Egy új kezdeményezés: Plébániai unió Kaposváron
Kaposvár Donner nevű városrészében áll az 1947-ben közadakozásból épült Szent Kereszt-templom, és valamivel távolabb tőle a plébánia. 2020. július 1-je óta ez Vörös Péter és Kisiván Csaba plébániavezető lelkészek, valamint a szentelés előtt álló Antal Zsolt diakónus otthona.
Három önálló kis lakás, iroda és egy közös fogadóhelyiség van az épületben, amelyet egy polgári házból alakítottak plébániává. A ház mellett virágoskert kerti pavilonnal, hátul gyümölcsfák és nagy füves tér, amely kiválóan alkalmas a gyerekeknek és a fiataloknak játékra, sátorozásra.
Csaba, Péter és Zsolt egymást segítve látják el a Donner városrész és tizenhárom környékbeli falu szolgálatát. Plébániai unió elnevezéssel illetik ezt a régi-új formációt. Az egyházjog egyetemleges megbízásként ismeri a lelkipásztorkodásnak ezt a formáját, amely már az ókeresztény korban is létező gyakorlat volt, és amelynek alkalmazását a II. vatikáni zsinat, valamint A papi élet és szolgálat direktóriuma is szorgalmazza. Az 1983-as Egyházi Törvénykönyvben is szerepel. Paphiány és lelkipásztori ellátás című írásában Erdő Péter bíboros is jó megoldásnak véli napjainkban, amikor az Egyház paphiánnyal és keresztényhiánnyal küzd, a társadalmat pedig a falvak elnéptelenedése, a lakosok városokba költözése jellemzi.
A Kaposvári Egyházmegye plébániai uniója az első hazánkban. Tagjai azt remélik, hogy példájukat mások is követik majd. Sok előnye van a lelkipásztorkodás e módjának. A kaposvári papi közösség által fenntartott plébánia igazi oázis. Tagjait a lelkesedés, a tettvágy és a szolgáló lelkület jellemzi.
Elégedettek, örömmel élik meg a mindennapjaikat, és mindezek az adottságok együtt teszik élővé, ezért hatékonnyá missziós tevékenységüket, Isten országának építését.
Az unió születése a barátsággal kezdődött, azzal, hogy három lelkipásztori út számos ponton találkozott, majd együtt haladt tovább. Vörös Pétert szentelték elsőként, két évvel később Kisiván Csaba is részesült a papság szentségében, Antal Zsolt pedig idén ünnepli majd a szentelését. Mindhárman az esztergomi szemináriumba jártak, együtt vettek részt a Kaposvári Egyházmegye különböző rendezvényein, például az imatáborban, és az Antióchia közösségben is vannak közös pontok az életükben. Szolgálatuk kezdeti időszakát is együtt töltötték. Péter Siófokon volt káplán. Csaba ide került diakónusi gyakorlatra, majd káplánként még egy évet együtt szolgáltak. Zsolt már a papi unióban kezdte meg diakónusi szolgálatát.
A papi közösség létrehozásának gondolatát Balás Béla püspök vetette fel, az ő elképzelése volt, hogy egy lelkipásztori központ létrehozásával lehetne a legmegfelelőbben ellátni a somogyi aprófalvak lelkigondozását. A nyári kispaptáborokban azután gyakran beszélgettek erről a lehetőségről a szeminaristák. A főpásztor tudta, hogy a papi szolgálatnak ez a formája akkor lesz működőképes és eredményes, ha a közösség tagjai önként, belső indíttatásból vállalkoznak rá. A kispapok nyitottan álltak püspökük elképzeléséhez, Vörös Péter a szemináriumi évei alatt kifejezetten készült erre az életformára. Kisiván Csabát is lelkesítette ez a lehetőség, de úgy érezte, nehezen megvalósítható, hiszen még nem elterjedt gyakorlat az Egyházban, és főpásztori támogatást is igényel. Amikor Balás Béla utódja, Varga László püspök is a kezdeményezés mellé állt, újra lelkesedés töltötte el a két fiatal papot.
A kezdeményezés végül tavaly valóra vált. Péter és Csaba kezdettől fogva három pap közösségében gondolkodott. Zsolt, akinek Csaba tutora volt a szemináriumban, örömmel csatlakozott a papi közösséghez. Diakónusi gyakorlatát már itt végezheti, és a szentelése után is itt szolgál majd. Így alakult ki a plébániai unió, amelynek lényege a közösség. A honlapjuk címe is erre utal: koine.hu. (A koiné az ógörög nyelvdialektusaiból kialakított egységes, közös nyelv volt, többek között az Újszövetség görög nyelve is.)
A plébániai unió nemcsak három pap közössége, hanem közösséget jelent Istennel és a hívekkel is.
