Az Istenbe vetett bizalom próbatétele – Beszélgetés Tegzes Katalin segítő nővérrel
Az egész világon, így nálunk is tombol a koronavírus-járvány, tízezrek fertőződnek meg, ezrek halnak meg naponta, s nem úgy néz ki, mintha a vírus visszavonulóban lenne. Félő, hogy lassan hozzászokunk a sokkoló hírekhez; a betegek, halottak csak számok lesznek, de nem látjuk mögöttük az embert. Tegzes Katalin segítő nővérrel beszélgettünk, aki 15 éve foglalkozik veszteséggel élőkkel, gyászolókkal.
– Hogyan jellemezné az elmúlt, csaknem egy esztendeje kialakult helyzetet?
– Ez az Istenbe vetett bizalom próbatételének az ideje. Mi, keresztények hiszünk Istenben, szeretjük őt, de ha bármilyen nehézség ér minket, már nem biztos, hogy olyannyira erős a hitünk. Belegondoltunk-e valaha, hogy mit imádkozunk a Miatyánkban, miszerint: „legyen meg a Te akaratod!”? A hitünknek az igazi tanúságtétele a váratlan helyzetekben mutatkozik meg. Csak a félelem van bennünk? Számtalanszor olvassuk a Szentírásban, hogy „ne féljetek!” Csak az aggodalmaskodást éljük meg? „Azért mondom nektek, ne aggódjatok megélhetésetek miatt, hogy mit esztek, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök.” Ne aggódjatok, van, aki gondoskodik rólatok, etet, felruház! Az, amit meg tudunk tenni és meg kell tennünk, tényszerű dolgok, kaptunk hozzá értelmet és akaratot, viszont tudnunk kell, hogy nem az ember az élet ura. Mi általában úgy vagyunk ezzel: ha minden jó és minden szép, akkor kerek a világ, de ha nehézség adódik, már nem annyira az.
– A mostani helyzet azonban nem a mindennapi, mondhatni megszokott nehézségeket hozta magával, hanem teljesen újat. Ettől félelmetes.
– Ismeretlen helyzettel állunk szemben, és a bizalom vonatkozásában az a legnehezebb, hogy nem tudjuk, mi történik a következő órában, azt sem látjuk előre, meddig tart majd ez az állapot. Az emberek szeretnek tervezni nyaralást, vásárlást, de ez most nehézségekbe ütközik.
A kialakult új helyzet egészen különleges fontosságot tulajdonít a bizalomnak,
és sokszor csak ennyit tudunk kimondani: „Elég a mai napnak a maga baja”. A hívő, keresztény ember a napot imádsággal kezdi, este hálaadással zárja, napközben pedig tevékenykedik a maga szakterületén, bízva abban, hogy másnap reggel egy új nap virrad rá. Ma ez a bizonyosság ingatagnak látszik. Ilyen értelemben használom a bizalom szót, és ennek a próbatétele a mostani helyzet. Az Isten nem próbál meg minket erőnkön felül, csak annyi terhet rak ránk, amihez erőt is ad. Ez az erőforrás, a hitünk, ami ajándék, kegyelem. Elfogadom-e, vagy nem, magamat akarom az Isten helyébe tenni, vagy sem? A jelenleg kórházban fekvő, kiszolgáltatott, nehéz helyzetben lévő emberek vagy tudnak imádkozni, vagy nem. Lehet, hogy kilépve a kórteremből, vagy elhagyva a kórházat, átvillan a már felgyógyult betegen, hogy milyen szerencsés ő valójában, hiszen sokan nem jöhettek ki innen. Számos ember életét követeli a járvány, sok családban fiatalok is elhunynak, még ha a statisztika szerint elsősorban az idősebbek a járvány áldozatai.
– Számomra különösen nyomasztó, hogy a fertőzöttek, halottak száma mögött nem mindig sikerül megláttatnunk a szenvedő embert, csak rideg statisztikai adatok lesznek.
– Hónapok óta számokat hallunk, statisztikát nézünk, diagramot látunk. De mit jelentenek ezek személy szerint nekünk, neked, nekem?! Vajon, amikor nézem a televíziót, az internet bármelyik csatornáját, hallgatom a rádiót, eszembe jut-e, hogy én is ezek között az emberek között feküdhetnék, lehetnének a rokonaim, akiket épp most vitt el a mentőautó? Az is lehet, hogy, igen, ezen számok egyike én voltam, súlyos vagy kevésbé súlyos állapotban. Elgondolkodom-e azon, mit él át egy beteg, aki körül szkafanderes ápolónők és orvosok rohangálnak, és még szólni sem tud hozzájuk, mert nem is hallanák? És felmerül-e bennünk, hogy mi van akkor, ha a beteg már imádkozni sem tud?
