Ferenc pápa: A Lélek nélkül nincs öröm, sem szeretet, csak szomorúság és megszokás!
Március 17-én a Szentatya a két héttel ezelőtti katekézisét fejezte be, mely az ima és a Szentháromság kapcsolatáról szólt. A Szentháromság személyei közül külön is kiemelte a Szentlelket, aki jelenvalóvá teszi Jézust a lelkünkben, és megtanít imádkozni bennünket. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Ma befejezzük azt a katekézist, amely az imádságról mint a Szentháromsággal, különösen a Szentlélekkel való kapcsolatról szól.
Minden keresztény lét első ajándéka a Szentlélek. Ő nem egy a sok ajándék közül, hanem az alapvető ajándék. A Lélek az az ajándék, akinek az elküldését Jézus megígérte nekünk. A Lélek nélkül nincs kapcsolat Krisztussal és az Atyával. Mert a Lélek megnyitja szívünket Isten jelenléte előtt, és bevonja a szeretetnek abba az „örvénylésébe”, amely Isten szíve.
Nemcsak ezen a földi úton vagyunk vendégek és zarándokok, hanem vendégek és zarándokok vagyunk a Szentháromság misztériumában is. Olyanok vagyunk, mint Ábrahám, aki egy napon három vándort fogadott be a sátrába, és Istennel találkozott. Ha valóban megszólíthatjuk Istent, és hívhatjuk „Abbának”, „Papának”, az azért van, mert a Szentlélek lakik bennünk;
ő az, aki lelkünk mélyén átalakít bennünket, és megtapasztaltatja velünk az abból fakadó túláradó örömet, hogy Isten igazi gyermekeiként szeret bennünket.
Az Isten felé irányuló összes lelki munkát a Szentlélek, ez az ajándék végzi bennünk. Azért dolgozik bennünk, hogy folytassuk keresztény életünket, Jézussal együtt, az Atya felé.
Ezzel kapcsolatban a katekizmus ezt írja: „Valahányszor Jézushoz kezdünk imádkozni, a Szentlélek vonz minket az imádság útjára a maga megelőző kegyelmével. Mivel Krisztust emlékezetünkbe idézve ő tanít minket imádkozni, hogyan ne imádkoznánk őhozzá is? Ezért buzdít az Egyház arra, hogy mindennap fohászkodjunk a Szentlélekhez, különösen fontos cselekedeteink kezdetén és végén” (KEK 2670). Látjuk hát, mi a Lélek munkája bennünk. „Emlékezetünkbe idézi” Jézust, és jelenvalóvá teszi számunkra – mondhatjuk, hogy
ő a mi szentháromságos emlékezetünk, Isten emlékezete bennünk –,
és jelenvalóvá teszi Jézust, hogy ne múltba vesző személyiség maradjon: vagyis a Lélek a jelenbe hozza Jézust a lelkünkben. Ha Krisztus csak a távoli időben lenne, akkor magányosak és elveszettek lennénk a világban. Igen, emlékeznénk Jézusra, ott, messze…, ám a Lélek idehozza őt a szívünkbe ma, most, ebben a pillanatban. A Lélekben minden élénkké válik: a Krisztussal való találkozás lehetősége minden időben és helyen nyitva áll a keresztények előtt. Lehetőség van arra, hogy Krisztussal ne csak történelmi személyiségként találkozzunk. Nem. A Lélek bevonzza Krisztust a szívünkbe, a Lélek lehetővé teszi, hogy találkozzunk Krisztussal. Ő nincs messze, a Lélek velünk van: Jézus még neveli tanítványait, átalakítja szívüket, ahogy Péterrel, Pállal, Mária Magdolnával és az összes apostollal tette. Miért van jelen Jézus? Mert a Lélek lelkünkbe hozza!
Ezt tapasztalta meg sok imádkozó ember: férfiak és nők, akiket a Szentlélek Krisztus „mértéke” szerint alakított irgalmasságban, szolgálatban, imádságban, katekézisben…
Kegyelem, ha ilyen emberekkel találkozhatunk: észrevesszük, hogy más élet lüktet bennük, tekintetük „messzebbre” lát.
