Hálát adunk Istennek mindenért – Beszélgetés az aranylakodalmas Sillye házaspárral
Az aranylakodalmára készül Sillye Jenő, a hazai evangelizációs zene megteremtője és felesége, Gerber Julianna. Ötven évvel ezelőtt, 1970. október 10-én fogadtak egymásnak örök hűséget az újpest-kertvárosi Szent István-templomban. Öt gyermekük született, és eddig kilenc unokájuk. A jubiláns házaspárral telefonon beszélgettünk.
– Hol és mikor találkoztak először?
Sillye Jenő: Újpesten, a kertvárosi Szent István-templom kórusában énekeltünk.
Gerber Julcsi: A hívő fiataloknak akkoriban ez volt az egyetlen lehetőségük, hogy kórusban énekelve találjanak közösségre. Tóth József atya volt a karnagyunk, ő is esketett minket.
– Hogyan találtak egymásra? A kölcsönös szimpátia alapján beszélgetni kezdtek?
G. J.: Azért ez kicsit bonyolultabb volt ennél. Jenő katonáskodott éppen, amikor én a kórusba kerültem. Nem sokkal a leszerelése előtt hazajött, akkor ismerkedtünk meg, 1968 szeptemberében.
S. J.: A Magyar Néphadsereg a Szovjetunió csicskásaként abban az évben, augusztusban bevonult Csehszlovákiába. Szegeden voltam sorkatona, éjjel-nappal szolgálatban egy műszaki alakulatnál. Távírász voltam. Sokan imádkoztak értem, nehogy engem is kivigyenek, végül megúsztam. Kaptam néhány nap szabadságot, hazajöhettem. Jó idő volt. Julcsival akkor még nem nagyon ismertük egymást. A kórusban a srácok mondták, hogy menjünk ki a Tungsramra, az újpesti strandra. Természetesen velük mentem. Fociztunk, meg akartam mutatni, hogy milyen ügyes vagyok. Hatalmasat rúgtam a labdába, és telibe találtam Julcsikámat…
– A lányok általában nem ilyen szerelmi vallomásra vágynak…
S. J.: Égett a fejem, nagyon szégyelltem magam.
G. J.: Nem csináltam ebből gondot. Volt három öcsém, nagyon sokat fociztunk, a játékhoz ez is hozzátartozott. Aznap este elmentünk az ifjúsági parkba, a Hungária együttes játszott. Elég rosszul végződött a program, mert az ifjúgárdisták durván elzavarták azokat a fiatalokat, akik kívülről hallgatták a zenét. Az egyiküket hasba rúgták, szegény össze is esett. Sokan, köztük mi is, felháborodva távoztunk, és többet nem is mentünk az ifiparkba.
– Rögtön szerelem szövődött Önök között, és járni kezdtek?
S. J., G. J.: Nem.
– Mikor lobbant fel a szerelem?
G. J.: Akkor most elmondom, hogyan történt, bár nem szeretek beszélni erről, mert a hitélménnyel úgy vagyok, hogy az annak szól, akié, a másik nem igazán tudja befogadni. A Jenővel való találkozásom előtt két hónappal halt meg az apukám. Nyolcan vagyunk testvérek, én másodikként születtem, sok feladat hárult rám, ezért túl komoly fiatal voltam. Imádkozni kezdtem, hogy kiderüljön számomra, vajon Jenő valóban az a fiú-e, akit nekem szánt a Jóisten. Nem akartam csak szórakozásból belemenni egy kapcsolatba. Az Úristentől azt a választ kaptam, hogy „felelős vagy érte”. Ez meglepő volt. A Jóisten nem azt mondta, hogy ő lesz a férjem, hanem hogy felelős vagyok érte. Attól kezdve mindennap imádkoztam Jenőért, hogy azzá váljon, akinek a Jóisten szánta. Így kezdődött a kapcsolatunk. Jenő visszament a katonasághoz, leveleztünk egymással. Három hónap múlva leszerelt. Járni kezdtünk, de lassan bontakozott ki a kapcsolatunk, voltak szünetek is, mert Jenő eleinte túl komolynak tartott. És igaza volt, az voltam. Sokat járt hozzánk, mert együtt zenélt az öcsémmel meg az öcsém barátjával, Piróval. (Pirositz György, a Sillye Jenő és barátai zenekar tagja – B. D.) Nálunk tartották a próbákat. Akkor még Illés- meg Omega-számokat játszottak, bár Jenő írt már néhány dalt.
– Mikor kezdtek arra gondolni, hogy ebből most már házasság lesz?
