Az igazság fontosabb, mint az életünk – Beszélgetés Görföl Tiborral, a Vigilia főszerkesztőjével
„A Vigilia hidat szeretne képezni. Olyanok is átlapozzák, akik közvetlenül nincsenek kapcsolatban a kereszténységgel. Tágasságot, spirituális megközelítést, történeti érzékenységet, szellemi nyitottságot várnak, és ezt – reményeink szerint – meg is kapják” – mondja Görföl Tibor teológus, aki immár egy éve a Vigilia főszerkesztője. Műhelytitkokról és a teológia jelenlegi helyzetéről beszélgettünk.
– A Vigilia nagy múltú folyóirat. Mi az, aminek a folytatását fontosnak tartotta ebből a gazdag örökségből?
– Egyik fő célom az volt, hogy még jobban hozzásegítsük az érdeklődőket a kereszténységgel és korunk helyzetével összefüggő igazság megismeréséhez. A teljes igazság nehezen megragadható, kifejezni és megfogalmazni sem könnyű. Valamiféle átfogó bölcsesség mellett nem kevés ismeretre is szükség van hozzá, éppen ezért nagy a kísértés, hogy e sokrétű ismerethalmaz néhány részét elhagyjuk.
Úgy vélem, Isten egyszerűségének megközelítéséhez a teljes teológiatörténet összetett gazdagságára szükségünk van.
Nem lehetünk közömbösek az egyházatyákkal, a középkori gondolkodókkal, a spekulatív lángelmékkel vagy a misztikusokkal szemben. E téren több az adósságunk, mint az eredményünk, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a teológia a ráérők időtöltése, jóllehet nélkülözhetetlen a mély istenismerethez, amely nélkül a gyakorlat is csak csonka lehet.
Amint azt Ferenc pápa is hangsúlyozza, napjainkban oly sok a hazugság, és annyi manipulációval kell szembesülnünk, hogy magához az igazsághoz szinte hozzá sem férünk. Az igazság kimondása ráadásul sokszor igen kellemetlennek tűnhet egy-egy korban. A náci rendszernek nem engedelmeskedő Franz Jägerstättert (1907–1943) például a kortársai el akarták némítani, halála után viszont, amikor már ártalmatlan volt, boldoggá avatták.
Az igazság fontosabb, mint az életünk, a kereszténység jövőjének útját az igazság ismert és ismeretlen vértanúi kövezik ki.
A Vigiliának valóban nagy múltja van, de öröksége részben terhes is. A minap lapoztam át például a folyóirat egyik 1982-es számát, amelyben egy könyvrecenzió szerzője azt írta, hogy Kádár János példaértékű vezető, olyan, amilyet már Platón is eszményinek tekintett. Ez a kóros önalávetés ijesztő kísértése a kereszténységnek.
A másik tényező, amit életben szeretnék tartani, a keresztény kultúra, illetve a kultúrában jelen lévő keresztény elemek bemutatása. Az európai szellem története ugyanis javarészt keresztény történet, ezt nem érdemes eltitkolni. Ma különösen fontos kérdés, hogy miként viszonyul egymáshoz a tényleges hit és a hitből születő kultúra, s nagyon sok félreértés, téves vád és hamis apológia tapasztalható ezen a téren. A keresztény művészet és irodalom iránti szenvedélyes érdeklődés nálunk véget ért valahol Paul Claudel, Georges Bernanos és François Mauriac nemzedékénél, pedig itt nem állt meg a keresztény szellem élete.
– Önök kérik fel a szerzőiket egy-egy tanulmány megírására, vagy a szerzők keresik meg ötleteikkel a Vigiliát?
– A tematikus számok összeállításánál mi kérjük fel a szerzőket. Természetesen sok írás érkezik hozzánk, ezeket elolvassuk, értékeljük, és ha megfelelőnek találjuk, akkor közöljük is. Ha szükséges, kiegészítést vagy átdolgozást kérünk. Sajátos jellemzője a magyar folyóirat-kultúrának, hogy az átdolgozásra irányuló kérést egyes szerzők nem veszik jó néven, sőt, végül a megjelentetéstől is elállnak. Egy-egy elutasított írás aztán változatlan formában megjelenik egy másik folyóiratban. E folyamatok megfigyeléséből sokat lehet tanulni a kultúra hajszálérrendszeréről.
– Mennyire belterjes Magyarországon a folyóiratban publikálók köre?