– S máris felvetődik a következő kérdés, hogyan éli meg ezt a helyzetet a hozzátartozó?
– „Az a legborzasztóbb, hogy nem tudtam bemenni hozzá”, „Nem lehettem ott mellette, nem kaptam információt róla” – számtalanszor hallottam ezeket a mondatokat az elmúlt hónapokban. Ezek a kiszolgáltatottságról tanúskodnak a hozzátartozók és a betegek részéről egyaránt. Az utóbbiakban felmerül a kérdés: „Itt vagyok egyedül. Mi lesz velem, javulhat-e még az állapotom, vagy már nem?” Jobb esetben telefonálni még tudnak a betegek, de gyakran már azt sem. Kérdés kérdés hátán, a beteg és környezete részéről is. Nem beszélve azokról a dolgozókról, orvosokról, ápolókról, akik ott vannak, és halmozottan élik meg a halált okozó veszteséget. Természetesen mi, akik az egészségügyben tevékenykedünk – tíz évig én is dolgoztam az Országos Onkológiai Intézetben, aneszteziológus asszisztensként, tizenöt éve pedig gyászolókat, veszteséggel élőket kísérek – tudjuk, hogy az életünk része a halál. Most viszont különösen nehéz terhet jelent a betegek mellett tevékenykedők részére, hogy bár szeretnének segíteni, meg is tesznek mindent, de a vírus sokszor erősebb az emberi szervezetnél.
Elgondolkodtató: igen, megteszünk mindent, amit a magunk részéről megtehetünk, de tudnunk kell: az élet Ura az Isten. Az, hogy az Istenbe vetett bizalmunk ne vesszen el, hanem megmaradjon, számolnunk kell azzal is, hogy nem minden egészségügyi dolgozó, beteg vagy hozzátartozó gyakorló keresztény.
– Igen, itt felvetődik: mi van akkor, ha az egészségügyi dolgozó vagy a beteg nem hívő, milyen vigaszt találhatnak ők a mostani helyzetben?
– Tudjuk, hogy sokan vannak, akik távol állnak a hittől. Megjegyzem: csak a Jóisten tudja, hogy ki miben és mennyire hisz. Akkor is, ha az orvosban, az ápolóban, a betegben és a hozzátartozóban nem él a bizalom Isten iránt, az élet Ura akkor is tudja, mi az, ami számukra a legjobb. Olyan sokszor találkozunk azzal a felszakadó sóhajjal, hogy: „miért történt így”, „miért pont én?” … Ezt a kérdést teszi fel a nem hívő vagy az önmagát csak szavakban kereszténynek valló ember is. Miben találják meg ők a „hogyan tovább”-ot? Bizony, vannak életünknek olyan eseményei is, amikor el kell engednünk a jót, hogy még nagyobb jóval ajándékozhasson meg az Úr. Amikor úgy tűnik, hogy büntet minket az Isten, valójában megment minket valami nagyobb rossztól.
Most mindenki a vakcinára vár, de ha belegondolunk, voltak olyan betegségek, amiket vissza lehetett szorítani, a világ egyes területeiről el is tűntek, vagy csak nagyon-nagyon ritkán bukkannak fel újra. Tudnunk kell, hogy a vakcina nem a Jóisten. Természetesen itt is megtesszük azt, amit a magunk szintjén megtehetünk, a szakemberekre és a bölcsességre hallgatva, de ne akarjuk ezzel elhitetni, hogy akkor ezáltal minden megoldódik. Ismert a mondás: „zuhanó repülőben nincsen hitetlen ember”.
A mostani helyzetet zuhanásnak is felfoghatjuk, valahová a mélybe zuhanunk, nem tudjuk, hogy merre, hogy meddig, és azt sem, hogy mikor lesz vége ennek a zuhanásnak, egyet tudunk: ennek most mindannyian részesei vagyunk.
