Tömördi Viktor ferences szerzetes: Aki visszajön a túlvilágról, az mindenkit szeretni akar
Keppel Dániel egykori esztergomi ferences diák készített interjút Tömördi Viktor ferences szerzetessel a ferences pedagógiáról, a tanításról és különleges halálélményéről az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium diáklapja, a Franka számára.
Viktor atyával akkor ismerkedtem meg, amikor középiskolai tanulmányaim vége felé iskolát váltottam, és egy állami gimnáziumból átjelentkeztem a szentendrei Ferences Gimnáziumba. András atya, az akkori igazgató, csak annyit mondott, a Bibliát idézve, hogy „az istenszeretőknek minden a javukra válik”, ha ez a vágyam, helyet kér Viktor atya osztályában. Az a rövidke másfél év, amit ott tölthettem, megváltoztatta az egész addigi életemet. Többek között Viktor atya személyében láthattam először a szerzetestanári lét magával ragadó életformáját, az Istennek szentelt élet szabadságát, amelyet nem vonakodott bőkezűen a diákok nevelésének szolgálatába állítani. Őneki köszönhetem, hogy Szent Ferenc földjére lépve, Assisi bűvös vonzásában valami olyasmit sejthettem meg a ferences lelkiségből, amely fölhangolta lelkem húrjait az istenkeresés és -csodálat egész életemet körüllengő dallamvilágára. Bár soha nem szakadt meg köztünk a kapcsolat, most, több mint húsz év után ugyanolyan érdeklődve beszélgetek vele, mint akkor, diákként, szomjazva a tudást, keresve az útmutatást létünk titkának mélysége felé…
– Negyven év az életedből a tanításról is szól. Talán a legszélesebb pedagógiai tapasztalatokkal rendi szinten Te büszkélkedhetsz, hiszen tanítottál kizárólag fiúkat, itt, a Frankában, koedukált osztályokat Szentendrén, most olyan iskolában dolgozol, ahova szinte csak lányok járnak, és ne feledjük el, hogy a Sapientia egyháztörténelem tanszékének mesteroktatója is vagy. Van-e, volt-e a különbözőségek ellenére valami közös alap, amire azt mondhatnánk, hogy ez a Te ferences pedagógiád, illetve a ferences pedagógia vizsgálatában egy újabb árnyalat?
– Amikor elindultam a tanárság és a ferencesség útján, számomra a kiindulópont az volt, hogyan tudom azt a réteget megszólítani, amely a legelesettebb és amely a leginkább fejlesztésre szorul.
A fejlesztés vágya munkált bennem, látva, hogy a legtöbb iskolában az az elsődleges cél, hogy a jókat próbálják még erősebbé tenni. Az esztergomi gimnázium alapvető nevelési szempontja pedig már akkor az volt, hogy egy olyan közegből érkező diákot is fejlesszen, aki nem volt se tanulmányilag, se közösségi élmények terén kimagasló.
Különórákat szerettem volna adni, egyénre szabott fejlesztést – ezért léptem erre a pályára. Bizonyára gyerekkori élményeim vezettek, hiszen diákként is mindig olyan tanáraim voltak, akikkel mindent át lehetett beszélni, ami nagyon megerősítette a tanulás folyamatát. Sőt, már ötödikes koromtól kezdve édesanyám rendszeresen kikérdezte az anyagot. A kikérdezés a fejlesztés egyik módja. Mikor az esztergomi iskola megalakult, ott volt mellette a környék legjobb családjait összefogó bencés gimnázium is. A Frankával pontosan az volt a cél, hogy országos beiskolázással olyan közegből, rétegből merítsen, ahol a szellemi fejlődés csak egy szintig jutott el és a továbbiakban segítségre szorult. Egyébként bencés diákként egy osztálykirándulás alkalmával jártam először Esztergomban, az iskola légköre és Pius atya személye már akkor magával ragadott.
