Vianney Szent János a gőgről
A gőg az az undorító bűn, ami az angyalokat a mennyországból kiűzte és a pokolba taszította. Ez a bűn a világ kezdete óta létezik. Figyeljétek meg gyermekeim, hogy a gőg által többféleképpen vétkezünk. Lehet valaki például dölyfös az öltözködésében, a beszédjében, az ülésében, magában abban is, ahogyan jár. Akadnak emberek, akik az utcán páva módjára lépdelnek, szinte felszólítva a körülöttük levő világot: „Nézzétek, milyen nagy vagyok, milyen peckesen, szépen tudok masírozni.”
Megint mások szünet nélkül ismétlik, ha valami jótettet hajtottak végre, ha azonban valami hibát követnek el, kétségbeesnek arra a gondolatra, milyen rossz véleménnyel lehetnek róluk most az emberek. Más emberek bosszankodnak azon, ha ismerőseik közül valaki szegényes társaságban pillantja meg őket: ezek az emberek mindig a gazdagok társaságát keresik. Ha egyszer e világ nagyjai közül valaki fogadja őket, nem szűnnek meg dicsekedni ezzel, és felfuvalkodottá válnak. Megint mások a beszédükben dölyfösek. Mindig alaposan megfontolják, hogy mit akarnak mondani. Gondosan keresik a szép szavakat, és ha valamit mégis rosszul fejeznek ki, mérgesek lesznek, mert attól félnek, hogy kinevetik őket. Oh, gyermekeim, az alázatos lélek nem ilyen. Egy alázatos léleknek nem számít, hogy kinevetik vagy nagyra becsülik, dicsérik vagy korholják, figyelnek rá vagy nem törődnek vele, mert mindez hidegen hagyja öt.
Gyermekeim, ha tudni akarjátok, hogy valaki gőgös-e vagy sem, figyeljetek a beszédére. A gőgös ember mindig magához ragadja a szót. Folyton csak magáról akar beszélni, mindig mindent jobban tud, mint mások. Mindig ő az egyetlen, aki helyesen cselekszik. Egyfolytában kritizálja mások tetteit, miközben azt reméli, hogy a sajátjait agyon dicsérheti. Gyermekeim, olyan emberek is akadnak, akik azért adnak sok alamizsnát, hogy a figyelmet felhívják magukra. Ez nem jó! Ezek az emberek nem fognak jutalmat kapni jótetteikért. Ellenkezőleg, alamizsnájuk bűnükké válik.
Az ember minden tettét gőggel, mintha az csak só lenne, fűszerezi meg. Szeretjük, ha jó tetteinket ismertté tehetjük. Boldoggá tesz bennünket, ha mások felfigyelnek erényeinkre. És szomorúak leszünk, ha észreveszik hibáinkat. Sokaknál megfigyeltem ezt. Ha ezekre az emberekre valaki valamilyen megjegyzést tesz, ez az észrevétel kínozza és elégedetlenné teszi őket. A szentek nem voltak ilyenek. Nekik az fájt, ha valaki észrevette erényeiket, és akkor voltak elégedettek, ha az emberek a tökéletlenségüket látták.
A dölyfös ember azt gondolja, hogy minden, amit tesz, tökéletes. Mindenki fölött, kivel dolga akad, uralkodni akar. Azt akarja, hogy mindig neki legyen igaza. Úgy gondolja, hogy mindent jobban megért, mint a többiek. Ilyennek nem szabad lenni. Az alázatos és jól értesült ember megmondja a véleményét, ha azt megkérdezik tőle, egészen egyszerűen, és csak azután, hogy másokat szóhoz hagyott jutni. Akár igaza van, akár nem, nem beszél többet.
Gonzaga Szent Alajos például, még amikor iskolába járt sem próbálta kimenteni magát, ha szemrehányást tettek neki. Megmondta a véleményét, de nem törődött azzal, mit gondolnak mások. Beismerte, ha tévedett, de ha mégis neki volt igaza, csak ennyit mondott: „Különben gyakran nincsen igazam.”
Gyermekeim, a szentek annyira meghaltak a maguk és a világ számára, hogy nagyon keveset törődtek azzal, mások mit tartanak véleményükről. A világban azt tartják a szentekről: „Ó, a szentek mind együgyű, jámbor emberek voltak!” Igen, a szentek valóban sokszor együgyűek voltak az evilági dolgokban, de a természetfeletti dolgokat tökéletesen megértették. Érzéketlenek voltak a világ dolgai iránt, ez természetes: hiszen annyira lényegtelennek tartották őket, hogy semmilyen figyelmet nem szenteltek nekik.
