Ferenc pápa karácsony éjjel: „Isten lakása az enyém mellett van. Bútorzata pedig a szeretet”
December 24-én a karácsonyéjjeli szentmisén a Szentatya a Szent Péter-bazilikában, a Katedra-oltárnál bemutatott szentmisén homíliájában hangsúlyozta: Isten úgy érkezett a világba, ahogyan egy újszülött jön a világra, gyöngén és törékenyen, hogy mi gyöngéden fogadhassuk be a saját törékenységünket. A Szentatya beszédében Istennek a megtestesülésben megvalósult kegyelméről beszélt, mely ingyenes, mindenkinek szól és feltétel nélküli.
Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.
Ezen az éjszakán beteljesedik Izajás nagy próféciája: „Gyermek születik, fiú adatik nekünk” (Iz 9,5).
Fiú adatik nekünk. Gyakran mondják, hogy az élet legnagyobb öröme egy gyermek születése. Ez valami egészen rendkívüli, ami megváltoztat mindent, hihetetlen energiákat hoz mozgásba és átlendít a fáradalmakon, a bajokon s az álmatlan éjszakákon, mivel leírhatatlan örömet hoz el, amivel szemközt többé már semmi sem túl nehéz. Ilyen a karácsony:
Jézus születése az az újdonság, amely minden évben lehetővé teszi számunkra, hogy belsőleg újjászülessünk, Őbenne találjuk meg az erőt ahhoz, hogy szembenézzünk minden próbatétellel.
Azért van ez így, mert Ő értünk születik: értem, érted, mindannyiunkért. Értünk, nekünk – ez a szó tér vissza újra meg újra ezen az éjszakán: „Gyermek születik nekünk”, jövendölte Izajás; „Ma született nekünk a Megváltó”, válaszoltuk a zsoltárra; Jézus „önmagát adta értünk” (Tit 2,14), hirdette Szent Pál; és az angyal ezt az üzenetet adta át az Evangéliumban: „Ma megszületett nektek a Megváltó” (Lk 2,11).
De mit is jelent ez az értünk, nekünk? Azt, hogy Isten Fia, aki természeténél fogva áldott, eljön, hogy a kegyelem által áldott fiakká tegyen minket. Igen, Isten Fiúként jön el a világba, hogy Isten gyermekeivé tegyen bennünket. Milyen csodálatos ajándék! Isten ma ámulatba ejt minket és mindannyiunknak ezt mondja: „Te egy csoda vagy!” Testvérem, ne veszítsd el a kedved! Megkísért a gondolat, hogy úgy érezd, elhibázott vagy? Isten ezt mondja neked: „Nem, te az én gyermekem vagy!”
Úgy érzed, hogy nem vagy elég, rettegsz, hogy alkalmatlan vagy, félsz, hogy nem jutsz ki a próbatétel sötét alagútjából? Isten ezt mondja neked: „Bátorság, veled vagyok!”
Nem szavakkal mondja ezt neked, hanem hozzád hasonlóan gyermekké lesz, hogy emlékeztessen téged minden újjászületésed kiindulópontjára: ismerd fel, hogy Isten fia, leánya vagy! Ez a reményünk elpusztíthatatlan szíve, az az izzó mag, amely fenntartja a létezésünket:
minden tulajdonságunknál és gyarlóságunknál mélyebben, múltbeli sebeinknél és bukásainknál, a jövő miatt érzett félelmeinknél és nyugtalanságunknál erősebben tárul fel ez az igazság: szeretett gyermekek vagyunk.
Isten irántunk érzett szeretete pedig soha nem tőlünk függ, nem fog tőlünk függni: ez ingyenes szeretet, tiszta kegyelem. Ezen az éjszakán ezt mondta nekünk Szent Pál: „Isten üdvözítő kegyelme megnyilvánult minden ember számára” (Tit 2,11). Semmi sem értékesebb ennél.
Fiú adatik nékünk. Az Atya nem valamit adott nekünk, hanem saját egyszülött Fiát, aki az ő teljes öröme. És mégis, ha az ember Istennel szembeni hálátlanságára és megannyi testvérünk iránti igazságtalanságára tekintünk, kétely ébredhet bennünk:
jól tette az Úr, hogy ennyire nekünk ajándékozta magát, helyesen teszi, hogy még mindig táplálja bennünk a bizalmat? Nem értékel túl minket?
Igen, túlértékel bennünket, és azért teszi ezt, mert halálosan szeret minket. Képtelen nem szeretni bennünket. Ő egyszerűen ilyen, annyira más, mint mi. Mindig szeret minket, jobban szeret bennünket, mint amennyire mi képesek vagyunk önmagunkat szeretni. Ez az ő titka, így lép be a szívünkbe. Isten tudja, hogy megmentésünknek, belülről való meggyógyításunknak az az egyetlen módja, ha szeret minket.
Tudja, hogy csak akkor válunk jobbá, ha elfogadjuk fáradhatatlan szeretetét, amely nem változik, hanem minket változtat meg.
