Karácsonyt mindenkinek! – A Sant’Egidio közösség karácsonyi ebédjeiről
A világ számos városában terített asztal és ajándékok várják a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség szegény barátait, egyedül karácsonyozó időseket, hajléktalanokat, menekülteket, rabokat, a társadalom mindenféle számkivetettjeit. Szőke Péter és Mihályi Anikó írását adjuk közre.
Ezeket az ebédeket XVI. Benedek pápa, miután egyszer maga is együtt evett a szegényekkel a közösség római menzáján, így jellemezte:
Nálatok összekeveredik az, akit szolgálnak azzal, akit szolgál – de az első helyek a leginkább ínséget szenvedőknek jutnak”.
Az ebédek gyakran templomban zajlanak (időnként némi megrökönyödést váltva ki). Mindezt egy ókeresztény hagyomány nyomán, amely még az első Szent Péter-bazilika idejére nyúlik vissza a római egyházban: az eucharisztia oltára a szegények menzájává tágul. Az idén az asztalt még inkább meg kellett toldani: az ebéd a járvány miatt útra kelt, kiköltözött az utcákra, terekre. Még inkább szemlélhettük és hallhattuk a titkot: a karácsony kilépés, mozgás, útra kelés. Isten exodusa az ember felé. Antióchiai Szent Ignác szavai szerint „Jézus Istennek a csöndből kilépett szava”. Kilép, és odalép a Covid-19 magányában fekvő idősek betegágya mellé, akik hónapok óta nem szoríthatják meg szeretteik kezét; jászlát felállítja a menekülttáborok sivatagjában vagy sártengerében; a világ 150 millió hajléktalanjának rongyai közé; a 260 millió gyermekhez jön el, akik nem járhatnak iskolába, mert vagy nincs iskola, vagy terroristák célpontjává vált, mint Afganisztánban vagy Afrika megannyi országában… Aki meg akarja találni az újszülött Jézust, annak útra kell kelnie, amint a pásztorok és a napkeleti bölcsek tették.
Így alakult át a Sant’Egidio közösség karácsonyi ebédje az idén, a koronavírus járvány árnyékában Magyarországon is. A közösség tagjai már karácsony előtt és az ünnep napjaiban elindultak ajándékaikkal Budapesten, Pécsett, Monoron, Győrött… Kivonulás, exodus volt ez is, például Tatárszentgyörgyre ahhoz a családhoz, amelyben 2009 februárjában a cigánygyilkosság-sorozat két fiatal életet is kioltott. Vagy a vámosszabadi menekülttáborba, ahová az idén sikerült ajándékot eljuttatnunk befogadásra váró, sokat szenvedett családoknak. De ilyen exodus volt az is, amikor az idősotthonok ablakai alatt, vagy udvarán karácsonyi énekeket énekeltek a közösség fiataljai a karantén fogságában lévő idős barátaiknak, leveleket és ajándékokat juttatva be nekik.
Karácsony napján Budapesten kétszáz, Pécsett száz adag meleg étellel és ajándékokkal kedveskedtünk utcán élő barátainknak. A fővárosban hét belvárosi helyszínen, Pécsett viszont a peremkerületekben látogattunk meg döbbenetes körülmények között élő embereket, akiket a sár, a hideg, de főleg az elhagyatottság szinte megtizedelt: az utóbbi hónapokban hatan is meghaltak közülük. Monoron a plébánián az idén take away üzemmódban lesz nem kevésbé finom ebéd karácsony másnapján a rászorulóknak. Betlehem a kenyér háza a héber jelentés szerint: az ige testté lett, majd pedig az élet kenyerévé, hogy mi is tápláljunk másokat…
E cikk végén a háláé legyen az utolsó szó. Nincs karácsony angyalok nélkül. Egyetlen karácsonyi ebédünk sem valósulhat meg a közösség barátainak támogatása nélkül. Az idén a Covid-19 árnyékában ezt az üzenetet küldtük: „Légy egy szegény karácsonyi angyala járvány idején!” Az angyalok pedig megjelentek: adtak adományt, csemegekosarat menekült és szegény magyar családoknak, hoztak süteményt, jöttek segíteni: gimnazisták és idősek; külföldiek és honpolgárok; keresztények és muszlimok (menekültek, akik pár éve még maguk is segítségre szorultak, most már segítők), hívők és nem hívők… A betlehemi kisded segít, hogy megéljük – Ferenc pápa szavai szerint – a valódi szeretetre alapuló testvériséget. Ennek első jele, ha nem felejtünk el senkit. A karácsony mindenkié, de elsősorban a szegényeké.