– Akinek igazi szellemi érdeklődése van, az nem boldogul folyóirat-kultúra nélkül, pusztán könyvekből nem lehet megfelelően tájékozódni. Sok meghatározó jelentőségű tanulmány, irodalmi mű folyóiratban jelent meg először. De a nagy viták is a folyóiratokban zajlanak, természetesen másként, mint a napi- és a hetilapokban.
– Minden lapszámban találunk verseket. A mai ember szeret verset olvasni? Egyáltalán, értjük még a költészetet?
– A költészet nemcsak valamiféle díszítőelem, nemcsak kiegészítő jellegű, bájos oldala a kultúrának, hanem meghatározó része. A keresztény szellem életéhez is hozzátartozik. Prudentiust talán azok is ismerik, akiket nem érdekel a késő ókori filozófia, Dantét azok közül is sokan olvassák, akiket hidegen hagy a XIV. századi teológia. Pilinszky János költészete sok embernek megdobogtatja a szívét, míg a korabeli teológiai tankönyvekre már nem is nagyon emlékszünk. A költészet nem arról szól, hogy meg tudjuk-e szépen fogalmazni azt, amit már amúgy is tudunk.
A költészet oly módon és olyan érzékenységgel fejezi ki az emberi tapasztalatokat, mint semmi más.
Ha egy vers mondanivalóját prózában adjuk vissza, csak kevesebb lesz.
– Kiket szeretne megszólítani a Vigilia?
– Véget ért az az időszak, amikor intenzív kapcsolat volt a szerkesztőségek és az olvasók között. Korábban a Vigiliához is érkeztek bíráló vagy bátorító levelek, melyekből többé-kevésbé meg lehetett állapítani, mit gondolnak az olvasók. Ma már nehéz magunk elé képzelni egy olvasótípust, amelyet szem előtt tartunk egy-egy lapszám összeállításánál. A Vigilia hidat szeretne képezni a mélyen hívők, a kultúra iránt érdeklődők, az Isten-keresők és a vallás iránt többé-kevésbé közömbösek között. Tudjuk, hogy a Vigiliát olyanok is átlapozzák, akik közvetlenül nincsenek kapcsolatban a kereszténységgel. Egyfajta tágasságot, spirituális megközelítést, történeti érzékenységet, szellemi nyitottságot várnak, és ezt – reményeink szerint – meg is kapják.
– Kik vesznek részt a Vigilia szerkesztésében?
– Bende József évtizedek óta a Vigilia elkötelezett munkatársa, a francia kultúra szakértője, fáradhatatlan és precíz munkája nélkül nem tudna megjelenni egy-egy lapszám. Lukács László piarista szerzetes három és fél évtizeden át volt a Vigilia vezetője, az ő tanácsaira, véleményére napi szinten támaszkodunk. A felelős szerkesztő, Puskás Attila professzor megbízható ítéletével és kivételes teológiai tájékozottságával járul hozzá a munkánkhoz. Vörös István költő esztétikai ízlésével, Lázár Kovács Ákos kommunikációkutató a kultúra területének ismeretével, míg Deák Hedvig domonkos szerzetes egyháztörténeti szakértelmével segít bennünket.
– Ön tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán és a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán is. Mennyire érdekli a mai fiatalokat a teológia?
– Ha a diákok számát nézzük, azt látjuk, hogy ma kevesebben tanulnak teológiát, mint húsz évvel ezelőtt. De ez csak az érme egyik oldala. Ma is sok fiatalt érdekel az irodalom, a filozófia vagy a teológia. Tapasztalataim szerint nem is az a fő kérdés, hogy a fiatalabb nemzedék érdeklődő-e, hanem az, hogy mit tudunk ezzel kezdeni.
Meg tudjuk-e őrizni a fiatalok szellemi nyugtalanságát, vagy kioktató módon, leegyszerűsített válaszokkal, fensőbbséges viselkedéssel kiöljük belőlük?
A kereszténység szempontjából az mutatja meg, helyes irányba tartunk-e, hogy a tizenhat–huszonöt évesekre jellemző kíváncsiság megmarad-e negyven–ötvenéves korra is, vagy a világ és Isten felfedezésének elevensége rutinnak és fáradtságnak adja át a helyét.
– Mely kérdések állnak napjainkban a teológia homlokterében?
