Ferenc pápa hálaadó szilveszteri beszéde
Kedves testvérek!
Ennek az esti szertartásnak mindig kettős aspektusa van: a liturgiával belépünk Szűz Máriának, Isten anyjának ünnepébe; ezzel egyidejűleg pedig a nagy hálaadó himnusszal lezárjuk a naptári évet.
Az első szempontról a holnap délelőtti homíliában lesz szó. Ma este a hálaadásnak adunk teret, hálát adunk a most befejező évért.
„Téged, Isten, dicsérünk, téged Úrnak hirdetünk…”
Erőltetettnek tűnhet hálát adni Istennek egy ilyen év végén, melyre erősen rányomta bélyegét a koronavírus-járvány.
Gondoljunk csak azokra a családokra, akik elveszítettek egy családtagot, gondoljunk azokra, akik betegek voltak, azokra, akik szenvedtek a magánytól, vagy azokra, akik elveszítették munkájukat…
Időnként megkérdezi valaki: mi értelme van egy ilyen drámának? Nem szabad elsietnünk a válaszadást erre a kérdésre.
A legkétségbeesettebb „miértjeinkre” még Isten sem válaszol azzal, hogy „magasabb rendű okokra” hivatkozik.
Isten válasza a megtestesülés útját járja végig, miként nemsokára a Magnificat-antifóna énekli majd: „A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy elküldte tulajdon Fiát a bűnös testhez hasonló alakban.”
Egy olyan isten, aki feláldozná az embereket valami nagyszerű tervért, még ha az a lehető legjobb lenne is, biztosan nem az az Isten, akit Jézus Krisztus kinyilatkoztatott nekünk.
Isten atya, „örök Atya”, és ha a Fia emberré lett, akkor az az Atya szívének végtelen együttérzéséből történt. Isten Atya és pásztor, és melyik pásztor veszítene el akár csak egyetlen juhot is azt gondolva, hogy úgyis marad még sok másik?
Nem, ez a cinikus és könyörtelen isten nem létezik! Ez nem az az Isten, akit „dicsérünk” és „Úrnak hirdetünk”.
Az irgalmas szamaritánus, amikor meglátta azt a félholtra vert, szerencsétlen embert az út szélén, nem mondott neki beszédet, hogy elmagyarázza a vele történtek értelmét, nem próbálta meggyőzni, hogy ami vele történt, az alapvetően jót tett neki. A szamaritánus együttérzéstől indíttatva lehajolt ahhoz az idegenhez, testvérként bánt vele, és gondoskodott róla, minden tőle telhetőt megtett érte (vö. Lk 10,25–37).
Igen, itt talán megtalálhatjuk ennek a drámának, ennek
a világjárványnak, valamint az emberiséget sújtó többi csapásnak az egyik „értelmét”: ez pedig az, hogy együttérzést vált ki bennünk, és olyan tettekre sarkall bennünket melyek közelséget, gondoskodást, szolidaritást, szeretetet fejeznek ki.
Ez történt és történik ezekben a hónapokban Rómában is; és mindenekelőtt ezért adunk hálát Istennek ma este. Hálát adunk Istennek a jó dolgokért, amelyek városunkban történtek a lockdown [lezárás] és általában a világjárvány idején, mely sajnos még nem ért véget. Sok olyan ember van, aki anélkül, hogy nagy zajt csapott volna, megpróbálta elviselhetőbbé tenni ezt a megpróbáltatást. Mindennapi elkötelezett munkájukkal, melyet a felebarát iránti szeretet vezérel, megvalósították a Te Deum himnuszának eme szavait: „Mindennap dicsérünk téged, szent nevedet áldja néped!” Mert az
Istennek legjobban tetsző dicséret és áldás a testvéri szeretet.
Az egészségügyi dolgozók – orvosok, ápolónők, ápolók, önkéntesek – az első vonalban vannak, ezért külön is megemlékezünk róluk imáinkban, és megérdemlik köszönetünket; ugyanígy sok pap, szerzetes és szerzetesnő is, akik nagylelkűen és odaadóan végzik szolgálatukat. De ma este köszönetünk mindazokat is illeti, akik nap mint nap keményen dolgoznak azon, hogy családjukat a lehető legjobb módon segítsék, és saját feladataikat a legjobb módon végezzék a közjó szolgálatában.
Gondoljunk az iskolaigazgatókra és a tanárokra, akik lényegi szerepet játszanak a társadalom életében, és akiknek egy rendkívül összetett helyzettel kell szembenézniük.
Gondoljunk hálával a közigazgatás vezetőire is, akik meg tudják becsülni a városukban és térségükben jelenlévő összes erőforrást, akik nem magánérdekeiket és nem pártjuk érdekeit tartják szemük előtt. Miért? Mert valóban mindenkinek a javát keresik, a közjót, a leghátrányosabb helyzetűekből kiindulva.
Mindez nem valósulhat meg kegyelem nélkül, Isten irgalma nélkül. Mi – tapasztalatból jól tudjuk – a nehéz pillanatokban saját magunk megvédésére hajlunk – ez természetes –, arra hajlunk, hogy megvédjük magunkat és szeretteinket, védelmezzük érdekeinket… Hogyan lehetséges hát, hogy annyi ember van, aki más jutalom nélkül, mint maga a jó cselekedet, képes arra, hogy másokkal törődjön? Mi készteti őket arra, hogy feladjanak valamit önmagukból, saját kényelmükből, idejükből, vagyonukból, hogy másoknak adjanak? Végeredményben, ha ők maguk nem is gondolják, Isten ereje készteti őket, mely erősebb, mint a mi egoizmusunk. Ezért mondunk dicséretet neki, mert
hisszük és tudjuk, hogy minden jó, ami nap mint nap a földön történik, végül is tőle, Istentől származik.
És a ránk váró jövőre nézve ma újfent könyörögjünk: „Kegyes szemed legyen rajtunk, tebenned van bizodalmunk!” Te vagy, Urunk, bizodalmunk, te vagy a mi reményünk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurír
