Jesús Morán: Milyen vezetőkre van szükségünk a 21. században?
A szerző a Fokoláre Mozgalom társelnöke, filozófiából szerzett diplomát és teológiából doktorált. Jelen írásában arról gondolkodik, hogyan változik a vezetői attitűd (leadership) különböző társadalmi körülmények között.
Általánosságban ahhoz vagyunk szokva, hogy azt gondoljuk: a vezetőnek (leadernek) erős, hajthatatlan jellemmel megáldott személyiségnek kell lennie, és olyan meggyőző erővel rendelkeznie, hogy képes legyen magával ragadni a többieket az általa meghatározott célok felé, amelyekről el tudja hitetni, hogy azok mindenki valódi és szívből jövő céljai.
Susan Cain észak-amerikai szociológus egyetemi kutatásainak jelentős részét annak szentelte, hogy azt az extrovertált személyiségtípust tanulmányozza, mely – véleménye szerint – a vezető figurájára jellemző volt a saját nemzetében, főleg a 20. század első évtizedeitől kezdve. Ez egy sármos, elbűvölő, varázslatos, vonzó, domináns, döntésképes és energikus egyén, akiről az ország azt akarta mutatni, hogy ilyen a tipikus észak-amerikai ember. Ezt a képet pedig a világ nagy része átvette, ez lett a leader jelképe.
Egyik könyvében (Nyugodt erő, az introvertáltak titkos ereje, 2012) Cain azt írja, egy ideje változnak a dolgok ezen a téren. Egy új személyiségtípus kezd kiemelkedni, az introvertált, az elmélkedő ember, akit higgadtság jellemez, aki figyelmét egyre inkább a társadalmi környezetre összpontosítja, és egy újfajta, a megszokottól teljesen eltérő vezetői attitűdöt gyakorol. Míg a hagyományos, extrovertált vezető előnyben részesíti a cselekvést az elmélkedéssel szemben, a leader új típusa az ellenkezőjét teszi: jobban szeret időt szentelni a dolgok megértésére, mielőtt bármibe is belefogna. Számára a gondolkodás nem gyanút keltő dolog, ahogy ezt az aktív vezető gondolja, és főleg nem hiábavaló.
Az introvertált vezetőnek Cain szerint egyik ragyogó példája Gandhi. Jól leírja ezt a típusú hozzáállást az az eset, amikor Gandhi a fővárosba ment, hogy beszédet mondjon a Kongresszuson: ehhez több ezer kilométert utazott vonaton. Útközben meglátogatta hatalmas országának falvait. Egyszerűen ragadta magához a szót, az volt a célja, hogy rávilágítson az emberek valós helyzetére. Új vezető született, olyan, aki erőszakmentességet hirdetett, és aki kivívta több ezer éves országának Angliától való függetlenségét. Leszögezhetjük, hogy manapság sok domináns, energikus, extrovertált ember, aki vezetői babérokra tör, valójában gyenge lábon áll. Kártyavárként omlik össze nehéz helyzetekben. Mindenekelőtt pedig nem tud másokat meggyőzni, mert híján van az önálló gondolatoknak.
Jól van, jöjjön hát ez az új vezetői típus! Szükségünk van rá. Jobban mondva, a világnak szüksége van ma rájuk, a „közösség élére álló vezetőkre”, döntésképes személyekre, akik meggyőzőek és energikusak is, akik képesek a Mi-t a kizárólag Én-központú gondolkodás elé helyezni. Akik tudatában vannak annak, hogy az erő a közösség létrehozásából fakad, nem pedig a széthúzásból. Olyan személyek, akik egyetértésre törekednek, akik jóra fordítják az idegőrlő győzni akarás szellemét, mindenkinek helyet találnak, még a leggyengébbeknek is.
A „közösségi vezető” számára fontosabb a meghallgatás, mint a beszéd, fontosabb az idő, mint a tér, többet ér a szelídség, mint az erőszak, értékesebb, hogy másokat is hagyjon tevékenykedni, mint a „mindent én csinálok meg”, fontosabb a szolgálat, mint a jövedelem, értékesebb a szeretet az egoizmusnál, előbbre való az összhang a ráerőltetésnél és a bölcsesség az ideológiánál.
Forrás: Kaposvári Egyházmegye
Magyar Kurír
