Akinek a bölcsőjébe sok mosolyt rejtettek – Ünnepi interjú Várszegi Asztrikkal
A magyar embert a szív érzékenysége és az értelem intelligenciája jellemzi, ezt kell jól használnunk. A szív intelligenciája ugyanakkor nem akadémiai fokot jelent – vallja Várszegi Asztrik püspök, emeritus főapát. A bencés szerzetessel 75. születésnapja alkalmából beszélgettünk, melyet január 26-án ünnepel.
– Mit hozott otthonról, a családjából? Hogyan emlékszik a gyermekkorára?
– A gyerekkoromra visszagondolva gomolygó őszi felhőket látok. Ha manapság visszatekintek az életemre, leginkább hálát és örömöt érzek. Elsőként édesanyám szeretete és mosolya, édesapám sokoldalúsága, nagyszüleim bölcsessége, az általuk adott biztonságérzet jut az eszembe. A családommal kapcsolatban az élő hitet, a közös munkát és imádságot, a beszélgetéseket említeném elsőként. Örökségül kaptam tőlük az irodalom és az olvasás szeretetét. Nagymamám a szentek életét olvasta szívesen, nagypapámnak pedig a földrajzi jártassága volt tiszteletre méltó. Jól emlékszem, hogy amikor beteg voltam, mindig valamelyik nagyszülőm ült az ágyam szélén és mesélt nekem. A történelem valós ismeretét és szeretetét a családi történetekből szívtam magamba. Nagy hálát érzek a soproni bencés templomban szolgáló Linzer Szilárd iránt, aki többek között a gregoriánt is megszerettette velem.
Összességében a családomtól az érzékenységet, az emberi kapcsolatok kultúráját és a kommunikáció fontosságát tanultam meg. Egyszer egy idős asszony odalépett hozzám, és azt mondta, adjon hálát az édesanyjának, mert sok mosolyt rejtett az Ön bölcsőjébe.
– Az iskoláira hogyan gondol vissza?
– Mivel otthonról nagy szeretetet hoztam magammal, könnyen átvészeltem az iskolás éveimet. Jártam óvodába, az általános iskolát pedig a soproni Petőfi téren végeztem, annak az épületnek az utódjában, ahol Liszt Ferenc kilencéves korában koncertezett. Bár édesanyám beíratott hittanra, nem sokkal később – ez már a diktatúra időszaka volt – a külső körülmények miatt abba kellett hagynom. Gyerekkori emlékem, hogy egyszer kikaptam édesanyámtól, mert elkéstem a feltámadási körmenetről. Sírva mondtam neki, hogy a tanító bácsi szándékosan tartott bent bennünket az iskolában, csak azért, hogy ne tudjunk elmenni. Tízévesen már sok minden érdekelt. Eszembe jut, amikor a rádióban hallgattam a közvetítést Rajk László temetéséről. Tudtam, hogy valami fontos történik.
– Hogyan teltek a gimnáziumi évei?
– A soproni Berzsenyi Dániel Állami Gimnáziumba jártam, amely ma ismét evangélikus líceum. Sok szeretetet kaptam a tanáraimtól. Ugyanakkor „életveszélyes” is volt ez az iskola, mert az igazgató – aki egyébként a Szent Asztrik Gimnáziumban érettségizett – ateista kört szervezett. Visszatekintve úgy látom, hogy ebben az időszakban valahogy az érzékenységem segítségével sikerült tájékozódnom. Felmértem a másikat, és ha úgy éreztem, hogy veszélyes rám nézve, akkor elkerültem. 1964 januárjában feljelentettek az iskolámban, mert kiderült, hogy bencés szeretnék lenni. Az igazgatóval evangéliumi alapon egyeztem meg – ha valamit nem szeretnél magadnak, azt mással se tedd meg –, vagyis azt mondta: „ha befogja a száját, akkor eltűröm magát”. Így hát leérettségiztem, és Pannonhalmára kerültem.
– Miért döntött a bencés rend mellett?
