Ne engedjünk a félelemnek! – Beszélgetés Vincenzo Paglia érsekkel
Vincenzo Paglia érsek a Pápai Életvédő Akadémia elnöke, a II. János Pál Pápai Intézet nagykancellárja. Évről évre magyarul is megjelenik könyve, amely bibliai szakaszokhoz fűzött rövid elmélkedéseket tartalmaz az év minden napjára. A karácsonyról, az élet védelméről, az imádság erejéről és a szolidaritásról beszélgettünk vele.
– Karácsonykor Isten Fiát ünnepeljük, aki eljött, hogy közöttünk éljen. Hogyan tudjuk elmélyíteni ezt a hitünket, jobban megérteni a misztériumot?
– Elmeséljem, ami 797 évvel ezelőtt történt? 1223 december eleje volt, Assisi Szent Ferenc Greccióban időzött. Azt mondta Giovanni Velitának, egy barátjának: „Ma a szememmel akarom látni azt, amit Jézus azon az éjjelen Betlehemben megélt.”
És mit csinált? Egy jászlat? Nem! Elhívott egy papot és Greccio lakóit, s a karácsonyi szentmisét egy istállóban ünnepelték meg. A jászol volt az oltár. És ő, aki diakónus volt, elénekelte a születés evangéliumát.
Szent Ferenc igazi karácsonyt élt meg, számára a karácsony volt a legszebb ünnep. Ebben az oly nehéz idei évben mi is igyekezzünk valóban megélni a karácsonyt, inkább követve, semmint másolva Szent Ferencet. Meg kell sokszoroznunk a hitet és a szeretetet. A Sant’Egidio közösséggel az elmúlt években, évtizedekben karácsonykor ebédre hívtuk a templomokban a szegényeket. Idén ezt nem tudjuk megtenni, ezért kimegyünk az utcákra, az állomásokra, a házakhoz, a hidakhoz, és csomagokat, ajándékokat adunk a szegényeknek, akikkel találkozunk. Ez is igazi karácsony lesz. Legyen a karácsony mindenki számára valóban boldog.
Ne engedjük, hogy a felszínesség és a vírustól való félelem elrabolja tőlünk a karácsony boldogságát!
Nem igaz, hogy semmit sem tehetünk: sokat, nagyon sokat lehet tenni. Jézus értünk születik meg ebben az évben is. Ez az örömhír. A születésnek persze mindannyiunk szívében meg kell történnie. Tudjuk, hogy a szívünk gyakran rossz, és rossz szag lengi be. De nem így volt ez a betlehemi istállóban is? Engedjük, hogy Jézus a mi szívünkben is megszülessen! Angelus Silesius 17. századi teológus és misztikus költő írta:
Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben, / Elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.”
– A gyermek istállóban születik meg, Üdvözítőnk kicsiny és védtelen. Értjük is és nem is az ünneplésünk közepette. Mit tegyünk, hogy ne maradjunk közömbösek egy ilyen gyengeség láttán?
– A karácsony a nagy ünneplés napja, mert a legnagyobb ajándék, amellyel Isten megajándékozott minket, önmaga. Ember lett, hogy mellettünk legyen. És a karácsony minden évben úgy jön el újra, mint egy új ajándék. Ezért jó, ha ünneplünk, ha ajándékozunk, örömtelien együtt vagyunk. Idén azonban nélkülöznünk kell ezt az ünneplést, mert a világ nagy részén kerülnünk kell a nagyobb találkozókat, mindannyiunk érdekében. De Jézus karácsonya, születése, ahogyan az evangélium leírja, egy máig érvényes kérdést is felvet:
annak a gyermeknek sokak szívében nem volt helye. Nem volt számára hely. Ahogyan sok idős számára sincs hely a családokban, nincs hely a szívekben a háborúk elfeledett áldozatai számára, a meg nem született vagy gondoskodás nélkül maradt gyermekek számára, a rettentően sok magára hagyott, fogyatékossággal élő ember számára.
Ha karácsonykor megfeledkezünk a legszegényebbekről, igazából az Úr születéséről feledkezünk meg, ami kezdettől fogva nagy öröm és nagy megbotránkozás tárgya is volt.
– Szeretnénk óvni az idősek életét, ezért sok családban most nem ülnek a karácsonyi asztal körül a szülők, a nagyszülők. Az idősek így talán egyedül maradnak az ünnepnapokon. Hogyan álljunk ehhez a helyzethez?
