Mindig csak a következő tennivalóra figyelj – Egy coloradói pár négy Down-szindrómás gyermeket nevel
A McGarrity házaspár nyolc gyermeket nevel, a legkisebb három, a legnagyobb 18 éves. Három Down-szindrómás gyereküket örökbe fogadták, illetve vér szerinti gyerekeik közül is az egyik fiú ezzel a genetikai eltéréssel született. Anyák napjára minden vér szerinti anyukának és nagymamának küldenek képeslapot, melyet a gyerekek is aláírnak.
Sonia McGarrity, az édesanya, először akkor gondolt downos gyermek adoptálására, amikor második terhessége alatt elvetélt. Ez egy időre háttérbe szorult, hiszen megszületett három fia, Sean, Jeffrey és Brendan – Jeffrey Down-szindrómával. A negyedik gyereküket várták, amikor Washingtonból Coloradóba költöztek.
„Rettenetesen elfoglaltak voltunk, terápiákba kezdtünk, házat kerestünk és terveztünk, és egy ideig nem fontolgattuk az örökbefogadást – meséli Sonia. – Ám amikor Brendan kétéves lett, két vetélésem volt egymás után, és nyitottak voltunk rá, hogy több gyerekünk legyen. Nagyon szerettünk volna több mindent megtanulni a Down-szindrómáról.”
Mialatt tájékozódtak, szembesültek vele, mennyi terhességnek azért vetnek véget a szülők, mert kapnak egy ijesztő prenatális diagnózist.
„Felhívtam az országos Down-szindrómás örökbefogadói hálózatot, és megkérdeztem, őrült vagyok-e, ha Down-szindrómás gyerek anyjaként egy Down-szindrómás gyereket szeretnék örökbe fogadni – folytatja történetüket. – A nő a vonal túlsó végén azt mondta, »nekem négy Down-szindrómás gyerekem van« – mire én, »jó, akkor talán mégse vagyok őrült.«”
2010 májusában a házaspár otthoni lelkigyakorlatba kezdett – azt szerették volna megtudni, Isten hová vezeti őket. Nem sokkal ezután megkeresték őket Cecilia vér szerinti szülei, és megkérdezték, vállalnák-e a lányuk felnevelését. Beleegyeztek, és Cecilia, „Ceci” 2010 decemberében hozzájuk költözött. Az örökbefogadás folyamata során mindig megvallották katolikus hitüket, és hogy abban fogják nevelni a gyerekeket.
Senki sem érti, milyen sokat adnak ezek a csodálatos lelkek, a feltétel nélküli szeretetükkel és az elfogadással, amiben bárki részesül, akivel csak találkoznak”
– osztja meg Sonia. „Kitárjuk a szívünket, és azt mondjuk: Urunk, szeretnék annyira szeretni, amennyi szeretetet én kapok. Szeretet vesz körül minket, és lehetőségek, hogy szeressünk.”
Sonia és Jeff ötödik fia, Augustine 2011-ben született, utána fogadták örökbe RoseMarie-t 2015-ben, Charlotte-ot 2018-ban – mindkét kislány Down-szindrómás.
Amikor megkeresték a házaspárt, hogy vállalják-e Charlotte-ot, Sonia már 50 éves volt – elsőre azt mondta, már nincs ereje hozzá, hogy egy kétéves után szaladgáljon. Imában pedig azt mondta Istennek: ha tényleg ezt akarod tőlünk, akkor azt nagyon egyértelműen mutasd meg.
„Nem hittük volna, hogy bírni fogjuk, de nyilván bírjuk, hiszen ő a miénk – mondja Sonia nevetve. –
Olyan gyönyörű az a pillanat, amikor találkozol a [adoptálásra váró] gyerekeddel, és tudod: Ó, hát persze, ő az enyém… Isten jól tudja, kik lesznek a te gyerekeid, és direkt téged választ ki, hogy te neveld őket.”
Sonia és Jeff ma már más szülőknek is segít, akik megkapták a diagnózist, hogy gyermekük Down-szindrómával fog megszületni. Meghívják magukhoz őket, és nyíltan beszélnek a nehézségekről és örömökről, amit a downos gyerekek nevelése jelent, valamint érintik az örökbe adás lehetőségeit is.
A céljuk mindig az, hogy megmutassák a prenatális diagnózist megkapó szülőknek a saját életüket.
Mert az egész ismeretlen, és stigma tapad hozzá, és amit az orvosok mondanak, az nagyon nehézzé teszi, hogy eldöntsd, tudod-e vállani a gyermek felnevelését, vagy az örökbeadást választod inkább.”
Sonia több Facebook-csoportban is aktív, és kapcsolatba lép olyan várandós nőkkel, akik megtudták, hogy magzatuk Down-szindrómával fog megszületni, és emiatt az abortuszt fontolgatják; megnyugtatja őket, hogy ők vállalják a kicsi nevelését. Férjével együtt úgy érzik, Isten arra hívta el őket, hogy terjesszék a downos gyerekek adoptálásának örömét.
Amikor arról kérdezik, honnan van ereje ehhez az egészhez, a férje javára írja, a támogató plébániai közösséget említi, a barátnőket, a jó szomszédokat. Gyakran megy gyónni, és esténként kompletóriummal zárják a napot.
„Az egyetlen feladatom, hogy én is, és a gyerekeink is a mennyországba jussunk. Mindig csak a következő feladatra figyelek.”
Fordította: Verestói Nárcisz
Forrás és fotó: Catholic News Agency
Magyar Kurír
