Most azt képzeljük el… (Zselepszki Fábián atya emlékére)
Áll ez a széles vállú, erőteljes ember a szószéken, nagy kezét félig ökölbe szorítva felemeli, aztán csendes hangon azt mondja: most azt képzeljük el… és miközben mondja, mit képzeljünk el, időnként elérzékenyül, még jobban elcsendesül, máskor meg felerősödik a hangja, sodorja magával a képzeletünket, s közben arra vágyunk, bárcsak mi is úgy eltelnénk Isten szeretetével, mint ő…
Ha élő misztikust képzelünk el, talán valami törékeny alakot látnunk magunk előtt, kissé egzaltált viselkedéssel, talán elragadtatásban, ahogy a híres Nagy Szent Teréz szobron látjuk – és mennyire tévedünk! Az egyháztörténelem nagy misztikus szentjei mind gyakorlatias, józan életszemléletű emberek voltak – csak épp fehér izzásig hevült a szívük Isten szeretetétől. Zselepszki Fábián atya, aki talán az egyetlen általam ismert élő misztikus volt, élő példája volt annak, hogy az Istennel való eleven kapcsolat milyen magával ragadó természetességet, életerőt, vidámságot és a legjobb értelemben vett földhöz ragadtságot (az Istenhez ragadottság mellett) jelent.
Úgy tudott megölelni és felemelni a földről, hogy beleropogtak a csontjaink. Előttem van, ahogy egyenes tartással – hasa kissé előre domborodik, de abban is csak férfias erő lakozik -, lassan sétál Kunszentmártonban a lelkigyakorlatos ház megművelt kertjében és a gazda gondosságával és büszkeségével néz körül.
Úgy tudott végig menni a folyosón a kápolna ajtajához, olyan nyugalommal és természetességgel – írnám, hogy méltósággal, ha ez nem lenne összetéveszthető valami keresett úrhatnámsággal -, hogy aki meglátta, már örült jöttének.
Ahogy a főztjének is. És a látványnak, ahogy ott ült a konyhás nénik között, beszélgetett és dolgozott velük – egy férfi, aki uralja a teret, de nem leuralja, akiben nincs semmi leereszkedés, műviség, akihez oda lehet menni, aki bátran elveszíti papi és szerzetesi méltóságát a mindennapi munkákban, s épp ezért megőrzi, anélkül, hogy gondja lenne rá, ahogy Krisztus mondja: aki elveszíti értem, az megtalálja, és azt felmagasztalják.
És ahogy örültünk a gyónási lehetőségnek is, ahol a penitencia azzal kezdődött: most azt képzeld el, hogy Isten annyira szeret téged…
Meg az imájának. Gyönyörűen imádkozott a saját szavaival, és talán még szebb volt a nyelvi imája. Dallamosan, franciás hangzással, változatosan, hosszan. Nem értettük – kivéve, ha elkértük Istentől a nyelvek magyarázatát, ahogy azt időnként megtettük a lelkigyakorlatokon -, de így is öröm volt hallgatni, bele lehetett simulni, mint gyermeknek az anyja kezébe.
Én mindig ugyanarról hallottam beszélni, Isten szeretetéről, de sohasem ugyanúgy. Nem volt unalmas, nem okoskodott, hanem a szívéből beszélt, ebből az Istennel egyesült szívből törtek elő a szavai, Isten gyógyító és szabadító erejével együtt.
Nem hallottam egy rossz szót se tőle senki emberről. Pedig ismerte a világ sötétségét, beszélt is róla, de még azt is úgy, hogy közben Isten szeretetével óvott minket. Volt is körülötte mindenféle ember, férfi és nő, cigány és magyar, szegény és kevésbé szegény, bőbeszédű és hallgatag, és meggyőződésem, hogy mind hitte, tudta, hogy Fábián atya szereti őt és figyel rá.
Pedig nem volt egy dédelgetős ember, a humora tudott csípni is, nem akart ő hízelegni senkinek. Csak éppen oda ragadtunk hozzá, mert tudtuk, hogy szeret, és hogy Isten is nagyon szereti őt.
Kunszentmártonra jártunk, a karmelita lelkigyakorlatos házba évente kétszer-háromszor Szeretet földje lelkigyakorlatot tartani, s ennek részeként a tanítását hallgatni, miséjén részt venni. Láttuk őt férfi ereje teljében, láttuk betegen, majd újra felerősödve, és újra elerőtlenedve…
Hogyan veszíthettünk el egy ilyen erős embert?
Ez Isten titka marad. Jutalom volt, hogy ennyi ideig köztünk lehetett. Azt hiszem, egy idő után Isten már maga mellett akarta tudni. Azt hiszem, Isten is arra vágyik, hogy valaki szeresse Őt teljes szívéből, teljes lelkéből, és teljes erejéből. És ez az életvidám, nagydarab ember ezt nagyon tudott. Szeretni…
Sípos (S) Gyula
