Csernobil átkától az olipiáig - Oksana Masters elképesztő élettörténete...
...ami mindenkinek erőt adhat azokban az időkben, amikor úgy érezzük, hogy az élet kibabrált velünk, kicsik vagyunk, fázunk, és semmi sem akar összejönni. Rendkívül érzelemdús történet egy fiatal nőről, aki viszontagságok garmadáját kiállva nőtt fel, és aki nem csupán nem tört meg ezektől, élvezi és éli az életét.
Azon kevesek közé tartozik, aki téli és nyári paralimpián is szerzett érmet, tavaly ő kapta meg a sport Oscar-díj-átadójának megfelelő Laureus-gálán az Év sportolója címet a kategóriájában. Tavaly márciusban a The Players Tribune-ön mesélt viszontagságairól, ahol egy bő 20 perces videóban emlékeztek vissza örökbe fogadó anyjával a múlt rémségeire, merthogy volt belőle bőven...
Mégis, az egyik fő üzenete az volt, hogy nem akarja, hogy az emberek véleménye megváltozzon róla, mert szánakoznak. Azt szeretné, hogy a múltjának eseményei helyett az elért eredményei miatt figyeljenek rá.
CSERNOBIL ÁTKA: ELDEFORMÁLÓDOTT TEST
Oksana Bondarcsuk 1989-ben a Csernobiltól mintegy 400 kilométerre fekvő Hmelnickijben született, a radioaktív sugárzás miatt számos rendellenességgel, amit a New York Times összegzett anno:
• jobb lába 15 centivel hosszabb volt;
• hat lábujja volt mindkét lábfején (a legmenőbb dolog a világon, extra lábujj, olyan szerencsésnek éreztem magam – mondta ezzel kapcsolatban);
• a kezein öt úszóhártyás ujja volt, viszont nem volt hüvelykujja (ezt később műtétileg alakították ki nála, a hártyákat pedig eltüntették);
• nem voltak meg a testsúlyát megtartó lábszárcsontok;
• hiányzott a gyomrának egy része;
• hiányzott a karján található izmok egy része és néhány szalagja;
• fogzománc nélkül született, érzéstelenítés nélkül húzták ki a fogait az árvaházban, ami miatt négy tályogos foggal és fogorvosoktól való rettegéssel érkezett meg az Egyesült Államokba később;
• 9 évesen amputálták a rövidebbik, 14 évesen a másik lábát is (térd felett), helyükre protézist kapott.
AZ ÖRÖKBEFOGADÁS NEHÉZSÉGEI ÉS A SIKER
Örökbe fogadó anyját sokan akarták lebeszélni, hogy egyedülálló nőként egyáltalán nem is kellene ebbe belevágnia, ne legyen egyedülálló anyuka. Elmondása szerint egy örökbefogadási ügynökség fekete-fehér képén látta meg először Oksanát, akinek a szemei elvarázsolták, és tudta, hogy ő lesz a gyereke.
A Louisville-i Egyetemen tanító Gay Masters villámgyorsan kitöltötte az örökbefogadáshoz szükséges papírokat, de az is hamar kiderült, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű sztori, hiszen az ukránok több mint két évig megakadályozták, hogy végbemenjen a folyamat, miközben Oksanának az árvaházban azt mondták, hogy azért nem jönnek vissza érte, mert rossz kislány, és az ilyeneket nem akarják elvinni.
Az első néhány alkalommal természetesen nem akartam elhinni, de amikor eltelik egy év, és még mindig nincs ott, akkor elkezdesz gondolkodni, hogy miért. Az ügynökségnél azt javasolták, hogy menjen Oroszországba, és már akár másnap örökbe fogadhat egy gyereket. Gayt egyáltalán nem érdekelte ez a lehetőség: Én mondtam, hogy nekem már van egy gyerekem Ukrajnában.
Már akkor megmondták neki, hogy valószínűleg Oksana mindkét lábát amputálni kell, de ő úgy állt hozzá, hogy rendben, nem nagy ügy, meg tudunk birkózni ezzel.
Két évvel később Gay erőfeszítései végül sikerrel jártak, és örökbe fogadhatta lányát. Az újralátás sokkal bájosabban nem alakulhatott volna: Rám nézett, és azt mondta, »én ismerlek téged, te vagy az anyukám! Van rólad egy képem, nézd!« És az ágyához ment, és megmutatta nekem az útlevélképemet, amit anno adtam neki. Én meg valami hasonlóan esetlent mondtam, hogy én is ismerlek téged, nekem is van rólad egy képem.
A kislánynak két félelme volt ekkor: átrepülni az óceánon, valamint megtanulni angolul beszélni.
