtapasztaltam, hogy a hagyományos lelkipásztorkodás és vallásosság sok ember számára akadálya annak, hogy teljesebben megismerje az evangéliumot. Egészen anarchikus gondolataim is voltak, például, hogy le kellene bontani a templomokat. Láttam, hogy az emberek másképpen gondolkoznak, más élmények érik őket, az Egyház már idegen világ számukra. Szoktuk mondogatni, hogy a vallásos nyelvezetet az emberek többsége nem érti. Ez nem csak a szavakra vonatkozik, a beszédstílusra, a gesztusokra, hanem a szimbólumokra, a kommunikáció minden formájára. Isten Jézusban megtestesült, és egészen közel engedte magához az embert.
Állandó kihívás minden hívő számára, hogy a nehezebb utat válassza, és a vallás világán kívül élő emberekben találja meg az evangélium alapjait, azokat a gyökereket, amelyek beoltódhatnak az evangéliummal, és gyönyörű termést hozhatnak.
Ennek szellemében vezettem fiatal papként a Kassai téren – ötödik kápláni helyemen – egy világnézettől független fórumot, ahol nem vallási, hanem természetes emberi alapon elmélkedtünk. Evangélikus nagymamám miatt is kezdettől fontosnak tartottam az ökumenét, hogy a különféle Jézus-követő felekezetek között legyen kapcsolat, keressük egymást, tanuljunk egymástól. Ezért nem hivatalos lelkinapokat tartottunk katolikus és protestáns templomokban, felváltva. Előadónk volt többek között Jelenits István atya, id. Hafenscher Károly, a szervezésben részt vállalt Balog Zoltán (korábbi emberierőforrás-miniszter, az idei évtől református püspök – a szerk.).
A jelmondatomhoz egyébként az ezüstmisémen, 1999-ben hozzátettem: „Hallgatni fognak szavamra.”
Ha megérem a pappá szentelésem ötvenedik évfordulóját, gondolom, hozzáteszem: „És egy nyáj lesz és egy pásztor.”
Mindezt annak jegyében, hogy vallom: a történelem ura nem a bukdácsoló ember, nem is a bukott szellemi világ, hanem a föltámadott názáreti Jézus. Amikor 1981-ben elhagytam az országot, hirtelen térbelileg is más juhok kerültek előtérbe az életemben. Eredetileg orvosmisszióba készültem – ott aztán tényleg egészen mások lettek volna a juhok –, de a rend másképpen döntött. A jelmondatomban kifejeződik az, hogy Isten minden teremtményét szeretetből teremtette, értéknek, ajándéknak, és mindenkit arra rendelt, hogy a vele való legbensőbb közösségben teljesedjen ki az élete. Ha az ember ezt nem fogja fel, és nem ennek mentén igyekszik haladni, akkor csak boldogtalanul tévelyeg.
– 1984-ben Torontóban, a Szent Erzsébet-templomban tette le a szerzetesi örökfogadalmát. Mi vonzotta a jezsuitákhoz?
– A belgiumi Leuvenben, még mielőtt jelentkeztem volna a jezsuita rendbe, sokat olvastam Szent Ignácról. Inspiráló volt számomra az élete. Megismerkedtem a magyar jezsuitákkal is, és azt láttam, fontos számukra, hogy az Egyházat, a magyarságot szolgálják előadásokkal, írásokkal, könyvekkel, intézményekkel, vagyis minden lehetséges módon. Akkoriban a magyar világ eléggé el volt zárva az újonnan született keresztény művek, a teológiai gondolkozás és gyakorlat elől. A jezsuiták ezt is terjesztették. Ami számomra, az számukra is fontos volt. Megjegyzem, az ötvenes évek végétől, még gyerekként, találkoztam magyar jezsuitákkal, és ezek az alkalmak szép emlékként maradtak meg bennem. Amikor 1978-ban először látogatott el Magyarországra jezsuita generális, Pedro Arrupe, én káplán voltam Angyalföldön. Ennek az eseménynek is lehetett némi köze ahhoz, hogy jelentkeztem a rendbe.
– A jezsuitákra kezdettől fogva jellemző a misszió, az evangélium hirdetése az egész világon, ahogyan azt Jézus a mennybemenetele előtt meghagyta tanítványainak. Mennyire érvényesülhet ez a mai, talán minden korábbinál jobban relativizált világban?
– Ha a hitemet nem úgy hirdetem, hogy a másik megszégyenítve érzi magát miatta, ha figyelembe veszem a normális érzékenységet, akkor általában nem bántódnak meg az emberek, és még kíváncsiak is lesznek az üzenetre. Akkor érhet leginkább célba a tanúságtételem, ha a „mid van, amit nem kaptál” és a „minden kegyelem” jegyében beszélek arról, hogy én így és így látom az életet, számomra a világ így kerek, engem ez motivál, ebből tudok erőt meríteni a jóra, a szépre, és nekem a forrás az a láthatatlan valaki, akinek a jelenlétét minduntalan megtapasztalom a mindennapjaimban. Egy olyan kultúrában, olyan emberek között, ahol kicsit beteges érzékenység tapasztalható, az ember óvatosabb lehet, de ez nem jelenti azt, hogy ne tegyen tanúságot arról, ami számára a gyógyulás, az erőforrás.
– 2014-től igazgatója a Párbeszéd Házának, amely a mai katolicizmus kulturális centrumává nőtte ki magát. Mi a koncepciója?
