Cantalamessa: Nem én prédikálok a pápának, hanem ő a világnak azzal, hogy egy egyszerű papot hallgat
Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes 1980 óta a Pápai Ház prédikátora. November 28-án a pápa bíborossá kreálta, de folytathatja küldetését mint apostoli prédikátor, tovább járhatja a világot, hogy elvigye az örömhírt. Az interjúban elmondja, miért kérte, hogy mentsék fel a püspökké szentelés alól, és beszél Ferenc pápával való kapcsolatáról is. A Szentatya mély hatással van a küldetésére.
Raniero Cantalamessát jól ismerik a katolikus hívek, a maga szerzetesi egyszerűségében negyven éve tart prédikációkat a pápának és a Római Kúriának. Még Szent II. János Pál hívta erre a misszióra, majd XVI. Benedek és később Ferenc pápa is megerősítette benne. Számos könyve jelent meg, korábban a Rai Uno olasz televíziós csatornán volt egy műsora is, és mindeközben szilárdan megőrizte nyugodt, derűs, alázatos lelkületét és a kapucinus rendhez való mély kötődését. 2009 óta Rieti közelében, Cittadualében él az irgalmas szeretetről elnevezett remeteségben, papi szolgálatot végez egy kis női szerzetesi közösségnél.
– A Pápai Ház prédikátoraként 1980 óta minden évben Ön tarja a liturgikus év különleges időszakainak elmélkedéseit a pápa és a Római Kúria számára. Milyen érzés a pápának prédikálni? Miből merít ihletet az elmélkedésekhez?
– Ebben az esetben a szerepek valójában felcserélődnek. A pápa az, aki prédikál a prédikátornak és az egész Egyháznak. Amikor II. János Pál köszönetet mondott nekem a prédikációk után, azt mondtam neki, hogy az igazi igehirdetés az, amit ő végez előttem és az egész Egyház előtt: egy pápa, aki adventben és nagyböjtben minden péntek reggel kilenc órakor időt szán arra, hogy elmenjen és meghallgassa az Egyház egy egyszerű papjának a prédikációját!
Kezdettől, a Szentlélekben való megkeresztelkedés tapasztalatától fogva meg voltam győződve arról, hogy sehol, az Egyház középpontjában és másutt sem arra van szükség, hogy morális vagy moralizáló üzenetet adjunk át a bűnökről és az erényekről, vagy hangzatosan ostorozzuk a mai világot, ahogyan a II. vatikáni zsinat előtt évszázadokon át tették.
Kérügmatikus igehirdetésre van szükség, ami Krisztus uralmát hirdeti, olyan igehirdetésre, ami által ezt lélegezzük be.
Az az öröm ért, hogy ennek jóval tekintélyesebb megerősítésére leltem abban, amit Ferenc pápa írt az Evangelii gaudiumban a kérügmáról, vagyis arról, hogy a kérügma kell hogy legyen az egész keresztény igehirdetés eleje, közepe és vége.
– Ön különösen kötődik a Szentlélekben való megújulás mozgalmához. Mi a szerepe ma a mozgalmaknak az Egyházban, különösképpen az ökumené felé vezető úton?
– Amit az ökumené szolgálata terén tettem, az részben pápai prédikátori megbízatásomnak köszönhető, de azt hiszem, még ennél is jobban a Szentlélek és az új pünkösd megtapasztalásának, ami a különböző egyházak keresztényeinek közös tapasztalata volt. Nekünk, katolikusoknak ez a II. vatikáni zsinat gyümölcse volt, amit Szent XXIII. János úgy tekintett mint alkalmat egy „új pünkösd” beköszöntésére az Egyház számára. 1977-ben sok ellenállás után megadtam magam, és egy egyesült államokbeli tartózkodásom alkalmával megkaptam azt, amit Jézus szavaival (ApCsel 1,5) a Szentlélekben való megkeresztelkedésnek hívnak. A keresztség, a szerzetesi fogadalom és a papszentelés után ez volt a legnagyobb kegyelem az életemben. Kegyelem, amely megújított és megerősített minden korábbi kegyelmet, és olyan valami, amit mindenkinek ajánlanék, hogy tegye meg, olyan módon és olyan alkalommal, amit a Szentlélek kínál neki.
