Ferenc pápa: Ne az „igazság merev őreire”, hanem a felszabadító Jézus hirdetőire hallgassunk!
Június 23-án a Szentatya új katekézissorozatot kezdett, mégpedig Pál apostol galatáknak írt leveléről. Felvázolta a galáciai hívők nehéz helyzetét, melybe az őket megzavaró, „másfajta” evangéliumot hirdető emberek ármánykodása révén kerültek. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az imádságnak szentelt hosszú katekézissorozat után ma egy új ciklust kezdünk. Remélem, ez az imádsággal való foglalkozás segített bennünket abban, hogy egy kicsit jobban, egy kicsit többet imádkozzunk!
Ma néhány olyan témán szeretnék elgondolkodni, amelyet Pál apostol a galatáknak írt levelében érint. Ez egy nagyon fontos levél, sőt, azt mondanám, döntő fontosságú, nemcsak azért, hogy jobban megismerjük az apostolt, hanem mindenekelőtt azért, hogy megvizsgáljunk néhány témát, amelyekkel mélyrehatóan foglalkozik, megmutatva az evangélium szépségét. Ebben a levélben Pál számos életrajzi utalást tesz, amelyekből megismerhetjük megtérését és azt a döntését, hogy életét Jézus Krisztus szolgálatába állítja. A hit szempontjából nagyon fontos témákkal is foglalkozik, mint például a szabadság, a kegyelem és a keresztény életmód, amelyek rendkívül időszerűek, mert a mai Egyház életének számos aspektusát érintik. Ez egy rendkívül időszerű levél, mintha a mi korunk számára íródott volna.
Az első dolog, amely ebből a levélből kitűnik, az az apostol által végzett nagy evangelizációs munka. Missziós útjai során legalább kétszer ellátogatott a galáciai közösségekbe. Pál az ottani keresztényekhez fordul. Nem tudjuk pontosan, melyik földrajzi térségre utal, és azt sem tudjuk biztosan megmondani, mikor írta ezt a levelet. Tudjuk, hogy a galáciaiak egy ősi kelta nép voltak, akik sok viszontagságon keresztül Anatóliának azon a kiterjedt területén telepedtek le, amelynek fővárosa Anküra városa volt, a mai Ankara, Törökország fővárosa. Pál csak annyit mond, hogy egy betegség miatt volt kénytelen megállni azon a vidéken (vö. Gal 4,13). Szent Lukács az Apostolok cselekedeteiben ehelyett egy spirituálisabb motivációt talál. Azt mondja, hogy „Phrügia és Galácia földjén utaztak át, mivel a Szentlélek nem engedte meg nekik, hogy Ázsia tartományban hirdessék az igét” (ApCsel 16,6). A két tény nem mond ellent egymásnak: inkább azt jelzik, hogy
az evangelizáció útja nem mindig a saját akaratunktól és terveinktől függ, hanem hajlandóságot igényel arra, hogy hagyjuk magunkat alakítani, és hogy más, előre nem látott utakat kövessünk.
Van köztetek egy család, amely üdvözölt engem: azt mondják, meg kell tanulniuk lettül, és nem tudom, milyen más nyelven, mert misszionáriusnak mennek azokra a földekre. A Lélek ma is sok misszionáriust támaszt, akik elhagyják hazájukat, és egy másik országba mennek missziós munkát végezni.
Azt azonban igazolni tudjuk, hogy fáradhatatlan evangelizációs munkája során Pál apostolnak sikerült számos kisebb közösséget alapítania Galácia területén. Amikor megérkezett egy városba, egy térségbe, nem épített azonnal egy nagy székesegyházat, nem. Kis közösségeket hozott létre, amelyek mai keresztény kultúránk kovászaként működtek. Kis közösségek létrehozásával kezdte. És ezek a kis közösségek nőttek, fejlődtek és előrehaladtak. Ma is ezt a lelkipásztori módszert alkalmazzuk minden missziós térségben. Múlt héten kaptam egy levelet egy pápua új-guineai misszionáriustól; azt írja, hogy az erdőben hirdeti az evangéliumot olyan embereknek, akik azt sem tudják, ki az a Jézus Krisztus. Remek! Kezdetben kis közösségeket hozunk létre. Ma is ez a módszer az első evangelizáció evangelizációs módszere.