Köszönetképpen álljon itt Mihályi Anikó írása a Móricz Zsigmond téri karácsonyról, amelyet hajléktalanok között töltött a közösséggel.
*
Vendégek vagyunk valamennyien
„Életünk hulló karácsonyfáján / halkan repesnek a lángok / Fölöttünk és bennünk hömpölyög / a hidegáramú csönd” – mormolom magamban az idei adventben Dsida Jenő sorait. Mert a húsvét óta tartó pandémiás helyzetben nem tudok – és már nem is akarok – elmenekülni a „hulló karácsonyfa”-létemmel való szembesülés elől. Tavasszal a félelem „hidegáramú csöndje” fojtogatott, éreztem a belső küzdelmet magamban: kimenni az utcára hajléktalan barátainkhoz, vagy begubózni a vélt biztonságot adó otthoni melegbe. Két hét után léptem ki az odúmból. Akkor még a Ferenciek terén és környékén látogattuk meg utcán élő barátainkat, de ahogyan kiüresedett ez a tér, úgy kerestek hajléktalan barátaink is új életteret maguknak. Mi pedig mentünk utánuk. Új helyszín nyílt meg így előttünk: a Móricz Zsigmond körtér és környéke. Új emberekkel és sorsokkal találkoztunk, a kiszolgáltatottság és kétségbeesés olyan megrendítő tapasztalataival, amelyek kisöpörtek minden félelmet belőlünk. Ketten indultunk az új úton szerda esténként, ám egyre többen csatlakoztak hozzánk a szolgálatra – és az utcán élő emberekből mára barátaink lettek sokan.
December 25-én délben Schwender Ervin konyhájából kétszáztíz karácsonyi ebédcsomagot vittünk a Kálvin téri, Boráros téri, Blaha Lujza téri, Deák téri és a móriczos barátainknak. A „Szegények Angyalai” önkéntesei is csatlakoztak hozzánk, így a tömeges sorban állás helyett egyenként tudtunk ételt és ajándékot osztani, meghallgatni a hozzánk fordulókat.
Kiss Mónika Balázs barátunknak lett az angyala. Saját verseit tartalmazó kötetet küldött Balázsnak, aki – mint minden karácsonyi ebéden – egyik versének elmondásával köszönte meg az ajándékokat. Irén könnyes szemekkel adta át a karácsonyi lapra írt köszönő sorait: „Áldott, békés, boldog karácsonyt kívánok az egész csapatnak. Köszönet és hála az egész éves munkáért, a gondoskodásotokért. Sok erőt és egészséget kívánok a következő esztendőre.” Arról beszélt, hogy édesanyja halála óta nem volt igazi karácsonya, és most újra érez valamit a gyerekkori szentestékből. Lajos a közös ebédeket emlegette, mennyire hiányzik neki a közösség terített asztala, beszélt az egyedüllétéről is; szaloncukrot hozott nekünk ajándékba. Zoli, informatikus barátunk azzal fogadott, hogy már jobban van, nem fáj annyira a foga. Gyula hálásan köszönte a finom ebédet. Pista bácsi a régi karácsonyokról beszélt, telefonon fölhívtuk közös ismerősünket, Margit nénit, aki most hajléktalanszállón lakik. Gyuri sírva emlegette társát, Anikót, akivel tavaly még együtt jött hozzánk a karácsonyi ebédre, és aki most már a pomázi temetőben nyugszik. Könnyes szemmel mesélte, hogyan takarta be Anikó sírját fenyőgallyakkal. A siketnéma Juli földöntúli mosolyát ajándékozta nekünk. Nóra a közösségről kérdezett, János csöndes jelenléte szavak nélkül is beszélt...
Az eltelt karácsonyokon mi teremtettük meg a karácsonyi ebéd környezetét: a meleg termet, a terített asztalt. Idén megélhettük azt, hogy terem és asztal nélkül is „a hópárnás nagy fenyők alatt” ültünk együtt a társadalom peremén élőkkel, a kiszolgáltatottakkal és megnyomorítottakkal. „Hogyan kellene megszólalni?”,
Leborulok és hálát adok, hiszen: vendégek vagyunk valamennyien.
Dsida Jenő: Hideg téli est
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
Forrás: Sant’Egidio közösség
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