– Sok idős ráadásul intézetben él. Segíteni kell a családokat, lehetővé kell tenni, hogy az idősek ott éljenek, ahol mindig is éltek. Természetesen, ha rehabilitációra van szükségük, biztosítani kell számukra az erre alkalmas helyet. A magány rossz dolog. Nagyon rossz, amikor az ember beteg, és még rosszabb karácsonykor. A szeretet azonban kreatív: legyünk találékonyak, és tegyünk meg mindent azért, hogy kapcsolatban maradjunk az idősekkel: én sokszor, a lehető legtöbbször kapcsolatba lépnék velük telefonon, videohívással, cseten. Keresném az eszközöket és a segítséget ahhoz, hogy meg lehessen látogatni az egyedül élő időseket, hiszen vannak erre különböző a lehetőségek. Úgy gondolom, hogy a kötelező távolságtartás nem lehet akadálya annak, hogy valamiképpen találkozhassunk, esetleg csak távolról láthassuk egymást, akár az ablakon át. Látogassuk meg őket többször is, találjuk ki, melyek lehetnek most a kapcsolattartás formái!
– Az intézetekben élő idősek még nehezebb helyzetben vannak. Ön megbízást kapott az olasz kormánytól az idős lakosság egészségügyi és szociális ellátását érintő reform kidolgozására. Mit jelent ez a reform?
– Meglepett, hogy Roberto Speranza egészségügyi miniszter, miután meghallgatta az elképzelésemet a téma tanulmányozására hivatott bizottság felállításáról, azt mondta: „Meggyőzött, felállítom a bizottságot, azzal a feltétellel, hogy ön vezeti.” Szívesen elfogadtam a felkérését, mert kulcsfontosságú témáról van szó. Vannak idősek, akik március óta nem találkoztak a rokonaikkal, a barátaikkal. Bizottságként azt javasoltuk, hogy a miniszter adjon ki egy rendelkezést, amelyben megengedi a családtagoknak, hogy meglátogassák az idős hozzátartozóikat az intézményekben, ahol élnek. Természetesen úgy, hogy betartanak minden biztonsági intézkedést. Ez a téma egy tágabb kérdéskört is felvet:
a társadalmaink ma egyrészről meghosszabbítják az életünket, másrészről azonban még nem gondolkodtak el azon, hogy mivel töltsék ki az idősek ezeket a hosszú éveket.
Tragikus lenne húsz évvel meghosszabbítani az életet azért, hogy az ember magányban élje le ezt az időt. Átfogó reformot kell kidolgozni, amely segít újraépíteni a társadalom szerkezetét, hogy jó életet élhessen a népességnek ez a része, amely egyre növekvő számban van jelen az egész világon.
– II. János Pál mondta, hogy az élet szent a fogantatástól a természetes halálig. Ma a leselejtezés kultúrájában élünk, ahogyan Ferenc pápa fogalmazott. Hogyan tudjuk elősegíteni az élet és a szeretet kultúráját?
– Az Egyház mindig az életet védi, a fogantatástól az élet végéig, a halálig. Jézus Krisztus Istenében hívő emberekként ma különösen az a hivatásunk, hogy hirdessük az élet misztériumát, vagyis beszéljünk arról, hogy Isten itt él velünk a történelemben. Segíteni kell a földgolyón élő minden embernek, hogy felismerje a Szentlélek jelenlétét, aki Úr és aki az életet adja. Ez azonban nem egy elvont igazság. Nincs élet önmagában, elvont módon. Csak emberek vannak, férfiak, nők, és a teremtett világ. Ma már több mint hétmilliárdan élünk a földön: mindenkit meg kell védeni, kezdve azokkal, akik a leggyengébbek. Ez az értelme Ferenc pápa kijelentésének: legyünk „kilépő Egyház”. Ez azt jelenti,
lépjünk oda mindenkihez, mint az irgalmas szamaritánus, és legyünk mindenkinek a felebarátja, kezdve azokkal a „félholtakkal”, akikkel városaink és országaink útjai mentén találkozunk.
Az irgalmas szamaritánusról szóló történetben a papnak és a levitának – a vallás emberének – valójában zárva volt a szíve, kielégítették őket a rítusaik. Jézus szerint ők nem példaképek.
– A gyermekeink súlyos kérdésekkel teli világban nőnek fel. A karácsonyból kiindulva milyen választ adhatunk nekik, hogy az életük teljes legyen, nem félelemmel, hanem értelemmel teli élet?
