Számot adni reménységünkről – Szabó Ferenc SJ sorozata (2. rész)
Szabó Ferenc SJ "Egyházunk szemben a kihívásokkal" című, idei sorozatának második részében a vallásközi párbeszéd fontosságáról, az ateista humanizmus drámájáról, majd pedig Európa keresztény jövőjéről gondolkodik.
„Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki kérdőre von titeket reménységetekről.” (1Pét 3,15) Napjainkban a II. vatikáni zsinat nyitott szellemében egyetemes párbeszédre van szükség, hangoztatja Ferenc pápa: nemcsak az ökumenikus (tehát a keresztények közötti), hanem a jelenlegi „népvándorlás” idején a vallásközi párbeszéd is fontos feladatunk; sőt az új evangelizálásban a nem hívő világgal, tudománnyal és kultúrával is folytatnunk kell a párbeszédet, de ez nem jelentheti keresztény hitünk felhígítását, nem hozhat vallási relativizmust és szinkretizmust.
Manapság az ún. „nyugati világban” – Európában és Észak-Amerikában – fokozottabban szükség van világos látásra: hitünk és az ideológiák megkülönböztetésére azért is, mert bizonyos irracionális vallási megújulás is jelentkezik, amely a misztikus tapasztalatra hivatkozik, és szinte lecsap az ezoterikusra, a keleti vallási élményekkel rokonszenvez, azokból vesz át elemeket, illetve bizonyos Ersatzokat (pótlékokat) keres az igazi vallásosság helyett, ezért is enged a New Age mozgalom és a szekták kísértésének.
Továbbra is fontos szerepe van egy bizonyos megújított „apologetikának”, hitvédelemnek, hogy „válaszolni tudjunk azoknak, akik kérdőre vonnak reménységünkről” (vö.1Pét 3,15). Válaszolnunk kell a posztmodern racionalizmus és a természettudományokra hivatkozó újpozitivizmus/ateizmus ellenvetéseire. Meg kell mutatnunk, hogy hitünk értelmes hódolat, tehát nem az irracionáléba, az értelmetlen örvényébe veti bele magát a hívő, hanem – miután megvizsgálta a hitre invitáló jeleket – értelmes döntés alapján kötelezi el magát a kegyelem erejében.
Hitünk ugyanis racionális (= ész-szerű), de nem kizárólag az észre támaszkodó (= racionalista) elköteleződés, döntés. Értelmes, szabad döntés a kegyelem erejében, minthogy az ember a hitben Isten megvilágosító és megerősítő kegyelmének segítségével kötelezi el magát.
Istennel vagy Isten nélkül?
A második világháború vége felé Henri de Lubac jezsuita teológus megírta híres, a pápák által is idézett könyvét az ateista humanizmus drámájáról (= tragédiájáról), rávilágítva a marxi, nietzschei radikális ateizmus gyökereire és következményeire. „Ha a Fényforrás eltűnik, a visszfény is elenyészik. (…) Ha az ember önmagát teszi meg saját istenének, egy ideig azt az illúziót táplálhatja, hogy felemelkedik és felszabadul. De ez az egzaltáció (heves lelkesültség) csak átmeneti. Valójában Istene alacsonyodik le, de vele együtt az ember is csakhamar a mélyben találja magát.” Marad a fátum-hit és a nihilizmus (Nietzsche, Sartre). Ha „Isten meghalt” (az emberi tudatban a tagadás révén), az ember – Isten képmása – is halott. „A világot meg lehet szervezni Isten nélkül, Isten ellen, de az emberellenes társadalom, embertelen világ lesz” – következtetett Lubac atya, élete végén bíboros és zsinati szakértő. (Lásd bővebben Szabó Ferenc SJ, „Krisztus fénye”, Bevezetés Henri de Lubac SJ életművébe, Jezsuita könyvek, JTMR, Budapest, 2014, IV. fejezet.)
A második világháborút követően az ateista egzisztencializmus és a történelmi materializmus igyekezett magyarázatot adni a történelem értelmére. Az egzisztencializmus képviselői az értelmetlenséget, az abszurd létet hirdették (például Jean-Paul Sartre), vagy Sziszüphosz mítoszánál kötöttek ki (mint a fiatal Albert Camus).