Amit meg kell jegyeznünk, az Pál lelkipásztori, csupa tűz igyekezete. Miután megalapította ezeket az egyházakat, észrevesz egy nagy veszélyt, mely a hitben való növekedésükre leselkedik. A pásztor olyan, mint egy édesapa vagy édesanya, aki rögtön észreveszi a gyermekeire leselkedő veszélyeket. Növekszenek, s közben veszélyek támadnak. Ahogy valaki mondta: „Keselyűk jönnek, hogy vérfürdőt rendezzenek a közösségben.” Beszivárogtak ugyanis olyan zsidó-keresztények a közösségbe, akik fondorlatokkal az apostol tanításával ellentétes elméleteket kezdtek hirdetni, sőt odáig mentek, hogy személyét is becsmérelték. A tanítással kezdik, „ez nem, ez igen”, aztán az apostolt becsmérlik. A jól bevált módszer: csorbítják az apostol tekintélyét. Amint láthatjuk, ez egy bevett ősi gyakorlat: egyesek az igazság egyedüli birtokosaként – tisztákként – tüntetik fel magukat, és a mások által végzett munkát akár rágalmazással is lekicsinylik. Pál ellenfelei azt hangoztatták, hogy a pogányoknak is alá kell vetniük magukat a körülmetélésnek, és a mózesi törvény szabályai szerint kell élniük. Visszatérnek a korábbi szokásokhoz, az evangélium által meghaladott dolgokhoz. A galatáknak tehát fel kellett volna adniuk kulturális identitásukat, hogy alávessék magukat a tipikus zsidó normáknak, előírásoknak és szokásoknak. De nem csak erről volt szó. Ezek az ellenfelek azt állították, hogy Pál nem igazi apostol, és ezért nincs felhatalmazása az evangélium hirdetésére. Sokszor látjuk ezt. Gondoljunk csak egyes keresztény közösségekre vagy egyházmegyékre: történetek kapnak lábra, végül pedig lejáratják a plébánost, a püspököt. Pontosan ez a gonosz útja, ezeknek a megosztó, építeni nem tudó embereknek a módszere. Ezt az eljárást látjuk ebben a galatáknak írt levélben.
A galaták válsághelyzetben voltak. Mit kellett volna tenniük? Hallgatni és követni azt, amit Pál hirdetett nekik, vagy igazat adni az új prédikátoroknak, akik vádolták őt? Könnyű elképzelni a szívükben lakó bizonytalanságot. Számukra
az, hogy megismerték Jézust, és hittek a halálával és feltámadásával végbevitt megváltói művében, valóban egy új életnek, egy szabad életnek a kezdete volt.
Olyan útra léptek, amely lehetővé tette számukra, hogy végre szabadok legyenek, annak ellenére, hogy történelmüket a kényszerű rabszolgaság számos formája szőtte át, nem utolsósorban az, mely a római császárnak vetette alá őket. Ezért az új prédikátorok kritikáját hallva megzavarodtak, és nem tudták, mitévők legyenek: „De kinek van igaza? Ennek a Pálnak, vagy ezeknek az embereknek, akik most jönnek és mást tanítanak? Kire hallgassunk?” Röviden, a tét nagyon nagy volt!
Ez a helyzet nem áll távol napjaink sok keresztényének tapasztalatától. Ma sincs hiány ugyanis olyan prédikátorokból, akik – különösen az új kommunikációs eszközökön keresztül – képesek megzavarni a közösségeket. Elsősorban nem azért lépnek fel, hogy Istennek az evangéliumát hirdessék, aki a megfeszített és feltámadt Jézusban szereti az embert, hanem hogy az „igazság” igazi „őreiként” – ahogyan magukat nevezik – eltökélten ismételgessék, miként lehetünk a legjobban keresztények. Nagyszóval hangoztatják, hogy az igazi kereszténység az, amelyhez ők kötődnek, amelyet gyakran a múlt bizonyos formáival azonosítanak, és hogy a mai válságokra a megoldás a visszatérés, hogy el ne veszítsük a hamisítatlan hitet. Ma is, mint akkoriban, végeredményben az a kísértésünk, hogy múltbeli hagyományokban szerzett bizonyosságokba zárkózzunk be. Hogyan ismerhetjük fel az ilyen embereket? Eljárásmódjuk egyik árulkodó nyoma például a merevség. Ellentétben a szabaddá és örömtelivé tevő evangélium hirdetésével, az ilyen emberek merevek. Mindig a merevség: „Ezt kell tenned, azt kell tenned…” A merevség jellemző az ilyen emberekre. Ha követjük Pál apostolnak a galatáknak írt levélben kifejtett tanítását, megérthetjük, melyik utat kell követnünk. Az apostol által jelzett út a megfeszített és feltámadt Jézus felszabadító és mindig új útja; az igehirdetés útja, mely az alázat és a testvériség által valósul meg – az új prédikátorok nem tudják, mi az alázat, mi a testvériség; a szelíd és engedelmes bizalom útja – az új prédikátorok nem ismerik sem a szelídséget, sem az engedelmességet.
Ez a szelíd és engedelmes út abban a bizonyosságban halad előre, hogy a Szentlélek az Egyház minden korszakában működik.
Végső soron az Egyházban jelen lévő Szentlélekbe vetett hit visz előre és üdvözít bennünket!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