A ferences pedagógia másik aspektusa számomra a Naphimnuszra alapozható (…), mert létünk legkényesebb pontjára keresi a választ: a teremtés kérdésére. Szent Ferencet is ez foglalkoztatta, hiszen előtte ötven évvel, tehát már az 1150-es években az volt a felfogás, hogy a világ a sátán területe. Az albigens és a katar mozgalom arra irányult, hogy az ilyen értelemben vett anyagi világot valahogy „megszüntesse”. Ferenc a Naphimnusszal erre a problémára válaszol. A korszak hosszas vajúdása után végre kimondja valaki, hogy a teremtett világ, minden teremtmény az ember testvére: a nap, a hold, a tűz, a víz – minden testvérem, mert Isten által alkotott világ az, amelyben élünk, és azt élvezni kell. Az anyagi világ kérdése mindig visszatérő gondolat az ember történetében, ott látjuk ezt Luthernél is, de Szent Ferenc magyarázza meg legvilágosabban, hogy a teremtett világ Isten ajándéka. Nem véletlen, hogy ennek a világnak a tudományos szintű megfigyelési központja az oxfordi ferences kollégium köré épül Roger Bacontől kezdve Duns Scotusig. Tudjuk, hogy Roger Bacon is azért akarja a teremtett világot megismerni, hogy abból, azáltal tapasztalhassa meg Istent.
– A fejlesztés pedagógiáját értem, ám ez utóbbit, a Szent Ferenc-i látásmódot hogyan lehet a diákok szintjén alkalmazni?
– Erre két rövid történetet mesélnék el. Mindig szerettem kirándulni, megcsodálni a természetet. Egy májusi vasárnap reggel úgy döntöttünk, hogy a diákmisét a szabadban tartjuk, felmegyünk a Hideglelős-kereszthez. A negyven kollégista diák valóságos virágözönnel árasztotta el a hegytetőn kialakított oltárt. Amit csak találtak a mezőn, szinte szőnyeggé formálva terítették le díszítésként, miközben az elénk táruló dunai panoráma mindannyiunkat lenyűgözött a maga szépségével. Annál szebb istendicséret nincsen, mint amikor a teremtett világban tudjuk szentmise keretében ünnepelni a Teremtőt.
A másik élményem is egy kiránduláshoz kötődik, jóllehet az már a szentendrei osztályommal, tehát koedukált társasággal történt. A bükki fennsíkon vezetett a gyalogtúra, Bükkszentkereszten sátrakban szálltunk meg. Fürdésre alkalmas víz nem volt, csak egy patak, amely a közelben csordogált. Fiúk és lányok egyaránt a patak vizében fürödtek – nem volt más lehetőség.
Azt hiszem, egy életre megtanulták ezek a diákok, hogy milyen felüdítő élmény egy fárasztó túra után beleállni a hideg vízbe, s ott tisztálkodni, felfrissülni.
Aztán a közeli pálos romtemplomnál szentmisét mutattunk be. Ilyen a ferences lelkület! A romtemplomban misézünk, a romok közé megyünk, mint Szent Ferenc, az alatta csörgedező patakban fürdünk, és a fennsík lankáján, csodálatos környezetben alakítjuk ki az éjszakai szállást. (…)
– Említetted, hogy bencés diákként találkoztál először az esztergomi iskolával, ilyen értelemben a ferences lelkiséggel. Ha összehasonlítod a két rend pedagógiáját, milyen különbséget látsz? Miben más a ferences karizma?
– Abban az időben, amikor bencés diák voltam, a tanári karunk szinte kivétel nélkül hatvan év körüli szerzetesekből állt. Azt a generációt hallgattam órákon, aki még az első világháború előtt született. Ezek az emberek a tudásukat a két világháború között szerezték, és ezt a tudást akarták átadni nekünk. A bencés oktatás alapja a bőséges tudásanyag átörökítésére irányult. A tantestület nem egy tagja író volt, vagy fizikus, zeneszerző, irodalmár, történész és még sorolhatnám. Egyfajta polihisztorságot akartak átadni, úgy vélték, mint XII. Piusz pápa is, hogy a tudással, a tudományokkal adhatják a legtöbbet a világnak. Ehhez képest a ferences lelkiség teljesen más. Itt inkább a világ megtapasztalására kerül a hangsúly. Ezt éltük át aztán a noviciátban is Balázs atya mellett. Hogyan tudom a világ szépségét megtapasztalni a gombától a hegycsúcsokig? Ezért mondom azt, hogy a Naphimnuszban foglalható össze minden. (…)
– Hogyan látod negyven év távlatában a középiskolás korosztály történetét? Milyen tendenciák figyelhetők meg? Jobb lett vagy rosszabb az egymást váltó generációk sora?
