Zselepszki Fábián atya elmélkedése a kereszt kínjainak ünnepléséről
Uram még nem tudlak igazán , teljesen szeretni. Nem tudom elhinni, hogy Te az emberekben várod a szeretetem. Milyen emberekben?... Hol az emberi méltóság, az én személyi méltóságom, amire a kegyelem emelt, az önérzet, a magammal szembeni kötelességem?
A Te méltóságod Uram , nem is annyira van, mint inkább volt, akkor ott a kínteljes napon. Mindaz, amit úgy foglalunk össze: ünnepeljük Üdvözítőnk kínjait!
ÜDVÖZÍTŐNK, TE az emberért, a bűnös emberért hagytad el fényes szép mennyei honod.”Az Atya kebelét". De az ember lealjasítja magát a bűnnel. Aki emberi szinten tartja magát, azt a kegyelem méltóvá teszi Hozzád. De aki lezüllött, aki eladja egy üveg törkölyért az emberiességét, és a barom szintjére taszítja magát, vagy aki gerinctelen, aljas, jellemtelen és undok, akiben őszintén szólva képtelenség, felfedezni az emberit?... S TE mégis, mégis ezekben várod a részvétet, a jóságot, ezekben a kicsikben kívánod, hogy a hitemet erősítsem és bizonyítsam. Ha Veled találkoztam volna az ostorozó oszlopnál, a getszemáni kertben, Pilátus ítélő széke előtt, vagy a keresztúton, akkor szerettelek volna, és nem csak a részvét könnyei hullottak volna a szememből, hanem segítettem volna. Bátor lennék és melléd állnék akkor is, amikor mindenki más elítél.
JÉZUS, mindig nehéz volt embernek lenni, de hogy ezt is megmutattad, most még többre van szükségem. Ez azonban már kegyelem is. Felismerése annak, hogy milyen messzire kell elmennünk, hogy bemutassunk Téged a magunk életében.
Ha majd eljössz, azt akarom, hogy engem is hívj. Addig melletted állok és járok.
