Egy ápolási igazgató levele, aki beadatta magának a vakcinát
"Sziasztok! Februárban azt gondoltam, messze van tőlünk ez a vírus. Aztán, amikor az első betegről olvastam, megijedtem. Féltem is. Féltettem a családomat, a barátaimat, különösképpen a munkatársaimat. Én láttam a kis Annácskát, amikor bezárult mögötte a zsilip ajtaja. Ő bent teljes védőfelszerelésben, mi kint, majdnem bőgve. Sosem felejtem ezt a pillanatot el.
Tudtam, jönnie kell az oltóanyagnak. Persze nem tudtam, mikor érkezik. Akkor még nem gondoltam arra, hogy lesz ismerősöm, aki itt fog hagyni minket, mert nem tud megbirkózni a betegséggel. Elkezdődött a nagy harc. Az elején éreztük a nagy összefogást. Aztán mi is elfáradtunk néha, és láttuk, Ti is. Mindig jött valami jó dolog és rohantunk tovább. Voltak éjszakák, amikor idegesen lestem a monitort, mikor érkezik meg a lelet. Egy munkatársam, egy betegünk lelete. Legjobban attól féltem, hogy elvesztek egy kolléganőt, kollégát. Az a világ legnagyobb igazságtalansága lett volna. Tényleg rossz volt. Olyan kilátástalanság érzés. Néha düh. Féltettem a Betegeinket. Ők ránk vannak bízva. Ők bennünk bíznak. Nehéz feladat ez. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen háborúban kell harcolnom. Tudtam, nem leszek majd egyedül. A munkatársaim is harcolnak. Együtt minden könnyebb. Vagy csak annak tűnik. Kiváló csapat.
Még nincs vége. Tudom ezt is.
De most, hogy sokan megkaptuk az első oltásunkat, talán egy kicsit megnyugodtam.
Jó lenne teljesen biztonságban tudni Mindenkit. Akit ismerek, akit nem. Gondoljátok végig. Te is, Te is és Te is.
Barátsággal és szeretettel: Dudus (Polaneczky Judit, ápolási igazgató)"
(Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet facebook-oldaláról)