Kérdezhetem: akkor van egyáltalán hitetlen ember? A közelmúltban egy plébánossal beszélgettem, aki elmesélte, hogy egy beteghez hívták a kórházba. Amikor bement a kórterembe, nemcsak ahhoz a beteg emberhez ment oda, akinek a hozzátartozói behívták, hanem mindenkihez, aki csak kérte, hogy lelki vigaszt nyújtson. Jó páran bizalmukba fogadták az atyát. Az emberek a kiszolgáltatott helyzetben keresik azt, hogy mibe vagy inkább Kibe tudnak kapaszkodni. Ez lenne a mi missziós feladatunk: tudatosítanunk kellene minél több emberben, hogy igenis van erő- és reményforrás! Nem kell megvárni, amíg a beteg súlyos, visszafordíthatatlan állapotba kerül, hanem bármilyen állapotában is van, kérjünk, hívjunk hozzá papot! És akkor a környezetében lévők is élhetnek a találkozás, a beszélgetés lehetőségével.
– Nagyon komoly kérdés az is, hogyan lehet a haldoklóhoz beengedni a hozzátartozót?
– Majdnem egy éve élünk együtt ezzel a járvánnyal, amely alatt szigorú előírásokat kellett hozniuk a felelős vezetőknek. Néhány kivételtől eltekintve a hozzátartozó csak akkor mehet be a beteghez a kórházba, vagy maradhat a beteg mellett, ha az a végső stádiumban van, vagyis haldoklik. Milyen nehéz lehet kimondani ezt az orvosoknak is! És hogyan fogadja ezt a család, ha a jelen leterheltség mellett esetleg nem kerül rá sor? Ismét csak a kérdés marad: „De miért nem szóltak? …” Tudom-e azt mondani: „az Úr a tudója, miért kellett így történnie? Él-e bennünk elevenen a hit, a bizalom?
Talán nehezebb, de nem lehetetlen beszélgetni olyan emberrel, aki azt mondja: „Nem hiszem, hogy van Isten.” Magam is többször voltam ilyen helyzetben. Egy alkalommal nagyon tanulságos esetet hallottam. A kórházba rendszeresen járt a plébános atya látogatni, és ágyról ágyra járva elbeszélgetett a betegekkel, gyóntatva, áldoztatva őket, kinek mi volt a kérése. Amikor egy súlyos beteg fiatalember ágyához ért, ő mindjárt azt mondta, hogy vele nem kell, hogy foglalkozzon, ő nem hisz Istenben. Az atya azért letelepedett mellé, és a beszélgetést azzal indította, hogy megkérte az ifjút, hogy mivel hamarosan hosszú útra indul, meséljen egy kicsit neki az életéről, ugyanis ha ismeretlen helyre indulunk, jó, ha a célnál valaki ismerősként vár. „Nekem van egy ilyen Barátom, – mondta az atya – majd én mesélek Neki önről, és akkor ismerősként tudja fogadni.” A fiatalember nekikezdett a történetének ,és csak mesélt, mesélt, és elmondta az egész élettörténetét, közben meg-megállt rádöbbenve arra, hogy bizony vannak olyan események, amikre nagyon nem büszke, és vannak terhek, amiket eddig hordozott, de most valahogy olyan jó volt kimondva megszabadulni tőlük. Végül is megkönnyebbülve, felszabadultan zárták le a beszélgetést. A fiatalember megköszönte a biztatást, a lehetőséget, az atya pedig hálatelt szívvel köszönetet mondva az Úrnak ment tovább, és folytatta az aznapi munkáját.
Feladatunk van tehát, azokra is kell gondolnunk, akik nem tudnak imádkozni, nem ismerik, hogy Ki az, aki vár rájuk az út végén. Tudatosan kell beszélnünk arról a sok százezer emberről a világban, akik most ezzel a betegséggel küzdenek, harcolnak: „Uram, emlékezz meg róluk! Te ismered őket, nekünk pedig gondunk van rájuk is.” Ez rejlik a diagramok között, az ikonok mögött meghúzódó számokban. Sok-sok kérdés felvetődhet, de mindig odajutok vissza:
az Istenbe vetett hitem, bizalmam próbája ez a mostani időszak, tudok-e leleményes lenni, felismerem-e azt a lehetőséget, amiben segíthetek.
Szirénázva szaladgálnak a mentők a zsúfolt utcákon, elmondok-e egy röpke fohász: „Uram te ott vagy már, add, hogy ők is időben odaérjenek!”