De a hatvan évvel ezelőtt autóbalesetben elhunyt Nobel-díjas Albert Camus (1913–1960) az 1950-es években már a totalitarizmusok elleni kemény lázadók élén harcolt. Mivel a helyzetet nem tudta megváltoztatni, de el sem tudta fogadni, ezért lázadt, leleplezte az embertelenséget. Az algériai származású francia író, aki 1951-ben már túljutott az abszurd életérzés és filozófia krízisén – és szakított az ateista egzisztencialista Sartre körével – A lázadó ember című művében leleplezte az embertelen (mert istentelen) politikai irányokat: a francia forradalom királygyilkosaitól Marxon, az orosz terroristákon és Leninen keresztül Hitlerig és Sztálinig. Megmutatta, hogy a „történelmi lázadás” tömeggyilkos diktatúrákká és totalitarizmusokká fajult. (Ismeretes, hogy Camus 1956-ban keményen kiállt a magyar forradalom és szabadságharc mellett – A magyarok vére –, amikor baloldali értelmiségiek, például Sartre még Moszkva pártján maradtak.)
Ezt írta: „Hogyan élhetünk kegyelem nélkül, ez volt az uralkodó kérdés a XIX. században. Az igazságosság által, felelték azok, akik nem akarták elfogadni a teljes nihilizmust. A népnek, amely elvesztette hitét a mennyek országában, az ember földi országát ígérték. A földi paradicsom hirdetése egyre erősebb lett a XIX. század vége felé: egyre több prófétára talált az új messianizmus. A tudományt is az utópia szolgálatába állította. De az új ország nem közeledett. »Nagyszerű« háborúk dúlták fel a legrégibb földrészeket, a lázadók vére borította a városok falait, de a teljes igazságosság nem köszöntött be. A XX. század kérdése most már így fogalmazható meg: hogyan élhetünk kegyelem és igazságosság nélkül.”
1956-ban Camus kiállt a magyar szabadságharc mellett, megbélyegezve nemcsak az elnyomó diktátorokat, hanem azokat a nyugati nyárspolgárokat is, aki talán megtapsolták a vértanú magyar fiatalokat, de mint szokták a futballmeccs után: hazamentek, felvették házi papucsukat, és elfelejtették azokat, akik vérüket adták a szabadságért.
Európában a keresztény hit elvesztése, az erkölcsi relativizmus egy széttöredezett világ tükörképe, amelyben az irány és az értelem elveszett; ez a nyugati világ legnagyobb válsága. A nagy irányvesztés, a kapaszkodók/támpontok eltűnése.
Carlo Maria Martini, Milánó volt bíboros érseke (bibliatudós) több tanulmányban foglalkozott Európa keresztény jövőjével, új evangelizálásával. Egyik beszédében a katolikus egyház feladatát így jelölte meg, hivatkozva az emberek szabadságvágyára és a szolidaritás sürgető szükségére: „A keresztény hit kapcsolódik a modern kor legmélyebb reménykedéseihez, mert felszabadítja az embert, de egyben megvédi őt attól, hogy abszolutizálják személyét és felejtsék másokkal való kommúnióját.” (Carlo Maria Martini, Jerêve d’une Europe de l’Esprit, Bayard, Paris, 2000, 248.)
Majd Martini bíboros hivatkozik arra, hogy a II. János Pál által összehívott, Európával foglalkozó szinódus hasonló következtetésekre jutott. „A pápa ezt a témát választotta: »Tanúi vagyunk Krisztusnak, aki megszabadít bennünket.« Őt követve a szinódus hangsúlyozta az Egyház spirituális feladatát: feléleszteni, erősíteni és megújítani az ember személyes kapcsolatát Krisztussal a hitben. A szabadság és a kommúnió (szeretetközösség) alapja az Istennel való személyes viszony. Itt sokkal többről van szó, mint az elvont »evangéliumi értékek« – legyenek azok az igazságosság és a béke – egyszerű terjesztéséről. Mi, katolikusok meg vagyunk győződve, hogy a keresztény tanúságtétel csak akkor termékeny, ha mélyen megélt, spirituális alapokon nyugszik, és ez sokkal fontosabb, mint az Egyház mennyiségi és intézményes hatalma.”
Krisztus hiteles tanúinak kell lennünk élő, szeretetben gyümölcsöző hitünkkel.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