– A magammal hozott katolikus neveltetés volt az elsődleges oka. De az is meghatározó volt, hogy egyszer, még tizenhét éves koromban elmentem egy későbbi rendtársam kurucdombi újmiséjére. Ennek a légköre annyira megragadott, hogy a hatására egészen rövid idő alatt megérett bennem az elhatározás: bencés szerzetes leszek.
– A kultúra iránt érdeklődő emberként mik voltak a kedvenc olvasmányai?
– Fontos gyerekkori olvasmányélményem Harsányi Lajos A szent asszony –Magyarországi Szent Erzsébet életregénye című könyve, amely nagy hatással volt romantikus lelkemre. Hogyan lehet, hogy ez a fiatal nő, akit mindenki üldözött, képes volt letérdelni az istállóban, és Te Deumot imádkozni? Hogyan tud örvendezni az, akit üldöznek? Szenvedélyes Gárdonyi-olvasó voltam, de Kodolányi János Boldog Margit és Julianus barát című kötetei vagy Jókai Fráter György című regénye is meghatározó az életemben. Németh László VII. Gergely című drámája azért volt érdekes számomra, mert az egyéni lelkiismeret küzdelmét mutatta be. Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényét sokszor idéztem később, mert a nyugati bencés szerzeteseszményemre nagy hatással volt a könyvben szereplő Zoszima sztarec. Mivel olyan korban éltünk, amikor a hatalmi játékra is figyelemmel kellett lenni, Déry Tibor A kiközösítő című regényét is nagy érdeklődéssel vettem a kezembe. Ez Milánói Szent Ambrusról szól. Kérdés, miért ír egy kommunista, hitetlen író ilyen témáról? A válasz egyszerű: azért, mert 1956 után egy cellába került Kosáry Domokos történésszel, aki Szent Ambrus prefektussá választásából írta a szakdolgozatát. A Kosáryval folytatott beszélgetés indította Déryt arra, hogy egy szocialista kurzusregényt írjon Ambrusról.
Az értelmezéshez hozzá kell tenni, hogy a hatalom törékeny és ingatag, a hatalmasok jönnek és mennek.
Csak egyvalaki maradt egyenes úton, Ambrus, aki az életét Istenre építette, elmélkedett és virrasztott. Illyés Gyula Kháron ladikján című esszégyűjteményében olvashatjuk A múlt őre című írást, ami a clunyi bencés apátságról szól. Ha valaki arra kíváncsi, főapátként milyennek álmodtam meg a pannonhalmi apátságot, az ebből a szövegből megértheti. A pápaság és a császárság között egy független, igazságot kereső közösséget ismerhetünk meg Illyés esszéjéből, ami nem a középkorról szól, hanem egy sajátos keresztény szellemi alapállásról.
– Tanított a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban és a pannonhalmi iskolájukban is.
– Szívvel és lélekkel igyekezetem tanítani. A visszajelzésekből úgy érzem, hogy a diákjaim atyaként emlékeznek rám.
– Mit tanácsolna a mai pedagógusoknak?
– Úgy látom, most még hangsúlyosabb a tanárok és a diákok között fennálló, természetes okokból fakadó generációs és gondolkodásbeli különbség. Ma nagyon nehéz ezt áthidalni, de nem lehetetlen. A bencés regula is azt hangsúlyozza, hogy a felelős személyen áll vagy bukik, végül hogyan alakul a helyzet, meg tudja-e oldani ezt a nehéz feladatot. Ez lemondást és aszkézist is kíván.
A pedagógiai pálya nem az uralom helye, a szolgálat a legfőbb jellemzője.
– Nagyobbat ugorva az időben, a rendszerváltás idején szentelték püspökké. Hogyan látja ezt az időszakot?
– Valóban, Mayer Mihállyal együtt február 11-én emlékezünk a püspökké szentelésünkre. Sok évtizeden keresztül – mind egyházi értelemben, mind társadalmi vonatkozásban – egyfajta börtönben éltünk. Amikor pedig eljött a szabadság, vele együtt érkezett a sok csalódás is. A szocializmus által deformált magyar társadalom nem tudta oly módon a kezébe venni a sorsát, ahogyan kellett volna. Ez a történelem fájdalmas keresztútja. A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója írja: „Az Egyház »a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját«, az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az ő misztériumát, jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik.” Tudtam, hogy nem maradhat olyan a bencés rend, amilyen eddig volt, szükség van az élő és hatékony megújulásra, aminek első lépése a megtérés.
