Egy jó példa egy kistelepülésről
Milyen lehetőségei vannak egy egyházi iskolának egy faluban, ahol a szülők nemzedéke vallás nélkül nőtt fel, és a gyerekek többsége hátrányos helyzetben él? A román határ közelében fekvő Fülöpön, a Néri Szent Fülöp Általános Iskolában százhuszonnyolc fiatal tanul és szerez bizonyítványt. Popovics Ferencné igazgatót és Eiben Tamás iskolalelkészt kérdeztük.
Hazánk északkeleti csücskében, a román határnál fekvő Fülöp zsákfalu. A település a rossz közlekedési viszonyok miatt már évtizedek óta nem vesz részt a megye gazdasági, társadalmi, kulturális vérkeringésében. Ezerhétszázan lakják, iskolája mégis veszélybe került. Nem volt alaptalan a feltételezés, hogy az iskolaközpontok létrehozásával a nagyobb településeken gyűjtik majd össze a gyerekeket, és összevonják az iskolákat. A fülöpi általános iskolát összefogással megmentették, sőt felújították, modernizálták, kiváló színvonalú feltételeket teremtettek az oktató-nevelő munkához.
„Öt év alatt több fejlesztés történt itt, mint a megelőző három évtizedben” – mutat körbe az igazgatónő, Popovics Ferencné Mária az udvaron. Az új játszótér mellett rekortán burkolattal ellátott sportpálya és fedett kerékpártároló létesült. Az épületet szigetelték, a tetőn napelemeket helyeztek el, a termekben digitális tábla segíti az oktatást. Az iskolát 2016-ban vette fenntartásába a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye. Az átvételt a polgármester kezdeményezte, és a szülők egyhangúlag támogatták ezt a kérést. „Példa nélküli összefogás volt a szülők, a pedagógusok, a faluvezetés és az egyházmegye között” – mondja az igazgató.
Az iskola az egész tanyavilág számára kapaszkodó. Ha az Egyház nem vállalna részt a feladatokban, lassan a településtáblát is le lehetne szerelni”
– teszi hozzá Eiben Tamás atya, az iskolalelkész.
Fülöp gazdasága egykor a mezőgazdaságra épült, címerében ott a két korábbi fő termény, a dohány és a málna. A falu a környező tanyavilág központja volt. Az emberek megéltek a földből, életképes volt ez az életforma. Negyven évvel ezelőtt még három iskola is működött a telepen. Mára az emberek felhagytak a földműveléssel, és munkalehetőség híján sokan elköltöztek. Csak az olcsó házak vonzották ide a betelepülőket, akik azonban a vándoréletmóddal és a gyökértelenséggel járó minden gondot és nehézséget is magukkal hozták. „Emberséges, lelkiismeretes emberek éltek itt. Volt a faluban lelkipásztor, nemzedékek nőttek fel a lelkiatyasága idején. Ez ma is meglátszik az ötvenes, hatvanas korosztályon. A betelepülőkkel azonban meginogtak a természetes viszonyok” – meséli a pap.
A Néri Szent Fülöp körzeti iskola, fel kell venniük mindenkit, aki itt lakik, és nem küldhetnek el senkit, bármilyen bomlasztó a jelenléte. Az iskolában a 120 gyerek 72 százaléka hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű. A sajátos nevelési igényű gyerekek aránya 10 százalék, beilleszkedési és tanulási nehézséggel a tanulók 19 százaléka küzd. Az első osztályban szinte minden gyerek cigány származású, nagyon nehéz számukra a beilleszkedés.
Szegregáció? Ha nem lenne Fülöpön iskola, más településre kellene utaztatni azokat a gyerekeket, akik a saját falujukban is nehezen érnek be az osztályba a tanítás kezdetére. Az igazgató minden családot ismer, a pap és a tanárok személyesen figyelnek minden tanulóra. Ennek köszönhető, hogy ma már alig van lemorzsolódás az intézményben. A gyerekek bizonyítványt szereznek, sőt, a többség folytatja a tanulást, szakmát is szerez.