Tavaly nyáron kezdődött el a papi közösség élete. Jelmondatként ezt választották: „Coniunctis viribus” (azaz „Egyesült erővel”). Ez az egységüket fejezi ki. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy az egység mellett a különbözőségek tiszteletben tartását is ugyanilyen fontosnak látják: az unióhoz tartozó valamennyi egyházközség megőrizheti a saját identitását. A tizenhárom falu közül csak egy veszítette el a helyben lakó papját, de minden település tartott attól, hogy a közös plébániai unióhoz tartozással fel kell adnia valamit a helyi jellegzetességeiből. A lelkipásztorok ezért nagyon odafigyelnek arra, hogy a falvak sajátosságai megmaradjanak. A névválasztással ugyanakkor azt is szeretnék kifejezni, hogy katolikusként nemcsak települési szinten, hanem tágabb összefüggésben is felelősek vagyunk egymásért, hiszen az Egyház egyszerre él helyi és világegyházként. Fél év telt el az indulás óta, és már érezhető, hogy a hívek megnyugszanak, megbarátkoznak az új helyzettel. Látják, hogy semmiben sem szenved csorbát a közösségük élete, sőt most gyakrabban találkozhatnak pappal, mint azelőtt, és igazi lelkes, a szolgálat lelkületétől áthatott, tenni vágyó lelkipásztorokra számíthatnak.
A plébániai unió központja a donneri plébánia. Az önálló lakrészekben a papi közösség mindhárom tagjának megvan a személyes tere. Az épületben rendezték be a közös irodát is, ahonnan a tizennégy település ügyeit intézik. Munkájukat két irodai és két technikai munkatárs segíti. Még minden alakulófélben van, de már most otthon érzik itt magukat, élvezik, hogy megvan a lehetőségük az elvonulásra, az önállóságra, mégsem élnek magányosan, és mindenben számíthatnak egymásra.
Nem is kell kérdezni őket, szívesen mesélnek az életükről, és lelkesedésük is azt mutatja, hogy nagyon jól érzik magukat. „A világlátásunk és az egyházképünk nagyon hasonló. Törekszünk arra, hogy jogi, morális és biblikus szempontból is éljük és képviseljük az Egyház tanítását, amelyet a magunkénak érzünk. Szeretjük az Egyházunkat, és hisszük, hogy ez tart meg minket. Fontosnak gondoljuk a műveltséget, a teológiában való jártasságot is” – mondja Csaba.
A közös múlt mellett a közös élmények is összekötik őket. Péter szerint a karakterbeli különbözőségeik olykor nézeteltérésekhez, vitákhoz vezetnek, de úgy véli, hogy megfelelő alázattal sokat tanulhatnak egymástól ezekből a helyzetekből. „Az időnkénti konfliktusok ellenére is jó ebben a közösségben élni. Sok támogatást kapunk egymástól, és ez segít abban, hogy gyümölcsöző legyen az együttműködésünk” – mondja. Zsoltnak nagyon fontos, hogy vannak mellette társak, akikkel megoszthatja az életét, akik mindig mellette állnak. „Megviselt a nagymamám halála a nyáron, de a többiekre támaszkodva könnyebb volt elviselnem a veszteséget. Az, hogy van kivel megbeszélnem, megoszthatom a gondjaimat, és nem vagyok egyedül, biztonságot ad nekem. Már a szemináriumban nagyon vágytam erre.” Csaba is megtapasztalta, milyen sokat jelent a közösség nyújtotta biztonság: amikor egy éjjel rosszul lett, nem maradt magára a bajban.
„A cölibátus nem a magány hivatása”
– mondja. Zsoltnak erőt ad, hogy látja a társait prédikálni. Motiválja, hogy közösen alakítják ki a programokat, és a kritikát is könnyebb együtt fogadni, ha például valaki szóvá teszi, hogy miért nem újítják már fel az egyik településen a templomot.
A három fiatal más-más érdeklődésű. Péter barkácsol – mutat is egy általa készített kovácsoltvas állványt –, és emellett szívesen kertészkedik is. Csabát nagyon érdekli az elsősegélynyújtás, immár harmadik kiadásban jelent meg tavaly nyáron egy erről szóló kézikönyv, amelynek ő az egyik szerzője. Zsolt informatikai érdeklődését pedig egy professzionális honlap, illetve a plébániai uniót bemutató prospektus is bizonyítja.
Nincs sok olyan szabadidős tevékenység, amit mindhárman egyformán kedvelnek, de ketten-ketten mindig találnak maguknak közös elfoglaltságot, ami alkalmas a kikapcsolódásra. Zsolt például szeret Péterrel együtt dolgozni a kertben, vagy megjavítanak valamit a közösségi házban. Mindketten szívesen segítenek főzni Csabának, ha úgy alakul, hogy van idő készíteni valami finomat. „Az apró dolgok, az együtt töltött kis idők is sokat jelentenek. Erőt ad nekünk, hogy vannak társaink a mindennapokban” – mondják egybehangzóan.
Az életük elsősorban a szolgálatról szól, és ezen a téren kifejezett előnynek számít a különbözőségük. Mivel mindannyiuknak más és más az erősségük, jól kiegészítik egymást. Péter hangsúlyozza, milyen fontos neki, hogy mindhárman megélhetik, amiben jók.
