Ne öndicsőítő Bábel tornyát építsünk – Csókay András műtétekről, hálapénzről, magánpraxisról
Október 27-én a magyar orvoscsapat koponya-helyreállító műtétet hajtott végre Dakkában a szétválasztott bangladesi sziámi ikerlányok egyikén, Rabeyán. A beavatkozást Csókay András idegsebész, Pataki Gergely plasztikai sebész és Csapody Marcell aneszteziológus végezte el a helybéli kollégákkal együttműködve. Az orvoscsapat idegsebészeti vezetőjével, Csókay Andrással beszélgettünk.
– Mi volt ennek a műtétnek a lényege, és hogyan zajlott le?
– Ez az ötödik lényegileg idegsebészeti beavatkozás volt, nehézségében nyilván nem hasonlítható a szétválasztó műtéthez, de azért sok veszélyt rejtett magában, és szükség volt arra a hatalmas imaháttérre, amire a Magyar Kurír és az Új Ember is buzdított.
Ezúton is szeretném megköszönni minden olvasó mostani közbenjáró imáját is.
Egy ilyen nagy méretű csontfelületet pótolni nagyon veszélyes, például amikor lefejtjük a bőrt – nincsen csont a koponyatetőn –, akkor rongálhatjuk az agyat és ereit, amitől bevérzés alakulhat ki. Itt egy nagyon nagy sebfelület volt. Erre is kaptam egy Jézus-imában ötletet, hogy a mikroszkóppal sokszoros nagyításban fejtsem le a bőrt, ami szakmailag furcsa butaságnak látszik, mert a bőrpreparáláshoz nem szoktak mikroszkópot használni. Ám a tizenötszörös nagyítás lelassítja annyira a kezet, hogy mozgása még finomabbá válik. Köszönjük a Jézus-imában kapott újabb ötletet. A debreceni orvosi egyetem Csernátony professzor úr vezette biomechanikai laboratóriumában készítették el ezt a hatalmas koponya-„fedelet”, amit rögzítettünk. Szükség volt arra a plasztikai sebészeti bőrnyújtási bravúrra, amit Pataki doktor most már sokadszorra megismételt, ahogy negyvenkét lépésben a szétválasztó nagyműtét előtt is.
Így be tudtuk fedni a koponyatetőt nagyobb feszülés nélkül, de azért még mindig ott lebeg annak a veszélye, hogy ez a bőr mégsem fog megfelelően záródni, ezért van még imádkoznivalónk. Az agyi bevérzést, úgy néz ki, hogy elkerültük.
– A most megműtött ikerlány, Rabeya jól van?
– Igen. Ennek a műtétnek az volt a különleges tétje, hogy ez a kislány nagyon jól volt már előtte is, tehát itt volt mit vesztenünk. Hála Istennek ugyanúgy érzi magát, mint a műtét előtt.
– Szükség lesz újabb műtéteket végezni rajta?
– Plasztikai sebészeti korrekciókra Pataki doktor szerint valószínűleg, de idegsebészeti beavatkozásra minden reményünk szerint már nem.
– És a rosszabb állapotban lévő kislány, Rukaya hogy van?
– Ahhoz képest, hogy milyen iszonyatos bevérzést szenvedett el harminchárom nappal a műtét után, nem sebészi szövődményként – a mai napig nem tudjuk az okát, pedig rengeteget gondolkodtunk rajta –, óriásit fejlődött.
Amikor a bevérzés volt, mindnyájan úgy gondoltuk, hogy belehal ebbe, ahhoz képest csoda, ami történt. Nemhogy nem halt bele, tud mosolyogni, sírni, tudja mozgatni az összes végtagját.
Beszélni azonban valóban nem tud. A szüleivel van egyfajta metakommunikációja. Ha én megyek oda hozzá, és azt mondom: „Emeld fel a kezed!”, nem csinálja meg. De még kicsi ez a gyermek. Nagyon sok koponyasérülttel foglalkoztam, nagy tapasztalatom van ebben.