Csakis Jézus szeretete alakítja át az életet, gyógyítja meg a legmélyebb sebeket, szabadít ki az elégedetlenség, a harag és a siránkozás ördögi köreiből.
Fiú adatik nékünk. Egy sötét istálló szegényes jászolában hever maga az Isten Fia. Ez felvet egy újabb kérdést:
miért az éjszaka fényénél, méltó szállást nélkülözve, szegénységben és elutasítva jött el, amikor pedig megérdemelte volna, hogy úgy szülessen meg, mint a legnagyobb király a legszebb palotákban? Miért?
Hogy megértesse velünk, mennyire szereti a mi emberi létállapotunkat: elmegy egészen addig, hogy kézzel fogható szeretetével érintse meg legszörnyűbb nyomorúságunkat. Isten Fia félredobva született meg, hogy elmondja nekünk: mindenki, aki leselejteztek, Istennek a gyermeke.
Úgy érkezett a világba, ahogyan egy újszülött jön a világra, gyöngén és törékenyen, hogy mi gyöngéden fogadhassuk be a saját törékenységünket.
Felfedezhetünk ebben egy fontos dolgot: akárcsak Betlehemben, úgy Isten a mi életünkben is a szegénységünkön keresztül szereti végbevinni a nagy dolgokat. Egész üdvösségünket egy istállói jászolba helyezte, és nem fél a szegénységünktől: engedjük, hogy irgalmassága átalakítsa a nyomorúságainkat!
Ezt jelenti hát, hogy fiú adatik nekünk. Van azonban még egy további nekünk, amelyet az angyal hirdet a pásztoroknak: „Ez lesz nektek a jel: Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve” (Lk 2,12). Ez a jel, a Kisded a jászolban, hozzánk is szól, irányt ad az életünknek. Betlehemben — ami azt jelenti: „a kenyér háza” — Isten egy jászolban fekszik, mintha csak arra akarna emlékeztetni bennünket, hogy annyira szükségünk van Őrá az élethez, mint amennyire a mindennapi betevő kenyérre.
Szükségünk van arra, hogy az Ő ingyenes, fáradhatatlan, kézzel fogható szeretete átjárjon minket.
Mi azonban hányszor tápláljuk a szórakozásra, sikerre és világiasságra éhezve az életünket olyan étkekkel, amelyek nem veszik el az éhséget és belső ürességet hagynak hátra! Az Úr Izajás próféta szaván keresztül felrótta, hogy miközben az ökör és a szamár felismeri a maga jászlát, addig mi, az Ő népe, nem ismerjük fel Őt, aki az életünk forrása (vö. Iz 1,2–3). Mennyire igaz: a birtoklás kielégíthetetlen vágyától vezérelve belevetjük magunkat megannyi hiábavaló jászolba, megfeledkezve a betlehemi jászolról. Ez a jászol minden szempontból szegény, mégis gazdag a szeretetben.
Megtanítja nekünk, hogy az élet valódi tápláléka az, ha engedjük Isten által szeretni magunkat, s mi is szeretjük a többi embert.
Jézus példát ad számunkra: Ő, az Isten Igéje, Kisded; nem beszél, hanem felkínálja nekünk az életét. Mi azonban sokat beszélünk, ám gyakran analfabéták vagyunk a jóság terén.
Fiú adatik nekünk. Akinek kisgyermeke van, tudja, mennyi szeretetre és türelemre van szükség hozzá. Táplálni, gondozni kell őt, tisztába kell tenni, gondoskodni kell róla a maga törékenységében és ki kell elégíteni a szükségleteit, amelyeket olykor alig értünk meg. Egy gyermek megérezteti velünk, hogy szeretve vagyunk, ugyanakkor meg is tanít arra, hogy szeressünk. Isten gyermekként született, hogy a másik emberről való gondoskodásra ösztönözzön minket.
Gyöngéd sírása megérteti velünk, mennyire haszontalan megannyi szeszélyünk.
Fegyvertelen és lefegyverző szeretete arra emlékeztet minket, hogy a rendelkezésünkre álló idő nem önmagunk siratására, hanem a szenvedők könnyeinek a felszárítására szolgál. Isten körünkben veri fel sátorát, szegényen és szükséget szenvedőn, hogy elmondja nekünk: a szegényeket szolgálva Őt fogjuk szeretni. Ettől az éjszakától kezdve — egy költőnő szavaival élve — „Isten lakása az enyém mellett van. Bútorzata pedig a szeretet” (Emily Dickinson, Poems, XVII).
Fiú adatik nekünk. Jézus, Te vagy a Fiú, aki gyermekké tesz engem.
Te úgy szeretsz, ahogy vagyok, nem pedig úgy, ahogy megálmodom önmagam.
Jászolban fekvő Kisded, Téged átölelve a saját életemet is átölelem. Élet Kenyere, Téged befogadva én is oda akarom ajándékozni az életemet. Te, Aki megmentesz engem, taníts meg a szolgálatra! Te, Aki nem hagysz egyedül, segíts, hogy megvigasztaljam a testvéreidet, mivel ettől az éjszakától kezdve ők már mind az én testvéreim is.
Fordította: Török Csaba
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