Nem a szokásokon kell változtatni, vagy a struktúrán, a Szentlélek nem erre hív bennünket. Lehet, hogy kevesebben leszünk, de aki marad, abból élő új hajtás sarjadhat.
Nem a saját személyemet tartottam fontosnak, hanem a rendi közösséget és az Egyházat. Sok emberben van csalódottság, így bennem is. De látni kell, hogy Isten jósága sokféleképpen mutatkozik meg, és tudomásul kell venni, hogy nem mi üdvözítjük a világot.
– Sok területen segítette az emberek közötti párbeszédet. Pannonhalmát is ebbe az irányba fordította.
– Jézus Krisztus arra hív bennünket, hogy menjünk a világba, és tegyük tanítványaivá az embereket. A belső biztonság mellett ehhez egyfajta nyitottság is kell. A rendszerváltás idején többfelé szakadt a magyar társadalom, a különféle oldalak között pedig nem volt párbeszéd.
S ha már beszélni sem tudunk egymással, akkor mire fogunk jutni, nemcsak az evangelizáció területén, hanem az élet más szintjein is?
A conditio humana azt jelenti, hogy tiszteljem a másikat, meghallgassam őt, és együtt keressük a közös pontokat.
– Ferenc pápa pontifikátusának is meghatározó eleme az ökumenikus és vallásközi párbeszéd. Ön miért tartja ezt fontosnak?
– Pannonhalmán a 60-as években ökumenikus nevelést kaptak a szerzetesek. Ez a hagyomány egyébként a XIX. századra nyúlik vissza. A szerzetesi eszményekre tekintve láthatjuk, hogy mivel a szerzetes Istenhez, és nem a történelmi keretekhez ragaszkodik, ezért van benne nyitottság a sokféléségre és az egységre. A monasztikus szerzetesnek először az Egyház egyetemes egysége iránt kell érzékenységet tanúsítania.
Nem együttérzünk az Egyházzal, hanem érezzük az Egyházat.
A történelmi szakadások miatt elidegenedtünk egymástól. Szent Márton monostorát az első évezredben alapították, ezt a korszakot pedig még a nyugati és a keleti Egyház egysége jellemezte. A II. vatikáni zsinat nem csak a kor igényére válaszolt, amikor párbeszédre hívta a keresztényeket. A már említett clunyi példát követő Pannonhalmi Főapátság a függetlenségével és a szabadságával jelezni szerette volna a magyar társadalomnak, hogy merre tart a jövő útja. Ezért is volt fontos számomra Moszkva és Róma kapcsolata – II. Alekszij pátriárka 1994-ben látogatott Magyarországra –, a katolikusok és a protestánsok közötti dialógus, de nagy örömömre szolgált az is, amikor felkeresett minket Alois taizéi testvér.
– Pannonhalma ezer szállal kapcsolódik a magyar történelemhez. Mit jelent ma magyarnak lenni?
– Családi, vérségi tekintetben egy Kárpát-medencei ötvözet vagyok: horvát, magyar, sváb és szlovák vér folyik az ereimben. Ugyanakkor lelkületemben, vállalásomban teljesen magyar tudatú vagyok. Fiatalként három szerzetesrendbe léptem volna be szívesen: a pálosokhoz, mert magyar alapítású, a ferencesekhez, mert Szent Ferenc evangéliumi spiritualitása nagyon megragadott, és Pannonhalmára, mert ezt a monostort Isten dicsőségére, ezért a nemzetért alapították. Amikor elmegyek a főapáti kápolna mellett, látom a Vajk (Szent István) megkeresztelése című képet és azt a jelenetet, amikor Szent István felajánlja a Szűzanyának a koronát. Naponta tudatosodik bennem, miért is vagyok itt. A Kárpát-medencei Háló közösség támogatását is azért vállaltam, mert a magyar nép összefogásáért, üdvösségéért, előrehaladásáért munkálkodik.