– II. János Pál pápa ebben is nagy példa előttünk. Ne feledjük első szavait, amelyeket a Szent Péter téren mondott: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat!” A világjárványban, a világot megrázó konfliktusokban, a családok és mindannyiunk hétköznapi problémái közepette nem szabad elveszítenünk a reményt, nem szabad hagynunk, hogy elborítson bennünket a félelem. Ellenkezőleg, azon kell fáradoznunk, hogy összekapcsoljuk az evangelizációt és az embereket segítő támogatást, az imádságot és az irgalmas szeretetet. Ez a karácsony nagy üzenete: Jézus a legnehezebb időkben jött el a világra, a rómaiak által megszállt Palesztinában, egy istállóban, és néhány nappal később már menekült volt Egyiptomban, Heródes elől bújtatták a szülei. Képzeljük el, mennyire féltek! Ilyen lehet sokak félelme, akik számára bizonytalan a jelen. Ilyen a mi félelmünk is. De Jézus azért jött, hogy minden félelmet legyőzzön. Ő Emmánuel, velünk az Isten. Tegyünk úgy, mint József és Mária, akik magukkal vitték Jézust, és ezzel megmentették a gyermek életét és a magukét is. Igaz, nehézségek árán, menekültként. De az Úr velük volt.
– Nemrég jelent meg A Mi hanyatlása című könyve. Korunk nagy problémája, hogy a társadalom egymástól távol álló egókra esett szét. Hogyan segíthetjük az embereket, a népeket abban, hogy visszataláljanak a testvériséghez, amelyről Ferenc pápa beszél a legutóbbi enciklikájában?
– A mai ember az autonómiát keresve nap mint nap elszakad a gyökerektől és kötelékektől, amelyekből született és amelyek alakították. Vannak, akik egy új vallásról beszélnek, az önimádatról, az én kultuszáról, amelynek oltárán a legfontosabb szeretetkötelékek is felemésztődnek. A világot és a történelmet figyelmen kívül hagyó individualizmus globális terjedésének egyik legkritikusabb hatása a kötelékek meglazulása minden vonatkozásban, a család, a munka, a kultúra, a politika terén. Az Egyház számára a válasz szinte „ösztönös” – hiszen bele van vésve az evangéliumba –, és ezt Ferenc pápa is megerősítette a Mindnyájan testvérek kezdetű enciklikájában, amely egyébként folytatja és kitágítja a Laudato si’-ben megkezdett gondolatokat: szolidárisabbnak kell lennünk, kevésbé egoistának, kevésbé „én”-nek és sokkal inkább „mi”-nek.
A pandémia idején megértettük: a vírus terjedésének nincsenek határai. Leomlanak a mesterséges korlátok, amelyeket az emberek és a társadalmak felépítettek: az országhatárok, a kulturális és a mentalitásbeli megosztottságok, a gazdasági és a társadalmi felsőbbrendűség érzései. A Covid-19-világjárvány a felszínre hozta, hogy a bolygón valóban minden mindennel összekapcsolódik. Ennek a kölcsönös összekapcsolódásnak döntéssé kell válnia: amellett kell döntenünk, hogy mindenkivel szolidárisak vagyunk. Ez az egyetlen lehetséges kiút a világjárványból is.
A szolidaritás az egyetlen oltóanyag, amely legyőzi az individualizmust és a pandémiát is.
A járvány második hullámában újra el kell mozdulnunk a testvériesség irányába. Így viselkedünk felelős módon magunk és mások iránt. Egyedül nem menekülhetünk meg, nem üdvözülhetünk. Az evangéliumi testvériség nemcsak vallási, hanem kulturális, politikai, gazdasági döntés is. Felelősek vagyunk egymásért, és – ahogyan a pápa fogalmaz – „minden mindennel össze van kötve”. Viselkedésünk megment bennünket vagy a vesztünket okozza, ahogyan a döntéseink is.
– Ön minden évben ír egy könyvet Isten szava minden napra címmel, melyben bibliai szövegrészekhez fűz elmélkedéseket. Mit jelenthet számunkra a bibliai szövegeknek ez a fajta olvasása, mi módon alakítja át a napjainkat?
– A kötet hűséges kalauz szeretne lenni az év minden egyes napján, hogy befogadjuk az életünkbe Isten szavát. Lelki iránytűként navigál bennünket korunk nehéz és összetett viszonyai között, és napról napra leckéket ad irgalomból és együttérzésből. Isten – a legszegényebbekkel és a leggyengébbekkel együtt – tudja, hogy szükség van erre. Isten szava, amelyen naponta elmélkedünk, amelyet bevésünk az elménkbe és a szívünkbe, erősebbé és bölcsebbé tesz bennünket. Azt szeretném mondani az olvasóimnak, hogy miközben ezeket a könyveket írom, magam is elmélyülök a hitemben, évről évre megújítom bizalmas viszonyomat a bibliai szövegekkel, és mindig felfedezek bennük valami újat. Így van ez mindannyiunkkal. A szó soha nem tér vissza anélkül, hogy jó gyümölcsöt ne termett volna abban, aki hallgatja és olvassa. Ha együtt tesszük ezt, olyanná leszünk, mint az imádság nagy szentélye, amely megtart bennünket és a világot.
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