– Először is rendkívül intenzív történelmi korszak után vagyunk. Ez körülbelül Johann Adam Möhlertől (1796–1838) Henri de Lubac haláláig, azaz 1991-ig tartott. Ebben az időben a keresztény gondolkodás elképesztő meglátásokra jutott. Ezt a közel két évszázadot azonban még nem dolgoztuk fel, ez a feladat még előttünk áll. Másrészt eredeténél fogva a kereszténység kifelé irányul, vagyis missziós jellege van, ez pedig abban nyilvánul meg, hogy ma fokozottan keressük a kapcsolatot a világ vallásaival. Egyik vallás sem szeretné oly mértékben megérteni a többit, mint a kereszténység. A feladat az, hogy lássuk, hogyan érdemes viszonyulnunk a többi valláshoz, s milyen csapdák és lehetőségek vannak ezen a téren. A harmadik, amit említenék, hogy egyre inkább látszik, mennyire nincs egyetértés a legalapvetőbb keresztény igazságokkal kapcsolatban. Lehet teljes mértékben ortodox az a teológus, aki szerint a Szentháromság személyei között nincs párbeszéd – ilyen Karl Rahner –, és lehet ortodox keresztény az is, aki szerint van, például Hans Urs von Balthasar. Sok egyéb alapvető igazság részleteivel kapcsolatban sincs konszenzus. Még nem találkoztam olyanokkal, akik megfelelő felvezetés mellett ne kezdtek volna élénken érdeklődni e látszólag elméleti kérdések iránt: a kereszténységben nincs külön elmélet és külön gyakorlat, ezért minden „elméleti” kérdésnek csontig hatoló jelentősége van.
– Hogyan hatnak a teológia meglátásai, eredményei a lelkipásztori tevékenységre?
– Ha a lelkipásztor teológiai vagy egyéb szellemi érdeklődése elhal, akkor a szolgálatához szükséges keresztény tágasság zsugorodni kezd. Ez a kereszténység nemcsak nem vonzó, hanem egyenesen taszító.
Ha valaki imádkozik, olvassa az evangéliumokat, akkor kérdései lesznek, ezekre pedig nem utolsósorban a nagy teológusoknál találhat választ.
Az európai kereszténység életben maradásának az lesz az egyik kulcsmozzanata, hogy csökkenő érdeklődés mellett is képesek leszünk-e napirenden tartani a legfontosabb lelkiségi és teológiai kérdéseket.
– A közeljövőben az Ön fordításában jelenik meg az a kötet, amelyben neves teológusok elemzik a koronavírus-járvány okozta válsághelyzetet. Melyek azok a főbb gondolatok, melyeket fontosnak tartana kiemelni ebből a könyvből?
– Elsőként azt említeném, hogy kiderült, milyen nagy feszültségek vannak a katolikus szellemen belül. Eddig is léteztek, de a koronaválság fokozatosan felszínre hozta őket. Tomáš Halík cseh vallásfilozófus arra mutat rá, hogy beléptünk a harmadik ökumené korába: ez a keresztény felekezetek közötti párbeszéd és a világvallásokkal keresett kapcsolat után a nem hívők és a spirituális keresők megszólítására vonatkozik. Szintén kiderült, hogy magával Istennel kapcsolatban is nagy vitáink vannak egymás között. Hallható volt olyan vélemény, hogy a járvány Isten büntetése. Ezzel Ferenc pápa nem ért egyet, mint ahogy a könyv szerzői is elutasítják ezt a megközelítést.
A nagy problémák mindeddig tőlünk távol történtek, a koronaválság azonban közel jött hozzánk. Ám az lenne a kívánatos, hogy a távoli problémákat is magunkhoz közelinek érezzük. A válság okozta átláthatatlanság, kiismerhetetlenség nyomasztóan hat az emberekre. A leegyszerűsített válaszok, a primitív ellenségképek látszólag nagyon hatékonyak lehetnek a szorongás kezelésében, mert azt az ígéretet hordozzák, hogy az átláthatatlanság átlátható lesz. A koronavírus-járvány arra is felhívta a figyelmet, hogy ilyen leegyszerűsítésekben nem szabad bíznunk.
Istennek a világban való cselekvéséről is el kell gondolkodnunk. Vajon Isten napról napra, minden ízében irányítja-e a világ folyamatait? Isten cselekvése hogyan hozható összefüggésbe az egyetemes történelemmel és az én egyéni történetemmel?
Az a civilizáció, amely eddig hallani sem akart Istenről, és sokszor gúnyt űzött Jézusból, most mintha nekünk szegezné a kérdést, hogy ez a kiszorított Isten miért akarja tönkretenni azt, amit nélküle hoztunk létre.
Mindannyiunknak rá kell döbbennünk, hogy ennyire kezdetleges módon nem lehet megközelíteni Istent.
Fotó (archív): Merényi Zita
Baranyai Béla
Magyar Kurír
