Csoda, hogy ennyi hívő is maradt – Beszélgetés a Szent Arnold Lelkigyakorlatos Ház igazgatójával
Budatétény legszebb részén, dús lombú fákkal körülölelt zöldövezetben, a Bajcsy-Zsilinszky utca 3–5. szám alatt található a Szent Arnold Lelkigyakorlatos Ház, amit az Isteni Ige Társaságának tagjai, azaz a Magyarországon élő verbita misszionáriusok működtetnek. Ghie Marselinus SVD igazgatóval beszélgettünk.
– Indonéziában, a világ legnagyobb muszlim országában született, és ott is nevelkedett. Hogyan lett verbita szerzetes?
– Flores szigetéről, Kelet-Indonéziából származom. A szüleim hívő katolikusok voltak, nyolc gyermekük született. Az egyik testvérem néhány hónapos korában meghalt, egy másik pedig 2001-ben, így hatan maradtunk. Általános iskolás koromban tanár szerettem volna lenni, mert nálunk nagyon nagy tekintélyük volt a pedagógusoknak. Vasárnaponként igeliturgiát vezettek, amikor beszéltek, mindenki figyelt rájuk. Egyszer aztán találkoztam a Flores-szigeten dolgozó misszionáriusokkal. Kezdetekben kicsit féltem tőlük, mert más volt a bőrszínük, magasak voltak, kék szeműek, vörös hajúak. Egy gyermeknek ez ijesztő. De amikor a szüleimmel elmentünk hozzájuk, nagyon kedvesek voltak. Kaptam tőlük cukorkát is. Akkor valami megmozdult bennem, olyan akartam lenni, mint ők. Nekik köszönhetem, hogy végül verbita szerzetes pap lettem. A középiskola befejezése után jelentkeztem a kisszemináriumba. Felvettek. A szüleim azt szerették volna, ha egyházmegyés pap leszek, mivel az egyik bátyám már verbita szerzetes volt. Amikor erről beszéltek, hallgattam, nem mondtam semmit. De mert a kisszemináriumban sok verbita tanárom volt, akik nagyon nagy hatást tettek rám, így már az érettségi előtt elhatároztam, hogy én is verbita leszek. Timor szigetére kerültem, két évet a noviciátusban töltöttem. Azután Flores szigetén, a ledalerói verbita főiskolán folytattam a tanulmányaimat. Rengeteg kispap tanul ott, jelenleg hatszáz. Akkoriban, a kilencvenes évek második felében háromszáz verbita járt az intézménybe és majdnem ugyanennyi egyházmegyés papnövendék.
– A katolikus hitük miatt nem érte Önöket hátrány?
– Indonézia 270 milliós népességének a 88 százaléka muszlim, ami nagyjából 237 millió embert jelent. A lakosság 6 százaléka református, 3 százaléka hindu, buddhista, konfuciánus. Két százalék a katolikusok számaránya, a számuk 5-6 millió. Az én szülőföldemen, Flores szigetén viszont 80-85 százalékban élnek katolikusok. Katolikus sziget vagyunk.
– Mi vonzotta a verbitákhoz?
– A nyitottság, a nemzetköziség és az egyetemesség, az, hogy a világon bárhol szolgálhatunk, nem csak egy országban.
– Mikor került Magyarországra?
– 2002-ben szenteltek pappá. Ezután egy évig Indonéziában dolgoztam, egy kisváros plébániáján, majd egy kollégiumban. 2003-ban érkeztem Magyarországra, és lényegében azóta itt vagyok. Leszámítva a 2017-es és a 2018-as évet, amit a Fülöp-szigetek fővárosában, Manilában töltöttem. Háromévente megyek haza szabadságra.
– Mikor jött létre a Szent Arnold Lelkigyakorlatos Ház?
– 2006-ban. Erdő Péter bíboros még ugyanebben az évben meg is áldotta a házat, aminek tavaly szeptember óta vagyok az igazgatója.