G. J.: 1970 tavaszán, a nagyhéten, Jenő megkérdezte, mi lenne, ha újra elkezdenénk járni.
S. J.: A katonaság után teljesen szétestem, nagy útkeresésben voltam. Nem tudtam, mi lesz velem. Magyar–történelem szakos tanár szerettem volna lenni, de tudtam, hogy a hitem miatt nem lehetek. Több helyen is dolgoztam. Az életemben két biztos pont volt: a hitem és a templomi kórus. Tóth Jóskát a lelkivezetőnkek tekintettük. Édesanyám rábeszélt, hogy menjek jogásznak. Készültem a felvételire, fel is vettek, levelező tagozatra. Nem járhattam nappalira, mert édesanyám nem tudott eltartani. A lényeg, hogy nehéz időszakot éltem. Az nyilvánvaló volt számomra, hogy nem tudnék egyedül élni, és a könnyű kalandok sem vonzottak. Egyre erősebben éreztem, hogy Julcsi az a lány, aki mellett le tudnám élni az életemet.
Az Úristen kegyelméből találtam rá. Csak később mesélte el, hogy imádkozott értem. Nem azért, hogy mindenáron vegyem feleségül, egyszerűen figyelt rám.
Azt hiszem, édesanyám is fohászkodott az Úristenhez. Nagyon fontos volt, hogy nyitott voltam a jelekre, és amikor úgy éreztem, ő lesz az a lány, akkor rögtön léptem, határozottan. Aztán felgyorsult minden. Nyáron eljegyeztük egymást, és októberben összeházasodtunk.
G. J.: Volt egy nagyon kedves bérmaapám, tengerész. Úgy volt, hogy hazajön decemberben, és mivel édesapám meghalt, majd ő kísér az oltárhoz, de aztán megírta, hogy fogalma sincs, mikor jöhet haza. Mivel biztosak voltuk abban, hogy össze akarunk házasodni, októberre kitűztük az esküvőt.
– Jenő soha nem titkolja, hogy egészen kicsi gyerek volt még, amikor az édesapja elhagyta őt, a két évvel idősebb bátyját és az édesanyjukat. Beszéltek erről az esküvő előtt?
S. J.: Persze, Julcsi tudta ezt rólam.
G. J.: Jenő elmesélte ezt nekem. Amikor újra járni kezdtünk, egyesek részéről elhangzott néhány nem túl kedves megjegyzés, hogy fölmelegítve csak a káposzta jó, meg hogy nem esik messze az alma a fájától. Ez fájt, de a döntésemben nem befolyásolt.
– Jenő, egyszer mesélt arról, hogy fiatalon megfogadta: nem lesz olyan, mint az édesapja, ha egyszer megnősül, a családja lesz a mindene.
S. J.: Ez kőkemény döntés volt, nemcsak az én, hanem a bátyám részéről is. Nagyon szomorú tapasztalat volt az életünkben, hogy az apánk elhagyott bennünket. Tudtuk, hogy nem élhetünk olyan felelőtlen életet, mint ő. Ha az ember megnősül és gyerekei lesznek, felelősséggel tartozik a családjáért. Az édesanyámtól és az anyai nagymamámtól rengeteg kegyelmi ajándékot kaptunk, ahogyan a nagyszerű papoktól, a kármelita atyáktól és a Béke téri templom papjaitól is. Julcsinak nagyon elkötelezett szülei voltak, és ez biztonságot adott nekünk. Az más kérdés, hogy kezdetben bohém fiatal voltam, sokan bohócnak tartottak. De megvolt bennem a mélységes elköteleződés, tudtam, hogy a hitem nem játék, ahhoz hűségesnek kell lennem. És ha a hitemhez hű vagyok, akkor a házastársamhoz is. Nagy erőt éreztünk egymásban és egymás segítésében. Az Úristen különleges ajándéka volt ez.
Julcsiban egyébként különlegesen nagy volt a felelősségérzet, hiszen az édesapja meghalt, az édesanyja nehezen viselte ezt, és ott voltak a kisebb testvérei. Ő ebben nőtt fel, kialakult benne a másokért érzett felelősség tudata. Amikor már beleláttam az életükbe, tudtam, hogy ilyen feleség kell nekem, aki ezzel a csodálatos erővel, hűséggel és szeretettel vállalja az életet.
– Jenő már a házasságkötésük előtt elkezdte a zenei evangelizációt, és később is folytatta, egyre jobban kiteljesedett a pályája. Pénzt viszont sokáig egyáltalán nem kapott ezért. A Kádár-rendszerben teljesen általános volt, hogy az emberek jól fizető mellékállásokat vállaltak. Julitól kérdezem: soha nem nógatta Jenőt, hogy ő is ezt tegye? Hiszen öt gyerekük volt.
G. J.: Nem, dehogy! Olyan erővel sodródtunk bele ebbe, hogy teljesen természetes volt mindkettőnk számára: az Úristen akarata, hogy Jenő ellássa ezt a szolgálatot.
Rengeteg kegyelem származott ebből, kivételes emberek kopogtattak be hozzánk ismeretlenül. Nem is gondolkodtunk azon, hogy abba kellene hagynia.
Voltak, akik nekünk szegezték a kérdést, hogy nem féltjük-e a gyerekeinket, jól meggondoltuk-e, hogy mit csinálunk, és hogy mi lesz, ha Jenő ezért börtönbe kerül. Mi azonban úgy éreztük, ez a Jóisten dolga, Jenőé meg az, hogy menjen és zenéljen. Nem volt bennem kétség, de például Mari húgomban sem, aki később Pirositz Gyuri felesége lett. Náluk sem volt semmi gond. Baráti, testvéri egységben éltünk, segítettük egymást, erősítettük egymásban a hitet, a reményt.
– Voltak-e az ötvenévi házasságukban különösen nehéz időszakok, és ha igen, hogyan sikerült túllendülniük ezeken?
G. J.: Az elmúlt öt év ilyen volt. Hirtelen véget ért egy korszak. Jenő első agyvérzése után nagyon nehéz volt lelkileg összeszednem magam. Jenő erősen kapaszkodott belém, ami nekem nagyon nehéz volt. Ezt követte a vastagbéldaganata, majd a második stroke. Időlegesen megvakult, azt sem tudtuk, fog-e még látni valaha. Ilyen érzés lehet, amikor az evangélium szerint az ember kikerül a pusztába, és keresi az utat, hogy merre menjen tovább. A legjobban az nyomasztott, hogyan tudok helytállni ebben a helyzetben. Az Istenbe vetett hitem azonban nem roppant meg, stabil maradt. Sokan segítettek, a vér szerinti és a hitbeli testvéreim is, és persze a gyerekeink, az unokáink.
– Jenő, Ön hogyan emlékszik vissza a nehéz időkre?
S. J.: Az első agyvérzésem előtt nem éreztem, hogy öregszem, de az kiütött. Azért kapaszkodtam Julcsiba, mert hatalmas erőt éreztem benne, és azt, hogy az Úristen kegyelme, ereje, szeretete rajta keresztül árad felém, így gyógyulok napról napra. Amikor átéltem a szenvedést, lelkileg mélyre kerültem, de mindhárom betegségemből gyorsan felgyógyultam. Sok mindent nem tudtam már úgy csinálni, mint azelőtt, de a kegyelem ott volt az életünkben. A gyerekeink végezték a zenei szolgálatot, kísértek, jöttek velem. Segítettek a zenésztársaim is: Borka Zsolt, Piro, Takács Tóni, Ott Rudi és akik még jöttek. Soha nem voltunk magányos bölények, életerős, gyönyörű közösséget alkottunk. Nem tudok elég hálás lenni az Úristennek a zenei küldetésünkért. Mindig erős ember voltam, jártam az országot, mentem, ahová hívtak, Julcsival együtt. Ha kellett, unokáztunk. És hirtelen megszűnt mindez. Az első agyvérzésem után, 2018-ban vastagbéldaganatot diagnosztizáltak nálam. Az Úristen kegyelméből kaptam egy csodálatos orvost, aki mindent megtett értem, és a műtét után nagyon gyorsan gyógyulni kezdtem. Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy az Úristen meghallgatta az értem mondott sok-sok imát. Julcsi ott volt velem mindennap. Aztán tavaly kora tavasszal jött a második stroke. Három napig nem láttam, ez lelkileg teljesen kiütött. Talán ez volt a mélypont. A bizonytalanság, hogy mi lesz velem, és az a gondolat, hogy ez bármikor megismétlődhet. Az orvosok azt mondták, ezzel együtt kell élnem, ilyen az érrendszerem, vegyem tudomásul. Nagyon nehéz volt. A hitünket azonban nem veszítettük el, egyetlen pillanatra sem. A bajaimat, gondjaimat Julcsira terheltem, és ez nagyon nehéz volt neki. Sokat imádkoztam, és szépen rendbe jöttem. Idén is, amíg vissza nem tért a járvány, minden este mentünk szentmisére, vittem a gitáromat, és szolgáltam. A papunk és a közösség is örült nekem, de aztán abba kellett hagynom a járvány második hulláma miatt.