– Ha erről kérdeznek – akár diákok, de a szülők is – mindig azzal szoktam kezdeni, hogy az Isten által teremtett ember fejlődéslélektanát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez negyven évvel ezelőtt is így volt és most is így van. A 13-tól 19 éves korig terjedő szakasz nagyon bele van kódolva az emberbe. Ebben az öt-hat évben a diák lélektana, függetlenül attól, hogy mely korban beszélünk róla, ugyanaz. Ha egy hatéves középiskolai periódust nézünk, akkor a 7. és a 8. osztályt a lelkesedés és a nyitás jellemzi. Ez nagyjából 9. első félévéig tart. Akik négyosztályos rendszerben tanulnak, azoknál ugyanez az attitűd megjelenik csak az első évükre korlátozva, tehát a 9.-re. Ekkor még minden tudást magukba akarnak szívni a legtöbben. Ezután jön egy nehéz másfél év. Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy a 15-17 éves kor közötti gyermeknek sok mindent meg kell tapasztalnia, nem egyszer van olyan, hogy a bukás határát súrolja, vagy meg is bukik. Akik ötös tanulók voltak, lecsúszhatnak hármasra, akik gyengébbek, azok még lejjebb – természetesen vannak kivételek! Ugyanakkor ebben a szakaszban megvan a fordulópont lehetősége is, és ez nagyon fontos, mert ha ekkor akár a szülő, akár a tanár lemond a gyermekről, végérvényesen elveszíthetik egymást. 17-18 évesen az esetleges összeomlásból újra kinyílik a világ, sőt nyitottságot tanúsítanak ezek a már fiatal felnőttnek számító kamaszok a természetfeletti értékek iránt is. Sokan ekkor bérmálkoznak.
– Időzzünk még el egy kicsit a diákság témájánál, hiszen Te két világba is nagyon mélyen beleláttál. Hat évig tanítottál itt, a Frankában, ezt követően mentél át a rend szentendrei iskolájába, amely merőben más közegnek mutatkozott már a nemek tekintetében is. Ha megint a dolgok mélyét nézzük, azzal, hogy a Franka csak fiúkat nevel, nem kerül hátrányba?
– Mikor a Frankában tanítottam, tömegével inkább vidékről származó gyerekek érkeztek az iskolába. Szentendre a Duna jobb partja, tehát Visegrádtól Farkasrétig terjedt az iskola beiskolázási közege. Szentendre és Esztergom más-más réteget szólított meg, melynek a mentalitásbeli különbsége szembetűnő volt. Vagyis az alapvető különbséget nem abban láttam, hogy az egyik fiúgimnázium, a másik pedig koedukált, hanem a merítésben. A ’80-as évek tájékán Esztergom inkább ezt a jó értelemben vett vidéki, paraszti réteget szólította meg, a velük való együttlét egészen más volt.
– Ezzel tehát azt mondod, hogy másodrangú kérdés, hogy egy iskola csak fiúkból áll-e vagy sem.
– Igen. Számomra ez teljesen másodrangú. A merítés a lényeg, a család, ahonnan a gyermek érkezik.
Ha visszamegyünk az időben, azt mondhatom, hogy ez a javarészt vidékinek mondható közeg sokkal nyitottabb volt a kultúrára, mint amit később tapasztaltam más helyeken, történetesen Szentendrén.
