Ferenc pápa idei utolsó katekézise a hálaadó imáról
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Ma a hálaadó imával szeretnék foglalkozni. Kiindulópontunk egy olyan epizód lesz, amelyet Lukács evangélista közöl.
Miközben Jézus úton van, tíz leprás jön vele szembe, és kérlelik: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” (Lk 17,13). Tudjuk, hogy a leprás betegeknél a testi szenvedéshez a társadalmi és a vallási kirekesztés is társult. Kirekesztés lett a sorsuk. Jézus nem riad vissza attól, hogy találkozzon velük. Időnként átlépi a törvények szabta határokat, és megérinti a beteget – ami nem volt szabad –, megöleli és meggyógyítja. Ebben az esetben nincs szó érintésről. Távolról utasítja őket, hogy mutassák meg magukat a papoknak (Lk 17,14), a törvény ugyanis őket hatalmazta fel a gyógyulás igazolásával. Jézus nem mond mást. Meghallgatta imájukat, meghallotta könyörgő esdeklésüket, és azonnal elküldi őket a papokhoz.
Ez a tíz ember bízik, nem maradnak ott, és nem várják meg, míg meggyógyulnak, nem: bíznak, azonnal útnak indulnak, és amíg mennek, mind a tízen meggyógyulnak. A papok tehát megállapíthatták gyógyulásukat és visszahelyezhették őket a megszokott életbe. De itt jön a legfontosabb pont: csak egy van közülük, aki, mielőtt a papokhoz menne, visszafordul, hogy köszönetet mondjon Jézusnak, és magasztalja Istent a kapott kegyelemért. Csak egy, a többi kilenc folytatja útját. És Jézus megjegyzi, hogy az az ember szamariai volt, egyfajta „eretnek” a korabeli zsidók szemében. Majd hozzáteszi: „Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?” (Lk 17,18). Megható történet!
Ez az elbeszélés úgyszólván kettéosztja a világot:
van, aki megköszön, és van, aki nem köszön meg; van, aki mindenre úgy tekint, mint ami jár neki, és van, aki mindent ajándékként, kegyelemként fogad.
A katekizmus azt írja: „Bármilyen esemény és bármilyen szükséglet okot adhat a hálaadásra” (KEK 2638.). A hálaadó ima mindig itt kezdődik: annak elismeréséből, hogy a kegyelem megelőzött bennünket. Gondoltak ránk, mielőtt megtanultunk volna gondolkodni; szerettek bennünket, mielőtt megtanultunk volna szeretni; vágytak ránk, mielőtt bármilyen vágy támadt volna szívünkben. Ha így nézzük az életet, akkor a „köszönöm” vezérmotívumává válik napjainknak. Sokszor el is felejtjük mondani, hogy „köszönöm”.
Nálunk, keresztényeknél a hálaadás adta a nevet a létező legfontosabb szentségnek: az eucharisztiának. A görög szó ugyanis pontosan ezt jelenti: hálaadás. A keresztények, mint minden hívő, áldják Istent az élet ajándékáért. Az élet mindenekelőtt azt jelenti, hogy életet kaptunk. Mindnyájan azért születünk meg, mert valaki vágyott arra, hogy éljünk. És ez csak az első azoknak az adósságoknak hosszú sorából, amelyekbe létezésünk puszta tényével merülünk. Hálaadósságok. Létezésünk során több ember is tiszta szemekkel, ingyenesen nézett ránk. Gyakran oktatókról, katekétákról, olyan emberekről van szó, akik a kötelesség által megkövetelt mértéken felül látták el feladataikat. És hálát ébresztettek bennünk. A barátság is olyan ajándék, amelyért mindig hálásnak kell lennünk.
Ez a „köszönöm”, melyet állandóan mondanunk kell, ez a köszönet, melyen a keresztény mindenkivel osztozik, kitágul a Jézussal való találkozás során. Az evangéliumok arról tanúskodnak, hogy Jézus jelenléte gyakran örömet és istendicsőítést váltott ki azokban, akik találkoztak vele. A születéstörténetek tele vannak olyan imádkozó emberekkel, akiknek szívét kitágította a Megváltó eljövetele. És mi is meghívást kaptunk arra, hogy részt vegyünk ebben a hatalmas örömujjongásban. A tíz gyógyult leprás története is erre utal. Természetesen mindannyian örültek annak, hogy visszanyerték egészségüket, és így kiszabadulhattak a végeláthatatlan kényszerkaranténból, mely kizárta őket a közösségből. De van köztük egy olyan, aki örömhöz örömet kapcsol: a gyógyulás mellett örül a Jézussal való találkozásnak is. Nemcsak megszabadult a bajtól, hanem most már abban is biztos, hogy szeretik.
Ez itt a lényeg: amikor köszönetet mondasz, kifejezed annak bizonyosságát, hogy szeretve vagy. És ez nagy lépés: biztosnak lenni abban, hogy szeretve vagyunk!
Ez a szeretetnek mint világot irányító erőnek a felfedezése. Dante azt mondaná: a szeretet, „melytől mozog a Nap s a csillagok” (Paradicsom, XXXIII, 145.). Már nem vagyunk többé tévelygő, ide-oda kóborló vándorok, nem: van otthonunk, Krisztusban lakunk, és ebből a „lakásból” szemléljük a világ többi részét, és így az végtelenül szebbnek tűnik. A szeretet gyermekei vagyunk, a szeretet testvérei vagyunk. Kegyelmet ismerő férfiak és nők vagyunk. Legyünk hát azon, testvérek, hogy mindig a Jézussal való találkozás örömében éljünk! Ezzel szemben az ördög, miután rászedett bennünket – bármilyen kísértéssel –, mindig úgy hagy magunkra, hogy szomorúak és magányosak vagyunk.
Ápoljuk vidámságunkat! Ha Krisztusban vagyunk, semmilyen bűn és fenyegetés nem akadályozhatja meg, hogy örömmel folytassuk utunkat megannyi utastársunkkal.
Mindenekelőtt tehát ne mulasszuk el a köszönetmondást: ha a hála hordozói vagyunk, a világ is jobbá válik, még ha csak kicsivel is, de ez elég ahhoz, hogy egy kis reményt adjunk neki.
A világnak szüksége van reményre, és mi a hálával, ezzel a köszönetet mondó magatartással átadunk egy kis reményt. Minden egybetartozik, minden összekapcsolódik, és mindenki kiveheti részét a teendőkből, bárhol is van. A boldogsághoz vezető út az, amelyet egyik levelének végén így ír le Szent Pál: „Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. Ne oltsátok ki a Lelket!” (1Tessz 5,17–19). Ne oltsuk ki a Lelket! Ez szép életprogram. Ha nem oltjuk ki a bennünk élő Lelket, az hálához vezet bennünket!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