Ott vannak a bezárt szeretetotthonok. Tudok olyanról is, ahol csak arra vár az igazgató főorvosnő, hogy érvényes rendeletben megkapják az engedélyt a javaslatban már leírt „látogató szoba” megnyitására. Itt a látogató az utcáról megközelíthető szobába lép – a mindenre kiterjedő előírásoknak megfelelően –, a Szeretetotthon lakói pedig az udvarukon át szintén egy a látogatótól hermetikusan üvegszerű plexi lappal elzárt szobába érkezik. A beszélgetés telefonon történik, a rövidke idő betartását pedig a többi lakóra való tekintettel a szolgálatot teljesítő segíti. Remélem, mielőbb megérkezik a határozat, és mint „segítő nővér” – hűségesen rendi nevünkhöz – a karácsonyi ünnepeket ott tölthetem, és e szolgálattal is sok családnak a találkozását ilyen módon teszem lehetővé és teljesebbé, hiszen vannak, akik már csaknem négy hónapja nélkülözik a személyes találkozást, azt, hogy újra láthassák egymást.
– Katalin nővér kiemelten beszél arról, hogy ez az időszak a hitnek, az Istenbe vetett bizalomnak a nagy próbája…
– Igen, ez az időszak egy próbatétel. A következő nagy kérdés az, hogy mire akar tanítani, mire akar minket figyelmeztetni az Isten. Egyértelmű, hogy nem csak a rosszat akarja ránk ölteni. Próbára tesz, de a próba nem erőnkön felüli. Meg kell találnunk, mi az, amire rá akar vezetni az Isten ebben a helyzetben. Hogy ez titok?
– Igen, mert az Isten maga misztérium…
– Az Isten titkait nehéz megértenünk, de azért kaptuk a Szentlelket, hogy segítségül hívva előbbre tudjunk lépni. Ehhez nélkülözhetetlen az elcsendesedés! Talán erre is jól felhasználható ez a mostani időszak. Sokan kétségbe vannak esve, hogy nem lehet nagy családi összejöveteleket tartani. Én arra a gondolatra jutottam: olyan ez, mint egykor, hisz’ a Szent Család is magában „ünnepelt”. A legfontosabb, az ünnep lényege ott volt: a megszülető Kisded, az Isten Fia, a Megváltó!
A láthatatlan angyalok éneke a mi ajkunkról is felcsendülhet, bárhol is talál ránk a szenteste. A lényeg, hogy az ünnep középpontjában az emberré lett Isten álljon!
Karácsony volt és lesz is, akár így, akár úgy! Miért ne lehetne szűk családi körben ünnepelni, ahogyan azt a Szentcsalád tette? Tudok-e pozitívan gondolkodni ebben a helyzetben? Eszünkbe juthatnak Ady Endre sorai Az Úr érkezése című verséből: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” Hasonló reményteli, Istenbe vetett bizalmunkat növelő mély tartalmat hordoz Reményik Sándor Kegyelem című verse is: „Akkor megnyílik magától az ég, / S egy pici csillag sétál szembe véled / S olyan közel jön, szépen mosolyogva, / Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull, Akkor - magától – szűnik a vihar, / Akkor – magától – éled a remény… Ez a magától: ez a Kegyelem.”
Ezek mind megélt dolgok. Miért felejtjük el ezeket? Mindenki életében, így az enyémben is, voltak pozitív és negatív dolgok. Ha kitartóan keresem, meglátom az Isten titkát. Az idei karácsonykor is a kitárt karú gyermek Jézust tesszük a jászolba. Elevenen él bennem egy ilyen gondolat a karácsonyról: „Ma született a Szeretet, és ma született a szenvedés, mert egymás nélkül ez a kettő nagyon sok és nagyon kevés.” Ne csak túléljük, hanem éljük meg idén is bensőségesen – talán egy kicsit csendesebben, egyszerűbben az ünnepet! A szeretetet nagyon sokféleképpen ki lehet mutatni, nem csak ajándékokkal és nagy családi traktákkal! A szeretet leleményes, a szeretet megosztva sokszorozódik. Ez most ilyen esztendő, az Istenbe vetett bizalmunk próbatételének az ideje.
A meglepetések Istene érkezik, akit nem kizárni, hanem bizalommal szeretnénk befogadni a szívünkbe ebben a különös időszakban is.
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