Palánki Ferenc megyéspüspök alapállása, hogy az Egyháznak küldetése szerint hirdetnie kell Isten országát. Ennek a missziónak része az is, hogy Isten szeretetében neveljék a gyerekeket felelősségteljes és felelősséget vállalni tudó felnőttekké. A fülöpi iskolában megküzdenek a diákokért. Azt tapasztalják, hogy jó példával, közelséggel, szeretettel nehéz körülmények között is boldogulni lehet.
Popovics Ferencné 1986 óta tanít, és szavaiban nyoma sincs a fáradtságnak, fásultságnak. Minden lehetőséget igyekszik megragadni a gyerekek érdekében. Amikor egyházi fenntartásba kerültek, részt vett a Katolikus Pedagógiai Intézet továbbképzésén, elvégzett egy motivációs kurzust, és képzett mediátor lett. Mindig észreveszi, hol lehet tanulni valamit, és azt is tudja, hogy a lelki feltöltődést sem szabad elhanyagolni.
Ha rászánom az időt a Jóistenre, utána nyugodtabban tudok dolgozni, és minden sokkal könnyebben megy. Már gyakorlatot szereztem abban, hogyan tegyek félre mindent”
– mondja.
Tamás atyának, aki egyházi iskolában nőtt fel, sok mindennel kapcsolatban meg kellett változtatnia a gondolkodását, amikor Fülöpre került. „Ha kívülről néz az ember erre a helyzetre, úgy tűnik, semmi értelme, de ha a részese lesz a mindennapoknak, mindent másképpen kezd látni” – írja le az apró lépések módszertanát. „Az első órán láttam, hogy nem azt kell megtanítanom, mi a Szentháromság, hanem el kell érnem, hogy a gyerekek figyeljenek rám, leüljenek és kinyissák a könyvüket. Klasszikus értelemben vett lelkiéletet élni itt nem lehet, hiszen már a szülők sem jártak templomba.
Egy-egy lelkinapon nem a szentmise a megoldás, mert az nem része az életüknek. Közösségi programokat kell szervezni, az emberi kapcsolatokra helyezni a hangsúlyt. Ha jelen vagyunk az emberek között, sokat változnak. A közös élmények nagyon fontosak”
– mondja Tamás atya, és hozzáteszi, az a célja, hogy a vallási élet ne teher legyen az itt élőknek, hanem lehetőség, amit önként választanak.
Az iskolai nevelésben fontos szerepet kapnak a közösségi programok: a gyermeknap, a Néri-nap, a diákönkormányzati nap (DÖK-nap) és az egyházi, illetve a nemzeti ünnepek. Ezeken mindig közösen kell létrehozniuk valamit a tanulóknak. Mozaikot készítenek Szent Mártonról vagy kiselejtezett függönyből rózsafüzért csinálnak, közösen öltöztetik fel a DÖK-királyt. Sokan szeretik a színjátszást, ezért színdarabot tanultak Szent Márton életéről és Szent Erzsébetről, legutóbb pedig egy pünkösdi történetet adtak elő a másodikosok. Májusban, anyák napjára dallal készültek a gyerekek, a produkciót felvették videóra, és lejátszották az anyukáknak. Minden osztálynak van Facebook-csoportja is. Ünnepek előtt a diákok közösen kézműveskednek, és a műveiket hazavihetik a családtagjaiknak ajándékba. „Sokszor megélem, hogy velünk van a Jóisten. Olyan szép alkotásokat tudnak készíteni! Ki kell használnunk ezt a lehetőséget, mert a gyerekek nagyon szeretnek munkálkodni, különösen, ha együtt dolgozhatnak. Megmozgatja őket a közös munka, a közös élmény” – mondja az igazgató.
Hitéletük elmélyítésében sokat segített a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziummal való kapcsolat. Először egy busznyi gimnazista érkezett az iskolába, hogy lelkinapot tartsanak a diákoknak és a tanároknak. Popovics Ferencné szeméből a könny is kicsordul, amikor erről mesél.
A napot záró szentmise után körém gyűltek a gyerekeink: Hívja el őket máskor is! – rángatták a karom.”
És a folytatásra nem kellett sokáig várni. 2017-ben meghívták a miskolciak a fülöpi gyerekeket. A hetedikesek részt vettek egy képzésen, és a következő tavasszal már ők tartották a kiscsoportos beszélgetéseket az általános iskola lelkinapján.