Aztán azt mondta, hogy de én egy okos lány vagyok, nem fogok angolul tanulni, hanem megtanítom anyámat ukránul.
Visszaemlékezésében Gay elmondta, hogy az Amerikába érkezést követő első fél évben 20 centit nőtt a kislánya. Én meg csak néztem, hogy azta..., nézzenek oda, mit tesz az étel és a szeretet.
ÁRVAHÁZI RÉMÁLOM – ÉVEKEN ÁT MEGERŐSZAKOLTÁK
Oksana elmondása szerint Amerikába érkezve küszködött az alvással.
Egy átlagos gyereknek azért van problémája, mert nincs nála a plüssmacija vagy a kedvenc takarója, és ezért nem tud aludni. Én nem tudtam normális gyerekkori életet élni. Ukrajnában utáltam az alvást, rengeteg borzalmas dolog történt esténként. Minden egyes nap megerőszakoltak öt- és hétéves korom között. Kiderült, hogy az árvaház bordélyházat is üzemeltet.
AZ EGYETLEN HOZZÁ KÖZEL ÁLLÓ LÁNY BELEHALT A BÁNTALMAKBA
Kis túlzással még szerencsésnek is vallhatja magát, hogy ő élve kikerült egy olyan rendszerből, amelyben az ott lévőknek a létezését sem nagyon ismerték el, mintha sohasem lettek volna. Egy este ő és a barátnője kiosontak az ágyukból, és kenyeret loptak a konyhából, mert éhesek voltak. Amikor rajtakapták őket, elkezdtek rohanni, és bebújtak egy asztal alá. Oksana nekiment egy széknek, ami zajt csapott, elkapták a barátnőjét, akit megvertek, és azt mondták, hogy ő lesz a következő.
Az volt az utolsó alkalom, amikor őt láttam, mert végül elhunyt az este során. Ez volt az utolsó alkalom, amikor láttam azt, aki az egyedüli dolog volt az életemben, ami egy családra emlékeztet. Egy áldás lett volna ő a világ számára, ha még mindig élne, ebben biztos vagyok. Annyi gyerek van, nem ő az egyetlen, aki nem kapja meg az esélyt, hogy éljen, hogy élje az életét. Remélem, hogy boldog lenne amiatt, ahogy döntöttem, hogy élem az életem ahelyett, hogy a sötétben ragadtam volna, és csak ünneplem az életet és azt, amit adhat ahelyett, hogy mérges lennék, és nyomorultul érezném magam. Amiben amúgy valószínűleg ugyancsak támogatna, mert úgy lenne vele, hogy »megvan a jogod, hogy nagyon pipa legyél«.
MEGVOLT A GYEREKKOROM, CSAK KICSIT KÉSŐBB, MINT A TÖBBIEKNEK
A rengeteg gyerekkori felvétellel tarkított videóban ezt követően az Amerikába érkezés és a pozitív érzések vették át a hangsúlyt. Gay szerint a lányának olyan szintű veleszületett empátiája volt, amit nem lehet tanítani.
Megvolt a saját gyerekkorom, csak egy kicsit elcsúsztatva. Azt gondoltam, hogy én vagyok a legszerencsésebb gyerek a világon. Anyunak nagyon gyorsan rá kellett jönnie, hogy ellenőriznie kell a barátaim zsebeit. Azt gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen Amerikában, akinek megvolt minden játéka, úgy gondoltam, hogy az összes gyerek olyan volt, mint én, soha nem volt játéka, úgyhogy úgy voltam vele, hogy »istenem, nekem olyan sok van«, ezért elkezdtem nekik ajándékozni.
Oksana Ukrajnában nem érezte, hogy más lenne, és Amerikába érkezve sem rejtegette a protéziseit. A középiskolát elkezdve ez megváltozott, és takargatni kezdte a lábait – persze a tinédzserkor és a gimik jellegzetes világa alapján ez azért aligha sokkoló.
A SPORT VOLT A KIÚT – NYÁRI ÉS TÉLI PARALIMPIÁN IS ÉRMES LETT, UTÓBBIN ARANYAKAT IS SZERZETT
Hamar megtanultam, hogy ne mondjam, hogy valamit nem képes megcsinálni. Látott egy gyereket a hinta tetején lógni, és ő is ki akarta próbálni, de levettem, és mondtam neki, hogy az egy olyan dolog, amihez szüksége van hüvelykujjra. Két héttel később megcsinálta magától, kiderült, hogy nem volt szüksége hozzá hüvelykujjra. Mindig meglepett, mindig megcsinálta a lehetetlent. Minden sportra elvittem, amit hajlandó volt kipróbálni.