Elképesztő dolgokra képesek a gyerekek, és ha még imádkozunk is, akkor nem elképzelhetetlen, hogy néhány év múlva még teljesebb élet várhat rá, de az ő szemében már ott van az élet öröme. Ez hatalmas dolog, köszönjük a Jóistennek.
– Ha végiggondolja a sziámi ikerpáron végzett eddigi műtétsorozatot, csinálna-e valamit másképp?
– Szakmailag nem, de spirituálisan igen.
Mindig elmondom, hogy Jézus Krisztusnak köszönhetünk mindent az idegsebészet területén.
Amikor lassan három éve megláttam a gyerekeket és a radiológiai képeket, rögtön azt mondtam, lehetetlen megoldani, de elkezdtem a Jézus-imát mondani. Tíz perc után megjött a megoldás, amit a jó barátom, Hudák doktor végre is hajtott az összesen 14 órás műtét során. Ez volt az egész alapja, erre építkezhettünk, vagyis Jézusra az idegsebész barátaimmal és a műtősnőinkkel együtt. Utána jött még négy Jézus-imában kapott idegsebészeti ötlet, majd a műtét során két kritikus helyzetben szintén Jézus által adott, tudományos műtéti megfontolás, végül a műtét utáni szakaszban két újabb jézusi csoda, aminek köszönhetően életben maradhatott Rukaya. Ekkor már Mindszenty bíboros közbenjárásáért is imádkoztunk. Emellett több százezren imádkoztak a gyerekekért. Döbbenetes segítség volt. Ha mindezt nem mondjuk el a közmédiától kezdve a tudományos fórumokig, akkor elhallgatjuk az igazságot.
A tudomány sajnos sokszor öndicsőítő Bábel tornyát épít. Nekünk a pünkösdi tornyot kell építenünk, ahol az apostolok dicsőítették az Urat, hogy mit tett velük a Szentlélek által.
Egyszerű, írástudatlan halászemberek által tett csodákat. Mi, idegsebészek is csak az Úr Jézus és az általa kapott ötletek alapján válhattunk alkalmassá arra, hogy ezt a műtétsorozatot elvégezhessük. Ezt nem szabad letagadnunk. Mindezt nyíltan el kell mondani, de nem szabad haragudni, ha ezért lelkileg ütnek-vernek. Én abban hibáztam, hogy egy idő után megharagudtam emiatt. Becsmérlő, lekicsinylő megjegyzéseket, telefonokat, e-maileket kaptam a tanúságtételért. A most vasárnapi evangélium a nyolc boldogságról szólt: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.” „Üldöznek titeket a nevemért.” Ez a boldogság kulcsa.
Ha az embert megvetik, idiótának, vallási félbolondnak tartják a tanúságtételéért, akkor annak örülni kell, nem pedig haragudni a gúnyolókra. Sajnos én megharagudtam.
Ezzel pedig kizártam akkor a segíteni akaró Jézust, és jött is a bevérzés a 33. napon. Szakmailag semmit nem csinálnék másképp, de nem szabad lemászni a keresztről, és megharagudni. Jézus sem ezt tette. Fenn kell maradni, ahogyan Jézus is fenn maradt nagypénteken. Ez számomra a legnagyobb tanulsága az egész történetnek. Aki tanúságot akar tenni – márpedig kell! –, az ne szép teológiai okfejtéseket mondjon, hanem vigye a keresztet.
A haragomat megbántam, így kegyelmet kaptam az Úrtól, és lám, a kislány olyan csodás fejlődésen ment át, amire álmomban sem gondoltam volna. Hát ezt csinálnám másképp.
Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Minden mindennel összefügg.
– A közelmúltban nagy vihart kavart az orvosok javadalmazásáról szóló törvény, amely soha nem látott mértékű béremelést irányoz elő, viszont ezzel egyidejűleg betiltja a hálapénzt, aminek sajnos több évtizedes hagyománya van.
