Ferenc pápa: Aki nem szereti testvérét, az nem imádkozik komolyan!
A Szentatya a közbenjáró imáról tartotta elmélkedését, immár a tizenkilencediket az imádság témájának szentelt katekézissorozatban. Hangsúlyozta, hogy az ima sosem menekülés a világtól, mindent és mindenkit újra megtaláljunk Istennél, a közbenjáró imában Istenhez hasonlóan irgalmassá válunk testvéreink iránt. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Akik imádkoznak, azok sosem hagyják maguk mögött a világot. Ha az ima nem gyűjti össze az emberiség örömeit és fájdalmát, reményeit és szorongását, akkor „díszítő” tevékenységgé, felszínes, színlelt viselkedéssé, meghittségbe zárkózássá válik. Mindnyájunknak szüksége van belső életre, szükségünk van arra, hogy visszavonuljunk egy olyan térbe és időbe, amelyet az Istennel való kapcsolatunknak szentelünk, de ez nem jelent menekülést a valóság elől.
Az imádságban Isten „kézbe vesz bennünk, megáld, megtör és odaad”, hogy mindenki éhségét enyhítse.
Minden keresztény arra kapott meghívást, hogy Isten kezében megtört és szétosztott kenyérré váljon. Vagyis konkrét imáról van szó, mely nem lehet menekülés.
Tehát az imádkozó férfiak és nők a magányt és a csendet keresik, nem azért, hogy senki se zavarja őket, hanem hogy jobban hallják Isten hangját. Néha kivonulnak a világból, szobájuk rejtekébe, ahogyan Jézus ajánlotta (vö. Mt 6,6), de bárhol vannak is, mindig tárva-nyitva tartják szívük ajtaját: nyitott ajtó azok számára, akik úgy imádkoznak, hogy nem tudják, hogy imádkoznak; azok számára, akik egyáltalán nem imádkoznak, de egy elfojtott kiáltást, rejtett fohászt hordoznak magukban, azok számára, akik vétkeztek és eltévedtek… Bárki bekopoghat egy imádkozó ember ajtaján, és együttérző szívet talál majd benne, mely úgy imádkozik, hogy senkit sem zár ki.
Az ima a mi szívünk és hangunk, és sok olyan ember szívévé és hangjává válik, aki nem tud imádkozni, vagy nem imádkozik, vagy nem akar imádkozni, vagy képtelen imádkozni: mi vagyunk ezeknek az embereknek a szíve és hangja, mely közbenjáróként felszáll Jézushoz, felszáll az Atyához.
Az imádság magányában – legyen szó hosszú ideig tartó magányról, vagy csak egy félórás magányról –, ahhoz, hogy imádkozni tudjunk, elszakadunk mindentől és mindenkitől, hogy mindent és mindenkit újra megtaláljunk Istenben. Így az imádkozó ember az egész világért imádkozik, fájdalmakat és bűnöket hordoz a vállán. Mindenkiért és minden egyes emberért imádkozik: mintha Isten „antennája” lenne ezen a világon. Minden szegényben, aki az ajtón kopogtat, minden emberben, aki elveszítette a dolgok értelmét, az imádkozó ember Krisztus arcát látja.
A katekizmus a következőket írja: „A közbenjárás, a mások érdekében történő kérés […] az Isten irgalmasságával összhangban lévő szív sajátja” (KEK 2635.). Ez gyönyörű! Amikor imádkozunk, összhangban vagyunk Isten irgalmasságával. Irgalmasság a bűneink iránt, hiszen ő irgalmas irántunk, ugyanakkor irgalmasság mindazok iránt, akik kérték, hogy imádkozzunk értük, akikért Isten szívével összhangban szeretnénk imádkozni. Ez az igazi ima. Összhangban Isten irgalmasságával, az ő irgalmas szívével. „Az Egyház idejében a keresztény közbenjárás részesedik Krisztus közbenjárásában: ez a szentek közösségének kifejeződése” (uo.).
Mit jelent a részvétel Krisztus közbenjárásában, amikor közbenjárok valakiért vagy imádkozom valakiért?