A jezsuita vezetőképzőn minden hetedik osztályos részt vett. Az iskolában ugyanis alapelv, hogy nem válogatják ki a legjobb tanulókat, hanem az egész osztálynak, minden gyereknek igyekeznek felkínálni az adódó lehetőségeket. Hiszen nem a legjobbaknak kell összeforrniuk, hanem az osztályközösségnek. A színdarabokban is az egész osztály szerepel.
A nevelés másik pillére az állandó jelenlét, a folyamatos odafigyelés a gyerekekre. Ennek tanúi vagyunk a látogatásunkkor is. Az igazgatónő, Mária hol az egyik lánynak szól oda a folyosón – De szép a hajad! –, hol egy kisfiúra csodálkozik rá – Milyen nagyot nőttél a karantén alatt! –, hol beszélgetni hívja a hamarosan következő előadás szereplőit. „Érezhető, milyen fontosak a gyerekeknek ezek a gesztusok. Ha személyes a kapcsolat, könnyebben megy a munka.” Tartja a kapcsolatot a szülőkkel is, látogatja a családokat. „Igyekszem jóban lenni a szülőkkel, ez közös érdekünk. Így szóba hozhatók kényes kérések is, például kimondhatom, hogy figyeljenek jobban a gyerek ruhájának tisztaságára.”
Az iskolai élet napi valóságához hozzátartoznak a gyerekek közötti konfliktusok is, amelyek sokszor megnehezítik a munkát. Az igazgató úgy fogalmaz: megtanulták, hogy
az adódó gondokat mindig helyben kell kezelni.
„Ha nem tesszük, a konfliktus folytatódik az utcán vagy otthon. Nem ritkán összeverekedtek a gyerekek, aztán a családok is egymásnak mentek. Mit tehetünk? Volt egy tanfolyam, amely az iskolai konfliktusokról és ezek keresztény megoldási lehetőségeiről szólt. Pályáztunk rá, és az egész tantestület részt vett ezen a képzésen. Nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy mindannyian együtt voltunk, közösen hallottuk, mit tehetünk ezekben a helyzetekben. A tantestület tagjai sokfélék. Egy pedagógus, aki húsz éve alkalmazza a maga módszerét, nem fog megváltozni egy hatvan órás tanfolyamtól. De ha a tanári közösség kap egy impulzust, akkor kicsit mindenki akar változni” – avat be az erőfeszítéseikbe.
Annyi bizonyos, hogy mára kevesebb az iskolai konfliktusok száma, ezt a félévente készített beszámolók is mutatják. Az igazgatónő minden segítséget igyekezett igénybe venni ehhez. Amikor az egyházmegye megkérdezte, mire lenne szükségük, azt kérte, hogy részt vehessen egy mediációs képzésen. Az ott tanultak alapján kialakított egy módszert, ami nagy segítséget jelent az iskolai konfliktusok kezelésében.
A gondokat megoldani nem mindig lehet, de a fülöpiek megtanultak boldogulni a nehéz helyzetükben. „Szükség van arra, hogy mindig legyen egy új ötlet, egy új kezdeményezés. És van is.
Aki az itteni mindennapokban él, nehezen veszi észre a változást, mert a fejlődés nem egyik napról a másikra történik. De egy-egy visszatekintő beszámoló világosan megmutatja a mérföldköveket.
És mindig továbblendít egy jól sikerült közös szereplés, egy kedves levél, a kérdés, hogy mikor érek rá megbeszélni valamit. Kellenek ez az apróságok. Egy-egy beszélgetés után mindig érezhető a javulás, még ha utána kezdődik is minden elölről.”
Az iskola vezetése nem fárad bele az újításokba. „Mindennap egy újabb feladat, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. A körülmények miatt sokszor kell megküzdenünk a sikertelenség, a kudarc érzésével. Van, hogy úgy érezzük, reménytelen ez a harc, de aztán mindig beleállunk az újabb feladatokba, és kezdjük elölről. Mi értelme itt mindennek? – kérdezik sokszor. Nem állítom, hogy soha nem érkezhet el az a pont, amikor azt mondom, nem megy tovább. De a mindennapokban mindig kapunk a Jóistentől segítséget, egy-egy újabb lökést a folytatáshoz.”
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