Az evezésre eleinte nem hajlott, de addig nógatta Gay, hogy a kedvéért csak próbálja meg, hogy aztán belement. "Vízre tettek, elindítottak, és a hajó, valamint a lapátok csak úgy suhantak a vízen, te irányítod a kezeiddel, amit csinálsz. Ez a pillanat olyan volt, mintha fellobbant volna a tűz bennem. A következő már az volt, hogy indultam a paralimpián."
A 2012-es londoni játékokon egy veterán tengerészgyalogossal, a lábait egy afganisztáni bombarobbanás következtében elveszítő Rob Jonesszal szerzett bronzérmet vegyes párosban, szakágában az első amerikai érmet nyerték paralimpián.
Ezt követően figyelme újabb sportok felé is fordult, kipróbálta a sífutást is, kifejezetten jól teljesített, a 2014-es szocsi téli játékokon 12 kilométeren ezüstérmes, 5 kilométeren bronzérmes lett, de sílövészetben sem szerepelt rosszul, negyedikként és nyolcadikként zárt.
Hátsérülése miatt feladta az evezést, és a gyógyulási folyamat érdekében a para-kerékpározást próbálta ki, amiben szintén kijutott a paralimpiára – az országúti versenyen a negyedik, az időfutamon az ötödik helyen zárt.
A 2018-as téli játékokon pedig már az aranyérem is összejött neki a 1,5 kilométeres sprintszámban, majd 5 kilométeren is a csúcsra ért (12 kilométeren ezúttal bronzig jutott, sílövészetben pedig még két ezüstöt szerzett Pjongcsangban), pedig három héttel korábban könyöksérülést szenvedett!
A TESTEM ÍGY „ÜVÖLT”
Utálom, amikor az emberek azt kérdezik, melyik a kedvenc sportom. Ez kicsit olyan, mintha azt kérdeznéd egy anyától, hogy melyik a kedvenc gyereke. Ez az én módom arra, hogy a testem »üvöltsön« – fogalmazta meg a versenyzés nyújtotta felszabadultság érzését.
DOLGOK, AMIKET NEM TUDOK ELVISELNI: KÉSEK, ÉGŐ CIGI, FÉMLÁNC, MASSZÁZS...
Ezen a ponton kanyarodunk a napokban írt levelére, amiben a felszólalás fontosságát hangsúlyozta.
"Egy örökkévalóságba telt, hogy úgy nézzek a tükörbe, hogy ne utáljam magam, aztán rájöttem, hogy ez olyan dolog volt, amit nem tudtam kontrollálni, nem én kértem. Nem tudom, a nőknek miért kell undort érezniük, és miért kell szégyenkezniük, miért kell így érezniük magukat."
"Mindig lesznek árvaházak. Emlékszem a hosszú folyosókra, esküdni mernék, hogy direkt úgy tervezték ezeket, hogy minél félelmetesebbek legyenek. Emlékszem, milyen hideg volt, hogy normálisnak számított, ha láttad a leheletedet. Emlékszem, hogy nem világítottak, mindig olyan sötét volt. A legrosszabb dolgok éjjel történtek. Néha ahelyett, hogy képletesen leírnám a dolgokat, elég elmondanom, hogy mik azok a dolgok, amiket ki nem állhatok már: kések, égő cigaretták, fémláncok. A mai napig nem tudok úgy venni egy masszázst, hogy ne riadjak meg. Ez valószínűleg jól leírja a dolgokat."
Ezt követően ismét kifejtette, hogy Amerikába érkezve milyen nehézségeket okozott neki az alvás, és hogy eleinte túl kényelmesnek, puhának találta az ágyát, és a földre kellett feküdnie.
SEGÍTENI AKAR, NEM AZT, HOGY SAJNÁLJÁK
Oksana azért osztotta meg a történetét, mert rengetegen lehetnek, akik hasonlókat éltek át, és ugyanúgy rettegtek, mint ő, hogy megosszák a fájdalmas emlékeiket. Ugyanakkor ez egy csapásra kapcsolódási pont is lehet azok között, akik ezeket megosztják egymással, mert pontosan tudják, min ment át a másik, ezzel pedig segíthetik az előrelépést.
Ott van viszont az is, hogy tartott attól, mit fognak gondolni a hozzá közel álló emberek, a párja – a szintén parasportoló Aaron Pike –, a párja családja, az edzői, a szponzorai.
"Nem akarom, hogy az emberek rólam alkotott képe változzon, mert szánalmat éreznek. Minden egyes embernek megvan a saját története. Mindenkinek meg kellett birkóznia a saját sz...ival. Ez a szépsége annak a sz..-nak, ami történt Ukrajnában. Szeretném azt gondolni, hogy ez a titkos fegyverem. Amikor úgy érzem, hogy feladnám, akkor a barátnőmre gondolok, vagy az árvaházra, és hirtelen úgy érzem, hogy ez egy új verseny rajtja, és máris sokkal erősebbnek érzem magam. Nem azért kezdtem sportolni, hogy mindent megnyerjek. Terápia volt a számomra. Kezdtem egyre erősebb, egészségesebb lenni, elfogadni és szeretni magamat és látni azt a magamban rejlő erőt, ami sohasem gondoltam, hogy lesz, miután a lábaimat elveszítettem."