A magyar embert a szív érzékenysége és az értelem intelligenciája jellemzi, ezt kell jól használnunk. A szív intelligenciája nem akadémiai fokot jelent.
Szent Ágoston említi a stilus christianust. Ez arra az evangéliumi módra utal, ahogyan a világhoz és magunkhoz viszonyulnunk kell. Ha a nagymamámra visszatekintek, úgy látom, hogy a maga hívő egyszerűségével „egyházdoktor” volt. A bölcsesség ugyanis a Lélek ajándéka.
– Mi szerez örömet Önnek?
– Katonakoromban egy harcászati gyakorlat után olyan koszos voltam, hogy fogtam magam, és a februári hidegben egy fagyott tócsa jegét feltörve megmosakodtam és megborotválkoztam. Azóta örülök a tiszta víznek, annak, hogy felkel a nap. Annyi ajándékot kap az ember, csak vegye észre és köszönje meg!
– Mi okoz bánatot?
– Amikor nincs meg az emberekben a hivatásuk öröme; amikor frusztráltak, elégedetlenek. Ha valakihez szeretet nélkül viszonyulnak. A humánum hiánya, amikor nem a másik támogatása, megsegítése a célja valakinek.
Az embertelenség mélyen le tud sújtani. Néhány hónapja találkoztam egy nagypapával, aki nagyon szenvedett valami miatt.
Nem sokkal ezután írtam neki, hogy szeretném elfelejteni azt a szomorú tekintetet, amivel akkor rám nézett. Válaszlevelében azt írta, hogy élete során két ember reagált így az érzéseire. Ha szomorú szemű gyereket látok, az is nagyon meg tud viselni.
– Mit jelent Önnek az imádság?
– Szerzetesként az életem része. A II. vatikáni zsinat szerint „az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek”. Az imádság ennek a kapcsolatnak a megerősítése, elmélyítése. Az ima leginkább megismerés és hálaadás. Újabban sok imaszándékot kapunk, kérik, hogy imádkozzunk testvéreinkért, a szenvedőkért. Ez azt is mutatja, hogy az emberek mennyi szenvedés közepette élnek, és hogy a hívő keresztények a szenvedésüket is Isten elé viszik.
Nem alkudozom Istennel, hogy adjon valamit, nekem nincs más vágyam, mint hogy szeressem és szolgáljam. Ott tartok most, ahol a nagymamám.
– Milyen helyet foglal el az életében az Egyház?
– Az Egyház valós és látható szervezet, amelyhez tartozunk, és ami egy hagyományt képvisel. Olyan, mint az ejtőernyő, amibe belekapaszkodunk. Az élete nagyban függ a hitünktől is. Nehéz megfogalmazni, mi is az Egyház, mert benne vannak a püspöki paloták és a lerobbant plébániák is, és a láthatatlan közösséghez való tartozást, annak szolgálatát is magában foglalja.
Számomra a legnagyobb ajándék Jézus Krisztus fenséges ismerete. Ha nem tudnék hinni abban, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten, akkor is őt tartanám a legtökéletesebb embernek, az egyetlennek, akit érdemes követni.
Az Egyház a tökéletlenségeivel együtt kegyelmi ajándék.
– Hogyan készül a születésnapjára?
– Nem készülök rá. Hála van bennem. Most egy rendtörténeti írással foglalkozom. Személyesen ismertem és nagyon tiszteltem Legányi Norbert főapát urat, aki tíz év szolgálat elteltével egy sajátos karaktergyilkosság után távozott Pannonhalma éléről. Az ő életművét szeretném feldolgozni.
A hívő ember számára egyetlen jeles alkalom sem saját magáról szól. Szent Ágoston mondja: emlékezni akarok, Uram, nem az emlékezésért, hanem azért, hogy téged még jobban szeresselek. Minden jubileum a háláról szól.
Fotó: Merényi Zita
Baranyai Béla, Kuzmányi István/Magyar Kurír