– Ez ördögi terv volt, az ötvenes években pattant ki valamelyik kommunista pártfunkcionárius fejéből, hogyan tudná a hatalom maga alá gyűrni a magyar orvostársadalmat. Vigyük le az orvosok fizetését nagyon alacsonyra, és ezzel rákényszerítjük őket a megélhetésük miatt a hálapénz elfogadására. Bármikor rájuk engedve egy vagyonátvilágítást, bizonyítandó az adócsalást. Természetesen ez nem történik meg, ha az orvos politikailag együttműködik a fennálló hatalommal.
A hatalom szempontjából ez a rendszer nagyon jól működött, és kitermelte az orvosbárók rétegét.
Kezdetben szolidan ment, nem okozott különösebb problémát, de idővel, igaz az orvosok kisebbik része, kikényszerítette a hálapénzt, és attól kezdve ez morálisan romba döntötte az orvostársadalmat, az orvos-beteg, illetve az orvos-ápoló kapcsolatot, valójában a teljes egészségügyet. Képzelje el, hogy betegként ott fekszik a kórházi ágyon, és nem arra fókuszál, hogy meggyógyuljon, hanem azon tűnődik, kitől tudhatná meg, hogy annak az orvosnak, aki megoperálta, mennyi pénzt kell adni. Ráadásul jelzés is érkezik valahonnan, suskusból, hogy ennyit kell adni, és rádöbben, hogy ön ekkora összeget nem tud adni.
Micsoda stressz ez az embernek, hogy betegként ilyen megalázó helyzetbe került! Borzadály!
Az, hogy törvényileg szüntetik meg a hálapénzt, és büntetik, a magyar egészségügy legnagyobb, történelmi tette az elmúlt hatvan évben. Ugyanakkor a betegek figyelmét is fel kell hívni arra, hogy ne adjanak. Megtörtént velem, hogy ahogy szoktam, visszautasítottam a beteg hozzátartozóját, ne adjon nekem hálapénzt, különösen azért ne, mert a hozzátartozójának rosszindulatú agydaganata van, és néhány hónapon belül meghal. Vitatkoztunk, végül a hozzátartozó letette az asztalomra a borítékot, és elszaladt. Három hónap múlva felhívott, és felelősségre vont, micsoda dolog, hogy elfogadtam a pénzt, a hozzátartozója pedig meghalt. Tehát
a betegeknek is meg kell mondani, hogy ők is büntetendő cselekedetet követnek el, ha pénzt adnak. Ez fontos.
– A hálapénzzel a betegek meg akarták venni az orvosok jóindulatát?
– Ez volt a „félelem bére”. Olyan viszont nincsen, hogy egy sebész máshogy vágjon, mert tudja, hogy hálapénzt kap. Ebben reménykedni emberi butaság, de a beteg megnyugtatta magát ezzel, az orvos meg örült neki, és elfogadta.
Olyan gonoszság sincs, hogy az orvos rosszabb gyógyszert ír fel, mert nem kapott hálapénzt. Az előbbre való besorolás viszont előfordulhat egy elektív műtét esetében.
– Mennyiben segítheti a hálapénz törvényi kivezetése az egészségügyben dolgozók lelki megtisztulását?
– Nagyon nagy mértékben. Sok orvos válaszolta azt a beteg azon kérdésére, hogy mennyi hálapénzt adjon: amennyit gondol, és ezzel lelkileg lerázta a problémát. Ez azonban nem igaz. Ez is kényszerítés. A lélek a mélyben akkor is dolgozik, ha én azt hiszem, hogy nekem van igazam, nem a léleknek. Minden olyan cselekedetet, ami fokozza a stresszhelyzetet, gátolva a gyógyulást, ki kell vezetni.
Nagyszerű a kormány részéről, hogy ezt meg merte lépni, főleg az orvosbárókkal szemben. Nem fognak örülni neki.