Tavaly, miután megkapta a Laureus-díjat, nem győzött ismét hálálkodni örökbe fogadó anyjának, hogy megmentette őt, kinyitotta számára az ajtót a sportok világára, és megvárta, amíg be tudott lépni rajta. Mindenkinek azt üzente, hogy ha másképp néznek ki, mint az átlag, ne hagyják, hogy a társadalom határozza meg, mit látnak akkor, amikor belenéznek a tükörbe, és ne hagyják, hogy mások döntsék el helyettük, mire lehetnek képesek.
"Ha üzenhetnék a hétéves énemnek, azt mondanám, hogy semmit se változtass meg, küzdj, idővel könnyebb lesz! Sokkal, sokkal könnyebb lesz, nem ilyen lesz az életed. Ez a pillanat nem tart örökké."
Friss levelében azt hangsúlyozza, kilenc hónappal ezelőtt tartott attól, hogy ismertesse történetét, arra gondolván, hogy nem szenvedett-e eleget már az anyja, a párja valóban készen áll-e rá, hogy ezeket a részleteket hallja, mit szólnak majd hozzá. De ahogyan akkor is jelezte, egy dolog miatt ment mégis bele: a sorstársai miatt. Visszanézve tudja, jól döntött, hogy megosztotta a sztoriját.
Mindig a többi nőre gondoltam, a többi gyerekre és arra, amin keresztül kellett menniük, és hogy milyen fontos lehet számukra a történetem. Folyton arra gondoltam, hogy fontos lehet nekik, hogy lássák, nemcsak hogy nem törtem meg, de életben vagyok, és jól vagyok. Nem a szánalom tárgyaként, hanem az erő példájaként. Nőként, aki a traumájának másik oldalából merít erőt, és aki megérdemli, hogy ne a rossz tapasztalatai, hanem a tettei és eredményei miatt ismerjék.
És akkor ismét vissza a friss levélhez, aminek innentől kezdve még néhány tételét mutatjuk be: "Nem tudom, mit hoz számomra a jövő, vannak álmaim, az biztos. Álmodoztam a sportolói előmenetelemről, a célokról, amiket elérhetek, ha rászánom magam. Remélem, eljut az emberekhez a történetem, különösen azokhoz a nőkhöz és gyerekekhez, akik hasonló dolgokon mentek keresztül. Remélem, hogy értelmet ad számukra az, ahogyan élem az életem.
Arról álmodozom, hogy gondját viselem anyukámnak. Nagyon szeretném őt elvinni valahova egy csodás vakációra, ahol ketten lennénk, csak ő és én. Hogy egy nap visszaadhatom azt a rengeteg jó dolgot, amit értem tett. Tudom, hogy valójában sohasem leszek erre teljesen képes. Mármint hogyan tudnád maradéktalanul visszaadni mindazt annak, aki megmentette az életed?! De attól még álmodozom róla, hogyan próbálhatnám mégis megtenni."
SOKÁIG UTÁLTA A SZÜLŐCSALÁDJÁT – SZÍVESEN TALÁLKOZNA VELÜK
Álmodtam arról a napról, amikor találkozom a szülőcsaládommal, régen nagyon utáltam őket. Olyan sok időt töltöttem azzal, hogy azon gondolkodtam, miért tenné ezt valaki velem, miért hagyna el, és hagyna magamra, mi rosszat tettem. Felnőve tudom, hogy ez sokkal bonyolultabb és összetettebb dolog. Annyi minden van, amit nem tudok a történetemmel kapcsolatban az ő oldalukról. Nem voltak tehetősek, próbáltak a maguk módján túlélni. Végső soron tudom, hogy szerencsém volt, mert ami a múltban történt, vezetett el oda, ahol most tartok. Ugyanakkor még mindig rengeteg bennem a kérdés, még mindig szeretnék velük találkozni, és kitölteni az üres helyeket a kirakósomban.
ANYA SZERETNE LENNI
Arról is sokat álmodoztam, hogy egy napon saját családom legyen. Azt hiszem, elég jó anya lennék. Meg szeretném tanítani a gyerekeimnek, hogy erősek és függetlenek legyenek, és hogy küzdjenek a hangjukért. Szeretnék számukra az az anyuka lenni, aki nekem volt az enyém.
(Borbély László, index.hu)
