Ferenc pápa: A járvány utáni időszak egyetlen járható útja a szolidaritás!
Szeptember 2-án a Szentatya „a világ gyógyításáról” szóló katekézissorozatának 5. elmélkedését tartotta az Apostoli Palota Szent Damazusz-udvarán, 189 nap után immár ismét hívők személyes jelenlétében. Katekézisének a Szolidaritás és a hit erénye címet adta. A pápa katekézisének teljes fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Megannyi hónap elteltével ismét szemtől szembe és nem a képernyőkön keresztül találkozunk. Szemtől szembe. Ez gyönyörű! A mostani járvány rávilágított egymásrautaltságunkra: mindnyájan összekapcsolódunk egymással, rosszban és jóban egyaránt. Ezért, hogy jobb emberként kerüljünk ki ebből a válságból, együtt kell cselekednünk! Együtt, nem egyedül, együtt! Egyedül nem, mert nem lehet! Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy. Együtt kell csinálnunk, mindannyian, szolidaritásban. Ma ezt a szót szeretném hangsúlyozni: szolidaritás.
Az emberiség családjaként közös eredetünk Istenben van; közös otthonban élünk, egy kertbolygón, a földön, ahová Isten helyezett bennünket; és közös rendeltetésünk van Krisztusban.
De amikor mindezt elfelejtjük, kölcsönös függőségünk egyesek másoktól való függésévé válik – elveszítjük a kölcsönös függőségnek ezt a szolidaritásban megvalósuló harmóniáját –, növekszik az egyenlőtlenség és marginalizáció; a társadalom szövete szétfoszlik, a környezet pedig pusztul. Mindig ugyanaz a magatartás vezet ide.
Ezért a szolidaritás elvére most nagyobb szükség van, mint valaha, ahogy Szent II. János Pál tanította (vö. Sollicitudo rei socialis enciklika, 38–40.). Ebben az egymásra utalt világban megtapasztaljuk, mit jelent ugyanabban a „világméretű faluban” élni. Szép ez a kifejezés: a hatalmas világ nem más, mint egy világméretű falu, mert minden összekapcsolódik mindennel. Ezt az egymásrautaltságot azonban nem mindig alakítjuk szolidaritássá. Hosszú az út az egymásrautaltság és a szolidaritás között. Az önzés formái – egyének, nemzetek és hatalmi csoportok önzési formái – és az ideológiai merevségek épp ellenkezőleg: a „bűn struktúráit” táplálják (uo., 36).
„A »szolidaritás« szó kissé megkopott, és olykor helytelenül értelmezik, ám sokkal többet jelent a nagylelkűség néhány szórványos cselekedeténél. Új mentalitás kialakítását követeli meg,
amely közösségben, mindenki életének a javak néhány ember részéről történő kisajátításával szembeni elsőbbségében gondolkodik” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 188.). Ezt jelenti a szolidaritás. Nem csak másoknak nyújtott segítségről van szó – ezt jó megtenni, de többről van szó –: igazságosságról (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 1938–1940.). A szolidaritás és gyümölcsözőség érdekében a kölcsönös függőségnek erős gyökerekre van szüksége az emberségben és az Isten által teremtett természetben, tiszteletben kell tartania az arcokat és a földet.
A Biblia kezdettől fogva figyelmeztet bennünket. Gondoljunk Bábel tornyának történetére (vö. Ter 11,1–9), amely bemutatja, mi történik, amikor megpróbálunk az égig érni – hisz ez a célunk –, ám úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk a kapcsolatot az emberivel, a teremtéssel és a Teremtővel. A toronyépítés egy kifejezésmód: minden alkalommal ez történik, amikor valaki csak feljebb és feljebb akar jutni anélkül, hogy figyelembe venné a többieket. „Csak én!” Gondoljunk a toronyra. Tornyokat és felhőkarcolókat építünk, de tönkretesszük a közösséget. Egyesítjük az épületeket és a nyelveket, de megsemmisítjük a kulturális gazdagságot. A Föld urai akarunk lenni, de leromboljuk a biológiai sokféleséget és az ökológiai egyensúlyt. Egy másik kihallgatás keretében már beszéltem nektek azokról a San Benedetto del Tronto-i halászokról, akik eljöttek idén, és azt mondták nekem: „Huszonnégy tonna hulladékot vontunk ki a tengerből, amelynek a fele műanyag volt.” Gondoljatok csak bele! Ezeket az embereket az vezérli, hogy halakat fogjanak, igen, de hulladékot is, hogy kivigyék, és megtisztítsák a tengert. De ez a [szennyezés] a föld pusztítása, azt jelenti, hogy nem vagyunk szolidárisak a földdel, amely ajándék. Leromboljuk az ökológiai egyensúlyt.