Hetente színházat vagy mozit szerveztem a fiúknak, komolyzenei koncertekre vittem őket. Ez nem volt gond. Az ún. polgári világ erre már nem volt kíváncsi. Ott mindent a szülőktől kaptak meg a gyerekek. A fiúközeg számomra csak abban a tekintetben volt fontos, hogy megtaláljam azt az elfoglaltságot, amelyben a fiúk a férfiasságukat ki tudják fejezni, amiben testileg is fejlődni tudnak. Rektorként az első dolgom az volt, hogy átalakítottam a napirendet, és helyet szorítottam a délutáni sportolás lehetőségének. Az iskolában a taekwondo elnöke lettem. 300 fiúból egy év alatt 100-nak én adhattam át a fehér övet, néhányuknak később a sárga és a fekete övet is. Taekwondo vagy foci, esténként pedig színház, esetleg koncert. Egyébként az a véleményem a fiúknak a lányokkal való kapcsolatépítéséről, hogy igazán 17-18 évesen nyitnak feléjük. Azzal, hogy egy iskola koedukált, még nem jelenti, hogy a fiúk azonnal nyitnának a lányok felé. (…)
– Váltsunk témát, szeretnék egy nagyon személyes élményedre rákérdezni! Majd’ húsz évvel ezelőtt a klinikai halál állapotába kerültél. Osztálykiránduláson vettél részt, amikor – Róma közelében – az intenzíven kanyarodó kirándulóbuszban elestél, nekicsapódtál az ajtónak, ami az ütés erejétől kinyílt, Te pedig kizuhantál. Látta ezt egy mögöttetek haladó olasz autós is, aki azonnal mentőt hívott, kórházba szállítottak, ott pedig kómában tartottak hosszú ideig. Élet és a halál határmezsgyéjén imbolyogtál. Amit ott és akkor tapasztaltál, az csak keveseknek adatik meg. Talán erre is ugyanolyan kiválasztott lettél, mint a szerzetesi életformára…
– Miután végleg felébresztettek a kómából, nem találtam a helyemet.
Két világ közt lebegtem. Nagyon nehéz volt visszajönnöm. Meg kellett magyaráznom magamnak, hogy miért jöttem vissza, mert ki kell mondanom, hogy sokkal jobb volt az a másik állapot.
Természetesen az orvosoknak is köszönhető ez, hiszen valósággal egy „alagutat” fúrtak az agyamba, amivel megmentették az életemet, de úgy gondolom, hogy alapvetően ennél sokkal többről van szó. Egy évig még mindenképpen lebegtem e két világ között… Mind a mai napig fölteszem a kérdést, vajon miért kellett életben maradnom, mert az a világ sokkal, de sokkal jobb volt.
Eleinte nevettek rajtam, amikor erről beszéltem, mert én is nehezen tudtam megfogalmazni, hogy mit éltem át. „Múmia teázónak” neveztem azt, amit akkor, abban az állapotban tapasztaltam. Egy végtelennek tűnő folyosón voltam, ahol kétoldalt halott emberek ültek a betegágyukon fehér arccal, kezükben kis múmiáikat, a leplekbe csavart énjüket, lelkecskéiket tartva és várakozva. Ezek között az emberek között vittek előre a folyosó végéig, az üvegajtóhoz, ami mögül fény áradt. Az én kezemben nem volt múmiácska. Az ajtónál elrágtam a kezeimet összekötő köteleket, majd leestem az ágyamról, és magamtól kimentem a folyosóról. Az ajtón nem léphettem be. Ez lehetett az a pillanat, amikor voltaképpen meg is haltam meg nem is. Amikor egy év után visszatértem Rómába, hogy megköszönjem orvosaim bravúros műtéti beavatkozását és az ápolók ellátását, aminek köszönhetően életben maradtam, látva a csodálkozó arcukat ott, lent a kórház aulájában, akkor értettem meg, hogy valamiképpen tényleg meghaltam, és most újra élek.
A „múmia teázó” tehát az a néhány percnyi idő volt, amit ténylegesen a két világ között töltöttem. Ez olyan élményként él bennem, hogy mind a mai napig nagyon nehezemre esik itt maradni ezen a földön. Amikor valakit temetek, mindig irigylem. Már tudom, hogy milyen jó neki…
– Megváltozott az életed? Más ember lettél?
– Hatalmas szeretettöbbletet kap ilyenkor az ember. Miután magamhoz tértem, azonnal elkértem Jakab atyától a mobiltelefonomat, és akinek csak tudtam, írtam egy üzenetet, hogy mennyire szeretem. Óriási szeretettúltengés volt bennem. Csak az foglalkoztatott, hogy minél többeknek el tudjam mondani, hogy mennyire szeretem őket. Aki visszajön a túlvilágról, az mindenkit szeretni akar. (…)
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás: ferencesek.hu/Franka-lap, XXXI. évfolyam, 2021/2. szám
Fotó: Ferencesek.hu
Magyar Kurír