Ne csak a szerzetesekre, a remetékre gondoljunk; a mindennapi emberek között is vannak, olyan emberek, akik hosszú ideje folytatnak párbeszédet Istennel, néha belső küzdelemben, mely megtisztítja a hitet. Ezek az alázatos tanúk Istent keresték az evangéliumban, a magukhoz vett és imádott Eucharisztiában, a nehézségekkel küzdő testvérük arcán, és titkos tűzként őrzik az ő jelenlétét.
A keresztények első feladata éppen ennek a tűznek az életben tartása, amelyet Jézus a földre hozott (vö. Lk 12,49). És mi ez a tűz? Ez a szeretet, Isten Szeretete, a Szentlélek! A Lélek tüze nélkül a próféciák kialszanak, szomorúság szorítja ki az örömet, megszokás váltja fel a szeretetet, a szolgálat rabszolgasággá válik. A tabernákulum mellett világító lámpa képe jut eszembe, ahol az Eucharisztiát őrzik. Amikor a templom kiürül, és beesteledik, amikor a templom zárva van, az a lámpa továbbra is világít, továbbra is ég: senki sem látja, mégis ég az Úr előtt. Ilyen a Lélek a szívünkben: mindig jelen van, mint az a lámpa.
A katekizmusban továbbá ezt olvassuk: „A Szentlélek, akinek kenete egész lényünket betölti, a keresztény imádság belső tanítómestere. Ő az imádság élő hagyományának szerzője. Az imádságnak annyi útja van, ahány az imádkozó ember, de mindenkiben és mindenkivel ugyanaz a Lélek működik. A keresztény imádság a Szentlélekkel közösségben az Egyház imádsága” (KEK 2672). Sokszor előfordul, hogy nem imádkozunk, nincs kedvünk imádkozni, vagy sokszor úgy imádkozunk, mint a papagájok: a szájunkkal, de a szívünk távol van. Itt az idő, hogy azt mondjuk a Léleknek: „Jöjj, jöjj, Szentlélek, melegítsd fel a szívemet!
Jöjj, és taníts meg imádkozni, taníts meg az Atyára nézni, a Fiúra nézni!
Taníts meg a hit útjára! Tanítsd meg, hogyan szeressek, és főként, hogyan éljek reményben!” Állandóan hívnunk kell a Lelket, hogy jelen legyen életünkben!
Tehát a Lélek az, aki írja az Egyház és a világ történetét. Mi üres oldalak vagyunk, készen befogadni az ő kézírását. És a Lélek mindannyiunkban eredeti műveket komponál, mert nincs olyan keresztény, aki teljesen egyforma lenne másokkal. Az életszentség határtalan területén az egyetlen Isten, a szerető Szentháromság a tanúk színes sokféleségét támasztja: méltóságukban mind egyenlők, de egyedülállók is abban a szépségben, amelyet a Lélek teremt mindazokban, akiket Isten irgalma az ő gyermekeivé tett. Ne felejtsük el, a Lélek jelen van, jelen van bennünk! Hallgassuk a Lelket, hívjuk a Lelket – ő az ajándék, akit Isten nekünk adott –, és mondjuk neki: „Szentlélek, nem tudom, milyen az arcod – nem ismerjük –, de tudom, hogy te vagy az erő, te vagy a fény, hogy képes vagy fejleszteni engem, és meg tudsz tanítani imádkozni. Jöjj, Szentlélek!” Gyönyörű ez az ima: „Jöjj, Szentlélek!”
FELHÍVÁS
Ismét és nagy szomorúsággal úgy érzem, sürgősem fel kell hívnom a figyelmet a drámai helyzetre Mianmarban, ahol sokan, különösen fiatalok életüket vesztik, hogy reményt nyújtsanak hazájuknak. Én is letérdelek Mianmar utcáin, és mondom: Legyen vége az erőszaknak! Én is kitárom karomat, és mondom: Válasszátok a párbeszédet! A vérontás nem old meg semmit! Válasszátok a párbeszédet!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