– Milyen elképzelései, tervei vannak?
– Néhány rendtársammal sok mindent terveztünk, de a koronavírus-járvány keresztülhúzta a számításainkat. Arra készültünk, hogy húsvét és karácsony előtt lelkigyakorlatokat tartunk majd. Ám a járvány miatt elmaradtak ezek az alkalmak és a mások – a MÉCS, a Cursillo – által szervezett lelkigyakorlatok is. Most indulnak újra, kiscsoportokban. Februártól egyre nehezebbé vált a helyzetünk. Rendezvények hiányában nincs bevételünk, az alkalmazottak bérét és a rezsiköltségeket azonban fizetnünk kell. A munkatársak közé tartozik egy titkárnő, három szakácsnő és a takarítók, akik közül sajnos többen elmentek, mert a járványhelyzetben kénytelenek voltunk csökkenteni a fizetéseket, illetve kényszerszabadságra küldeni embereket.
– Milyen az, amikor normális körülmények között működik a lelkigyakorlatos ház?
– Évek óta szállást adunk különböző csoportoknak. A MÉCS évente kilenc-tíz lelkigyakorlatot tart nálunk, a Cursillo hetet-nyolcat. Iskolai csoportok is jönnek a saját lelkipásztorukkal. Az egyik rendtársunk, Madassery Sebastian atya többször is tart lelkigyakorlatokat. Hívjuk és várjuk mindazokat, akik lelkiségi rendezvényeikhez helyet keresnek, illetve új programokban szeretnének részt venni.
Egyéni látogatókat és csoportokat, időseket és fiatalokat, katolikusokat és nem katolikusokat is szívesen fogadunk. Misszionáriusi lelkiségünk nem engedi meg, hogy bezárjuk a kapuinkat bárki előtt, aki lelki támogatást keres.
Egyéni kérésekkel is megkeresnek bennünket. Tegnap például telefonált egy asszony, hogy egyedül szeretne lelkigyakorlatot végezni. Azt kérte, tegyük ki neki egy órára az Oltáriszentséget. Természetesen erre is lehetőség van nálunk. Ha kérik, a lelkigyakorlatokhoz segítünk az olvasmányok kiválasztásában, és megszervezzük a lelki beszélgetéseket is.
Amikor a járvány nem szab korlátokat a működésünknek, majdnem minden hétvégén megtelik hívőkkel a Szent Arnold Lelkigyakorlatos Ház. Évente több ezer ember keres fel bennünket. Fogadunk zarándokcsoportokat is, nemcsak Magyarországról, hanem Lengyelországból is. A szállás ára felnőttek számára 5000 ezer forint egy éjszakára.
– A lelkigyakorlatos ház névadója Szent Arnold Janssen (1837–1909) német katolikus pap, az Isteni Ige Társaságának megalapítója. Lelkisége, mély hite hogyan érvényesülhet a mai, elvilágiasodott korban?
– Alapító atyánk szigorú, következetes és mély hitű ember volt, imádságos lélek. A Szentlélek vezette minden lépését, és nagyon erős volt a Mária-tisztelete. Ma teljesen más világban élünk, de a tanítása nem avult el.
Nekünk, verbitáknak meg kell mutatnunk, hogy a mai kor viszonyai között is lehetséges Istennek szentelt életet élni. Nem magunkért, hanem másokért, az emberek javára élünk, a lehetőségeinkhez képest építve Isten országát.
– A verbiták misszionáriusi rend. Mint mindenütt a világon, Magyarországon is rengeteg emberrel találkoznak. Mennyire vagyunk missziós terület?