Ferenc pápa soha nem mulasztja el az alkalmat, hogy emlékeztessen rá: a keresztény életnek és az Egyház életének az igazi megújulása csakis a „Szentlélekben” történhet meg.
A keresztények egysége is az ő műve. Ugyanaz ösztönzi a különböző felekezetű keresztényeket az évszázados szembenállás építette korlátok legyőzésére, mint aki kezdetben az apostoli egyházat arra ösztönzöte, hogy nyíljon meg először a „mindenféle nemzetből való istenfélő zsidók” (pünkösd napján), aztán pedig a pogányok előtt (Kornéliusz százados házában).
Amikor láttam, hogy Isten a Katolikus Egyházon kívül álló embereknek megadja a Szentlelket – sokszor ugyanazon külső megnyilvánulások, jelenségek kíséretében –, én is kénytelen voltam levonni azt a következtetést, amit Péter Kornéliusz házában: „Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?” (ApCsel 11,17) Bizonyosan tudom, hogy ugyanez a megállapítás nem egy keresztényt és pünkösdistát vezetett arra, hogy megváltoztassák hozzállásukat a katolikusokhoz. Én a karizmatikus megújulásról beszélek, de azt hiszem, minden egyházi mozgalom ezen az úton jár.
– Elmondaná nekünk, miért kérte felmentését a püspökké szentelés alól, amit a kánonjog előír mindazoknak, akik megkapják a bíborosi rangot?
– Ha valakit püspökké szentelnek, az nem egy tiszteletbeli rang, hanem küldetés. Püspökként főpásztorrá válik az ember, és az én koromban, 86 évesen nem tudtam volna a nép egy részének pásztora lenni, ezért inkább kértem a Szentatyától a felmentést ez alól. Azért is, mert ily módon
minden tekintetben kapucinus szerzetes maradhattam, ami a püspökké szenteléssel elveszett volna. Nem új dolog, amit kértem, II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápasága alatt voltak mások is, akik így tettek.
– A konzisztóriumon, amelyen bíborossá kreálta Önöket, a pápa emlékeztetett arra, hogy ha valaki már nem a nép mellett álló pásztornak érzi magát, hanem csak eminenciás úrnak, az letért az útról, és arra buzdított, hogy kövessék Jézus útját, „az Úr szolgájának” útját. Hogyan visszhangzanak Önben ezek a szavak?
– Erős visszhangjuk van a szívemben, és teljességében osztom e szavakat, ezért nagyon örülök, hogy folytathatom küldetésemet apostoli prédikátorként, és járhatom a világot, hogy elvigyem az örömhírt, amíg az egészségem engedi, hogy „szolgáljak”, ahogyan negyven éven át tettem.
– A konzisztóriumon Ön a kapucinus szerzetesek hagyományos barna csuháját viselte. Mennyire fontos ez a hovatartozás a hivatása történetében?
– Tizenkét éves koromban éreztem meg az Úr hívását, olyan világosan, hogy egész életemben soha nem kételkedtem benne. Mindig Krisztus különleges, meg nem érdemelt ajándékának tartottam, amit csak megköszönhetek. Előfordult néhányszor, hogy lelkigyakorlatokon beszéltem erről fiataloknak, hogy segítsek nekik felfedezni a hivatás jeleit, vagy Istennek szentelt életet élőknek, hogy bátorítsam őket, hogy életük eseményei mögött újra rátaláljanak arra a magra, amelyből kirügyezett minden, és erőt találjanak ebben egy új induláshoz. Hatvanévnyi ferences megszentelt élet után
elhagyni a csuhát a bíborért olyannak tűnt számomra, mintha megtagadnám Szent Ferenc atyám különleges értékeit, és elveszíteném az identitásomat.
Ferenc pápa nagylelkű engedélye nagy ajándék volt számomra, lehetővé teszi, hogy a csuhámban, kapucinus szerzetesként érkezzek el a halálig.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Vatican News
Magyar Kurír