Emlékszem egy középkori elbeszélésre, amely ezt a „Bábel-szindrómát” mutatja be, azt, amikor nincs szolidaritás. Ez a középkori történet elmondja, hogy a torony építése során, amikor egy ember leesett – rabszolgák voltak – és meghalt, senki sem mondott semmit, legfeljebb: „Szerencsétlen, hibázott, és leesett.” Ezzel szemben, ha egy tégla esett le, mindenki panaszkodott. A bűnöst pedig megbüntették! Miért? Mert téglát drága volt előkészíteni, készíteni, kiégetni. Időre és munkára volt szükség a téglakészítéshez. Egy tégla többet ért, mint az emberi élet. Mindannyian gondoljunk arra, mi történik ma! Sajnos ma is előfordulhat ilyesmi. Esik néhány százalékpontot a részvénypiac – láthattuk az újságokban a napokban –, és minden hírügynökség beszámol róla. Emberek ezrei esnek el az éhség, a szegénység miatt, de erről senki sem beszél.
Bábellel szöges ellentétben áll a pünkösd, melyről a kihallgatás elején hallhattunk (vö. ApCsel 2,1–3). A Szentlélek, felülről szélként és tűzként aláereszkedve elárasztja a felső szobába zárkózó közösséget, betölti Isten erejével, ösztönzi, hogy menjen ki, és hirdesse mindenkinek az Úr Jézust. A Lélek egységet teremt a sokféleségben, harmóniát teremt. A bábeli torony történetében nem volt harmónia; haszonszerzés vezette törtetés volt. Ott az ember puszta eszköz volt, merő „munkaerő”, de itt, pünkösdkor mindannyian eszköz vagyunk, de közösségi eszköz, mely egész önmagával részt vesz a közösség építésében. Assisi Szent Ferenc jól tudta ezt, és a Lélektől indíttatva minden embert, sőt minden teremtményt testvérnek vagy nővérnek hívott (vö. LS 11.; vö. Szent Bonaventura: Legenda maior, VIII, 6: FF 1145). Farkas testvérre is emlékezhetünk.
Pünkösdkor Isten jelenvalóvá teszi magát, és hitre indítja a különbözőségben és szolidaritásban egyesült közösséget. Harmóniában egyesült sokféleség és szolidaritás, ez a követendő út. A szolidáris sokszínűség rendelkezik az „antitestekkel”, hogy az emberek egyedisége – mely egyedülálló és megismételhetetlen ajándék – meg ne betegedjen individualizmussal, önzéssel. A szolidáris sokféleség rendelkezik antitestekkel azoknak a társadalmi struktúráknak és folyamatoknak a gyógyítására is, amelyek igazságtalan és elnyomó rendszerré fajultak (vö. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 192.).
Ma tehát a szolidaritás a követendő út a világjárvány utáni világ felé, interperszonális és társadalmi betegségeink gyógyítása felé. Nincs más út. Vagy a szolidaritás útján haladunk, vagy rosszabbá válik a helyzet.
Szeretném megismételni: válságból nem kerülünk ki ugyanolyanként, mint amilyenek korábban voltunk. A világjárvány válság. Válságból vagy jobb vagy rosszabb emberként kerülünk ki. Nekünk kell választanunk! A szolidaritás pedig megfelelő út ahhoz, hogy a válságból jobb emberként kerüljünk ki, nem felületes változtatásokkal, nem: „egy kis mázzal lekenjük, és már minden rendben is van”. Nem! Jobb embereknek kell lennünk!
A válság közepette a hit által vezérelt szolidaritás lehetővé teszi számunkra, hogy Isten szeretetét átültessük globalizált kultúránkba, nem tornyokat vagy falakat emelve – mennyi falat emelnek manapság! –, amelyek szétválasztanak, de aztán összeomlanak, hanem közösségek szövésével és valóban emberi és szilárd növekedési folyamatok támogatásával. Ebben segít a szolidaritás. Felteszek egy kérdést: „Én gondolok-e mások szükségleteire?” Mindenki válaszoljon szíve mélyén!
Válságok és viharok közepette az Úr azzal a felhívással és kihívással fordul hozzánk, hogy ébresszük fel és aktiváljuk ezt a szolidaritást, mely képes szilárdságot, támogatást és értelmet adni ezeknek az óráknak, amikor minden süllyedni látszik. A Szentlélek kreativitása ösztönözzön bennünket a családias vendéglátás, a gyümölcsöző testvériség és az egyetemes szolidaritás új formáinak létrehozására! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