– A rend alapítása idején az Egyház Afrikába és Ázsiába küldött misszionáriusokat, olyan helyekre, ahol az emberek még nem ismerték Krisztust. Elődeinknek bizonyos fokig könnyebb dolguk volt ezeken a területeken, mint a mai misszionáriusnak Európában. Napjainkban sok ember tagadja a kereszténységet, vagy közömbösen, ellenségesen viszonyul hozzá. Amikor nyelvtanfolyamra jártam, az egyik osztálytársam ezt mondta: „Lehet, hogy van Isten, de engem ez nem érdekel.” Amikor annak idején a misszionáriusok Flores szigetén kezdték hirdetni az örömhírt, a lakosok pogányok voltak, de hittek istenekben, szellemekben. A transzcendencia jelen volt a mindennapi életükben, a maguk módján vallásosak voltak. A misszionáriusok azt mondták nekik: „Ne a nagy kőnél imádkozzatok, hanem a házban a láthatatlan, egy Istenhez, aki megtestesült Jézus Krisztusban.” Ma Európában, így Magyarországon is a hívőkön kívül a többi ember általában közömbös a vallás kérdései iránt vagy nem hisz. A helyzet mégsem reménytelen.
Az a fontos, hogy nemcsak szavakkal kell hirdetnünk Krisztust, hanem az életünkkel kell tanúságot tennünk róla, hogy a tetteinkből is egyértelműen kitűnjön: valóban szeretjük az embertársainkat.
A Manilában töltött másfél évet leszámítva tizenhét éve vagyok Magyarországon, és nagyon biztatóak a tapasztalataim. Sok pap panaszkodott, hogy alig vannak itt hívek, de én ezt másként látom. Tudom, hogy Magyarországon negyven éven át a kommunisták uralkodtak. Ennek tükrében az is csoda, hogy ennyi hívő maradt. Rájuk lehet építeni. Sok közösség, lelkiségi mozgalom működik az országban. Ennek örülni kell, és törekedni arra, hogy számukat és hatásukat tekintve is növekedjenek akár a plébánián, akár azon kívül.
Vasváron voltam plébános három évig. A közvetlen szomszédom nem volt hívő, mégis jóban voltunk. Néha elfelejtettem bezárni a garázsajtót. Ilyenkor este becsöngetett hozzám és figyelmeztetett, hogy ne hagyjam nyitva éjszakára. Más jó példákat is tudnék mondani. Soha nem ítélkezem azok fölött, akik nem járnak templomba. Inkább barátkozom, beszélgetek velük. Ki tudja, mikor érinti meg őket a Jóisten? Mi eszközök vagyunk ehhez, meg kell tennünk, amit tudunk, a többi a Gondviselésre tartozik. Tesszük a jót, ha kell, egyedül, ha segítségre van szükség, akkor másokkal közösen. Amit a Jóisten rám bízott, azt igyekszem elvégezni.
Nem gondolkodtam azon, hogy Magyarország missziós terület-e vagy sem, a lényeg, hogy én valódi misszionárius legyek, bárhol is szolgáljam Krisztust a világban. Minden megkeresztelt ember misszionárius.
Az egyháziak és a világiak egyaránt. Ha ennek szellemében élünk akár a családunkban, akár a munkahelyünkön, akkor sokak számára lesz vonzó a kereszténység. A legfontosabb, hogy intenzív kapcsolatban legyünk a hívekkel. Itt is, a lelkigyakorlatos házban. Fontos, hogy akik eljönnek hozzánk, azok jól érezzék magukat, valódi lelki élményben legyen részük. Egy éve vezetem a házat, nagyon jó a kapcsolatom az alkalmazottakkal. Amikor a járvány miatt rákényszerültünk a fizetések csökkentésére, nagyon megértőek voltak. Sőt, amikor néhány nappal ezelőtt felvetettem, hogy most már egy kicsit emeljük meg a fizetésüket, hogy közelítsünk az eredeti bérükhöz, azt mondták: atya, ennek még nem érkezett el az ideje. Számomra ez azt bizonyítja, hogy nemcsak a pénz miatt dolgoznak itt a munkatársaink, hanem hivatástudatból; hittel, szívvel végzik a dolgukat. Amikor ilyet látok, hogyne töltene el a remény, az Isten jóságába, gondviselésébe vetett hit?
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