G. J.: A Jóisten nagy-nagy ajándéka volt, hogy a gyerekeink segítettek nekünk.
– Emlékszem, amikor húsz évvel ezelőtt könyvet írtam Jenőről, és beszélgettem a gyerekeikkel, feltűnt, hogy milyen őszinte szeretettel beszélnek a szüleikről. Egyetlen rossz szó, kritikus jelző sem hangzott el. Hogyan alakult ki ez a mély, szoros érzelmi kapcsolat a gyerekek és Önök között?
G. J.: Ez isteni kegyelem. Persze mi is megtettünk érte mindent, amit lehetett, a gyerekeink kiskorától kezdve. Olyan családban nőttem fel, ahol nagyon nagy volt az összetartozás. Édesapámék hárman voltak testvérek. Amikor apukám beteg lett, három éven keresztül a két testvére és a nagyszüleim tartották el a tíztagú családunkat. Volt tehát előttem példa, amit megtapasztaltam. A mai napig tartjuk azt a hagyományt, hogy évente egyszer közösen elmegyünk nyaralni, ilyenkor a legkisebb unokától kezdve mindenki ott van. Még az idén is sikerült ezt megszerveznünk. Bakonyszentlászlón voltunk, és ellátogattunk Pannonhalmára is. Piro és Mari húgom is velünk jött az egyik lányukkal és annak a családjával, meg Gyuri öcsém a feleségével. Összesen huszonkilencen voltunk. Ezek mindig kegyelmi időszakok az életünkben.
S. J.: Julcsi karizmájának, kegyelmi ajándékának köszönhetjük, hogy ha a gyerekeinknek bármi problémájuk volt, mindig mindent meg tudott beszélni velük. Hihetetlen lelki-szellemi kapcsolat volt közöttük, a gyerekek mindent bátran elmondhattak neki. Én rohanó ember voltam, szolgáltam, de mindig nyitott volt előttük az életem. Az pedig csodálatos volt, hogy már kiskorukban is jöhettek velünk énekelni. Amikor nagyobbak lettek, sok mindent rájuk bíztam. Soha nem beszéltem velük szigorú apaként, fölényeskedve. Ha fölvetettek valami jó ötletet, igent mondtam rá. Így történtek a stílusváltások is: belevitték a zenénkbe a maguk elképzeléseit, együtt játszottunk, énekeltünk, és élveztük ezt a feleségemmel együtt. Ha egy szülő nem zsarnokoskodik a gyerekeivel, ha nem tenyerel rájuk, hanem engedi őket, hogy szabadon szárnyalhassanak, abból csak jó jöhet ki. Persze látták a mi erkölcsi értékeinket, és ezen a téren nem volt megalkuvás. Ahogyan Julcsi mondta, csodálatos, hogy kiálltak mellettem. A legutóbbi stroke idején mindennap bejött hozzám valaki a kórházba, és lassan visszatért a látásom: pár nap után, amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy autók parkolnak az utcán. Amikor felgyógyultam, felhívott Várszegi Asztrik püspök atya azzal, hogy látott egy felvételt rólam a templomban. Nevetve mondta: úgy látszik, az Úr Jézus új szemet adott neked.
Sok ilyen ajándék volt az életünkben, legfőképpen az a szeretet, amit az Egyházunkban kaptunk.
Ami pedig más irányból jött, és nem volt örömteli, azzal nem foglalkoztunk. Az Egyház csodálatos közösség, és mi ebben élünk a mai napig.
– Hogyan készülnek az aranylakodalomra?
S. J.: Nem magunkat fogjuk ünnepelni, hanem hálát adunk Istennek. Lehet, hogy a járvány miatt nem lesz nagyobb ünnepség. A gyerekeink, az unokáink most így vigyáznak ránk. De nem baj, majd ünnepelünk együtt később. A gyerekeink és az unokáink biztosan hálát adnak majd értünk, és mi is hálát adunk értük az Úristennek, neki mondunk köszönetet. Ha pedig eljön az idő, megtartjuk az ünnepi szentmisét, amin közösen adunk hálát mindenért. Csodálatos, ahogyan a gyerekeink ugyanabban a szeretetben nevelik a gyerekeiket, ahogyan mi neveltük őket.
G. J.: Hálát adunk Istennek az elmúlt ötven év minden kegyelméért.
Fotó: Merényi Zita; Sillye családi archívum
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