Krisztus közbenjáró az Atya előtt, imádkozik értünk, és úgy imádkozik, hogy megmutatja az Atyának kezének sebeit; mert Jézus testileg, testével együtt az Atya előtt áll. Jézus a közbenjárónk, és imádkozni azt jelenti, hogy egy kicsit úgy teszünk, mint Jézus: közbenjárni Jézusban az Atyánál másokért. És ez nagyon szép!
Az imában az ember számít. Egyszerűen az ember. Aki nem szereti testvérét, az nem imádkozik komolyan. Kijelenthetjük: gyűlölködő lélekkel nem lehet imádkozni; közömbös lélekkel nem lehet imádkozni. Az ima egyedül szerető lelkülettel végezhető.
Aki nem szeret, az tetteti az imádságot, vagy azt hiszi, hogy imádkozik, de nem imádkozik, mert épp a lelkület, vagyis a szeretet hiányzik belőle.
Az Egyházban az, aki ismeri a másik szomorúságát vagy örömét, mélyebbre hatol, mint aki a „világrendszereket” vizsgálja. Ezért minden imában jelen van valamilyen tapasztalat az emberiről, mert az embereket, bármekkorát hibázzanak is, sosem szabad elutasítani vagy kitaszítani.
Amikor a hívő ember, a Szentlélektől indíttatva, imádkozik a bűnösökért, nem válogat, nem ítélkezik: mindenkiért imádkozik. Önmagáért is imádkozik. Abban a pillanatban tudja, hogy nem is különbözik túlságosan azoktól, akikért imádkozik: bűnösnek érzi magát a bűnösök között, és mindenkiért imádkozik. A farizeusról és a vámosról szóló példázat tanulsága mindig élő és időszerű (vö. Lk 18,9–14):
nem vagyunk jobbak senkinél, mindnyájan testvérek vagyunk a gyarlóság, a szenvedés és a bűnösség közösségében.
Ezért például egy ilyen imával fordulhatunk Istenhez: „Uram, előtted egyetlen élő sem igaz (vö. Zsolt 143,2) – ezt egy zsoltár mondja: „Uram, előtted egyetlen élő sem igaz”, egyikünk sem: mind bűnösök vagyunk –, mindnyájan adósok vagyunk, kifizetetlen számlával; senki sincs, aki feddhetetlen lenne a szemedben. Uram, irgalmazz nekünk!” Ilyen lelkülettel gyümölcsöző az imánk, mert alázattal lépünk Isten elé, hogy mindenkiért imádkozzunk. Ezzel szemben a farizeus gőgösen imádkozott: „Köszönöm, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint azok a bűnösök; én igaz vagyok, mindig…” Ez nem ima: ez tükörbe nézés, találkozás saját valóságunkkal, belenézés a gőgtől meghamisított tükörbe.
A világ ennek az imaláncnak köszönhető, azok imájának, akik közbenjárnak, akik többnyire ismeretlenek… de nem Isten előtt! Sok ismeretlen keresztény van, akik üldöztetés idején képesek voltak megismételni Urunk szavait: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34).
A jó pásztor hű marad akkor is, amikor látja a rábízottak vétkét: a jó pásztor akkor is apa, ha gyermekei eltávolodnak és elhagyják.
Kitartó marad pásztori szolgálatában azok iránt is, akik miatt kénytelen bepiszkolni a kezét; nem zárja el szívét azok előtt, akik esetleg szenvedést okoztak neki.
Az Egyháznak – minden tagjában – az a küldetése, hogy gyakorolja a közbenjáró imát, hogy közbenjárjon másokért. Különösen kötelessége ez mindazoknak, akik felelősséggel tartoznak másokért: szülők, pedagógusok, papok, szerzeteselöljárók… Ábrahámhoz és Mózeshez hasonlóan néha meg kell „védeniük” Isten előtt a rájuk bízottakat. Voltaképpen arról van szó, hogy Isten szemével és szívével nézzük őket, ugyanazzal a legyőzhetetlen együttérzéssel és gyengédséggel.
Gyengéden kell imádkoznunk másokért!
Testvérek, mindnyájan ugyanannak a fának vagyunk a levelei: minden leválás arra a nagy könyörületre emlékeztet bennünket, amelyet az imádságban táplálnunk kell egymás iránt. Imádkozzunk egymásért: ez jót fog tenni nekünk, és jót fog tenni mindenkinek!
Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