– Biztos, hogy simán beletörődnek ők ebbe?
– Az orvosbárók, akik kikényszerítik a hálapénzt, többet keresnek, mint az EU-ban egy hasonló orvos. Ők rosszul járnak, nem fognak ennyit keresni. Biztos, hogy mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a törvény végrehajtását, felhasználva a hatalmas kapcsolati tőkéjüket,
megvívják a maguk utóvédharcát, hosszú csata lesz ez, de végül is a „sátán már legyőzetett” a kereszten.
– Az, hogy egy orvos lelkiismeretesen végezze el a gyógyító munkáját, pénzkérdés lenne csupán, nem pedig belső szükséglet?
– Nem a több pénztől lesz másmilyen az orvos, hanem attól, hogy nem kell annyira hajtania magát. Főleg a fiatal szakorvosokra, rezidensekre gondolok, vagy akár a középkorú szakembergárdára, akik kiégtek, kifáradtak, mert agyonhajtották magukat, hogy biztosítsák mindazt a családjuknak, amit elgondoltak. Lehet, hogy ez tévedés, mert iszonyú túlfogyasztás van, de belekerültek egy ringlispílbe, és ebből most egy kicsit vissza kell venni. Aki eddig két mellékállásban volt, ezután csak egyet fog vállalni.
– A törvényhez hozzácsatolták az orvosok áthelyezhetőségét és a magánpraxis megszüntetését, mindkettő hatalmas vihart és tiltakozást váltott ki az egészségügyben dolgozók körében…
– Lehet, hogy sok kollégám mérges lesz, de el kell mondanom: ha háborús helyzet van, nekünk akkor is a hippokratészi esküt kell követnünk, és ehhez bizony oda kell mennünk, ahol szükség van ránk. Ma például kértek egy névsort, hogy ki alkalmas áthelyezésre. Természetesen elsőként magamat írtam be, aztán a többi idősebb kollégát is, hogy jó példával járjunk elöl.
A becsületes magánpraxist viszont nem szabad megtiltani.
Nem lehet rendeletileg megtiltani a becsületes magánpraxist, ha valakinek van mondjuk öt gyereke, és a megemelt fizetés sem elég a családja eltartásához meg az adósságai kifizetéséhez.
– Az orvosok javadalmazásról szóló törvény bírálói szerint az ápolói fizetéseket is emelni kellene.
– Mindenképpen. Az nem állapot, hogy bemegyek egy bankba, és a hasonló iskolai végzettséggel rendelkező adminisztrátor ötször annyit keres, mint egy ápolónő.
Mi, orvosok semmit nem érünk az ápolók nélkül. A gyógyulás fele az ápolási munka.
És akkor ott vannak az adminisztrátorok, akik szintén felelősségteljes munkát végeznek.
– Végül is mit remél ettől az új jogszabálytól?
– Ez egy szép keresztény irány, de tudjuk, őrületesen nagy a keresztényüldözés Európán belül is. Azt kívánom a kormánynak, hogy legyen bátorsága kiállni Jézus Krisztus mellett. Meg kell vallanunk, hogy nélküle nincsen semmi, kevesek vagyunk. Nagyon fontos az is, amit Varga László püspök atya mondott egy közelmúltbeli lelkigyakorlaton, a konkolyról és a búzáról szóló példabeszéden elmélkedve.
Ne a konkolyt irtsuk, hanem a búzát növesszük. A sötétséggel nem szabad hadakoznunk, helyette pici gyertyákat kell gyújtanunk, és akkor haladni fogunk, de Jézus Krisztus nélkül nem megy.
Nem különböző, isteneknek nevezett vallási pótlékokban kell hinnünk, hanem a Szentháromságos Egy Istenben, akinek az arcát az Úr Jézus mutatta meg nekünk. Aki mindig itt van velünk, ahogyan azt megígérte.
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