A plébániai unió életében nincs két egyforma hét vagy hétvége. Izgalmas vetésforgóban dolgoznak. Hétfőnként egyeztetik a heti menetrendet, és közösen végzik el a tizennégy helyszínen a feladatokat. Donner városrész egyházközségében az előző plébános, Nyéky Kálmán jövőbe látó módon építkezett fizikai és lelki értelemben is. A templomhoz tartozó közösségi térben nagyterem, kisterem és konyha is van, így gyakran tartanak itt közösségi eseményeket. Mindig is az együttműködés és az összetartás jellemezte az itteni egyházközség híveit: nagy létszámú az ificsoport, a gyerekekkel is sokat foglalkoznak, aktív a nyugdíjasklub, és több imacsoport is működik a plébánián. Nyaranta táborokat szerveznek, és a közeli jövőben szeretnének családos közösséget indítani. A plébániai hittanokon és a szentségi felkészítőkön kívül felnőtt katekézisre és jegyesoktatásra is sokan járnak. Az egyházközség gondoskodik a városrész rászorulóiról is, elsősorban az itt élő romákról.
Az unióhoz tartozó tizenhárom falu közül a legnagyobb a kétezer lakosú Taszár. Néhány más település lélekszáma is közel van ehhez, de a falvak többsége kihalófélben van, mindössze néhány száz ember lakja őket, és a fiatalok munkalehetőség híján máshol keresik a boldogulásukat. Ezeken a településeken olyan alacsony a templomba járók száma, hogy a közösség nem tudja fenntartani a plébániát. A hívek körében általános az a hozzáállás, hogy csak akkor vesznek részt szentmisén, ha a saját falujukban van, nem szokásuk átmenni a szomszéd településre. Több falura is jellemző, hogy évente mindössze egyetlen egyházi szertartás szerint végzett temetés és egy keresztelő van – írja le Csaba a realitást. Hangsúlyozza: „Nem a lelkipásztori szolgálatot akarjuk központosítani. Ahol van kisközösség, ott mi is jelen vagyunk. Ha szentségimádást hirdetünk, mi ott vagyunk, akkor is, ha senki nem jön el.”
Péter úgy fogalmaz, hogy a paphiány miatt a pasztorációban fontos alkalmazkodni az igényekhez.
Oda kell összpontosítani az erőt, ahol van jövő. Elsősorban azokkal kell törődnünk, akik igénylik a lelkipásztori szolgálatot, és ahol van lehetőség a fejlődésre. Az életképes közösségeket kell fenntartani, és együttműködve előmozdítani Krisztus ügyét.
Szombat esténként például három faluba is elmehetek, hogy misét mondjak öt-hat embernek, vagy foglalkozhatok az ificsoporttal, ahol huszonöt fiatal jön össze. Mérlegelni kell, dönteni arról, hogy hová helyezzük a hangsúlyt. „Nem hanyagolhatjuk el, nem veszíthetjük el azokat a híveket, akik már az Egyházhoz tartoznak. Küldetésünk belőlük kiindulva szól a többi emberhez is. Közöttük kell lennünk hiteles életet élve, és soha nem feledkezve meg arról, hogy az Egyházon kívül élőkhöz is küldetésünk van” – teszi hozzá Csaba.
A három lelkipásztor a tizennégy település lelkipásztori szolgálata mellett más feladatokat is ellát. Zsolt még tanul, a szakdolgozatát írja, és készül a szentelésre, emellett pedig az egyetemi lelkészségen dolgozik. Csaba tanít a kaposvári katolikus gimnáziumban, és Péterrel együtt mindketten óraadók a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola kaposvári képzési helyén. Csaba az egyházmegyei ifjúságpasztoráció felelőse, és ő is aktív az egyetemi lelkészségen. Péter az egyházmegyei bíróságon is dolgozik, valamint kollégiumi lelkész. Mindhárman fontosnak tartják, hogy a vírushelyzetben a személyes találkozások hiányát rendszeres online kapcsolattartással kompenzálják.
Sokat és sokfelé dolgoznak, emellett pedig igyekeznek támaszai lenni egymásnak. „Fontosnak tartjuk, hogy a közös imában is hordozzuk egymást, hogy kialakuljon a közösségünk lelkisége. Ezen még dolgoznunk kell. Mindegyikünknek más a napirendje, és előfordul, hogy nehezen találunk időt az együttlétre. Most, hogy a kijárási tilalom miatt esténként már mindhárman itthon vagyunk, mindig sort tudunk keríteni az esti közös zsolozsmára. Ennek feltételeit akkor is meg kell majd teremtenünk, amikor véget ér a vírusjárvány, és az életünkbe visszatérnek a lelkipásztori programok a plébánián, a kollégiumban és az egyetemen. Tudjuk, milyen nehéz lesz ezt megvalósítani” – osztják meg velünk a gondolataikat.
A plébániai unió épülőben van. Péter, Csaba és Zsolt követendő minták híján maguk igyekeznek kialakítani a papi közösség életformáját, működésének rendjét, a pasztoráció mindennapi gyakorlatát. Tudják, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, de kitartóak, elszántak és lelkesek.
Rengeteg a tervük, és életüket áthatja a rájuk bízottakért végzett közös szolgálat öröme.
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 24-i számában jelent meg.
Fotó: Lambert Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