– Valamennyi rendezvény a katolikus, keresztény értékrendet igyekszik közelebb vinni az emberekhez. Egyrészt azokhoz a katolikusokhoz, akik csak felszínesen ismerik a hitüket, másrészt azokhoz is, akik tévesen gondolkodnak a katolikus hitről, vagy egyáltalán sehogy. A Katolikus Egyházban minden intézmény erre törekszik. A Párbeszéd Háza attól lehet sajátos, ha ehhez hozzáteszi a jezsuita érzékenységet és küldetést, valamint a preferenciáinkat. Célunk, hogy a ház minden rendezvényével kiemelten segítse elő az Isten és az ember közötti személyes találkozást. Ezért, ha például fiatal zenészek koncertsorozatát tervezzük, nem elég, ha a zene kiváló. Azt is lényegesnek tartjuk, hogy mind a zenészeknek, mind a résztvevőknek feltárjuk az adott zene transzcendens dimenzióit. Például úgy, hogy szakember beszél arról, hogyan jelenik meg a transzcendens az adott zeneműben: elutasítva, elfogadva, inspirálólag. Preferenciáink közé tartozik az is, hogy nyissunk a fiatalok felé, akik gyakran magukra vannak hagyva. A hagyományos, megtartó alapokat adó, értékeket közvetítő közösségek, így a család is, mára nagyon rossz állapotba került. Igyekszünk továbbá odafigyelni a periférián lévőkre, legyenek bár egyének, közösségek, kisebbségek, esetleg kultúrák. Mindemellett nagyon fontos számunkra közös otthonunk, a teremtett világ védelme, hiszen a Teremtő arra hívott meg minden embert, hogy társteremtő legyen ebben a világban, ami még nincs készen. Bármilyen rendezvényt tartunk is, arra törekszünk, hogy ezek a szempontok lehetőleg jelen legyenek benne. Nem tanítás formájában kínáljuk mindezt, sokkal inkább egy meglátott, megtapasztalt érték hiteles felmutatásával a személyes kapcsolatban, a párbeszédben. Van véleményem, de kíváncsi vagyok a tiédre is, arra, hogy tudjuk-e gazdagítani egymást. Ennek jegyében tartottunk konferenciát például Szent Ignác és Kálvin, Luther és a Katolikus Egyház kapcsolatáról, az Eucharisztia mentén.
Mindenkinek vannak értékei, amelyek által kölcsönösen gazdagodhatunk. A világban mindenki Isten egy sajátos arcvonását jeleníti meg, amely senki másban nincs meg. Az isteni vonások felismerése a világban a mennyország újabb és újabb, vég nélküli felfedezése.
A mennyország ebben az értelemben is elkezdődhet már itt, a földi életben.
– Nemcsak pap és jezsuita, hanem költő is; a közelmúltban jelent meg hatodik verseskötete meztelen Isten címmel. Hogyan egészíti ki egymást a két hivatása?
– Két éve voltam pap, amikor megkérdeztem az egyik, nálam egy évvel fiatalabb paptársamtól: miben látod most a papságod lényegét? Elmondta, amit gondolt, majd visszakérdezett. Akkoriban született egy verses szövegem a kimondott szó szentségéről, amit ma is vallok:
a szó Ige, Logosz, valóságot teremtő megnyilvánulás. Az írás, a vers értelmét abban látom, hogy befogadom az Igét, és hagyom megnyilvánulni általam.
Az igazi szavak megpiszkálnak bennük valamit, amiben nincs harmónia, de nem úgy, hogy kétségbe essünk, hanem hogy elinduljunk egy mélyebb harmónia felé.
– A hetvenedik életév jó alkalom arra, hogy az ember számvetést készítsen. Milyen érzések vannak most Önben?
– Egy régi elképzelés szerint az ember élete három szakaszból áll: az első a felkészülés, a második a család, a munka és az alkotás ideje. A harmadik pedig a készület az átmenetre, mindennek az elrendezése önmagunkkal és másokkal, a gondolataink középpontjában azzal, akivel az örökkévalóságot fogjuk tölteni. A hetvenedik év mérföldkő. Számomra is azt jelenti, hogy le kell lassulnom, ritkítanom a feladatokat, és ami marad, azt jobban elmélyíteni.
– A hetvenedik születésnapja egybeesik a jezsuita rend alapítója, Szent Ignác megtérésének ötszázadik évfordulójával. Mit vár a meghirdetett emlékévtől?
Az ember legértékesebb életszakasza az, amikor felfedez egy nagyobb jót, és mindent elkövet azért, hogy ez a nagyobb jó valóság legyen az életében. Ez a megtérés.
A bűnbánattartás ugyanez: belátom valamiről, hogy az nem vezet a boldogság irányába, és megpróbálok változtatni ezen. Sokak számára kiüresedtek ezek a szavak, pedig kulcsfontosságúak minden ember életében, függetlenül attól, hogy valaki hívő-e vagy sem. Isten nem csak a hívőket várja a mennyországba, hanem mindenkit. A megtérés és a bűnbánat a nagyobb jó felé vezető út. A Szent Ignác-évtől azt várom, hogy hitelesebb jezsuita élettel, tanúságtevőbb Jézushoz tartozással segítségére legyünk az embereknek abban, hogy magukba tekintsenek, és legyen erejük elindulni a föllelt nagyobb jó felé.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
