Barsi Balázs OFM: A jelen élet felszínességéből le kell szállni a mélybe!
Keppel Dániel, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban megjelenő Franka-lap főszerkesztője készített interjút Barsi Balázs atyával. A 2020. nyári számban megjelent beszélgetésből közlünk részleteket.
Évekkel ezelőtt egy orosz filozófusnő, Tatjana Goricseva művét olvastam. (...) Istenről beszélni veszélyes című írásának egy részlete elevenen él bennem. A hívő orosz ember – szemben a féktelen szabadságvágyában elvallástalanodó nyugatival – azért, hogy lelki vigasztalást, megerősítést kapjon – írja Goricseva –, képes volt üldöztetések és megfélemlítések közepette, viszontagságos körülmények ellenére is útnak indulni, és sokszor étlen-szomjan, az életét kockáztatva felkeresni azokat a sztareceket, akikről hitte, hogy az Isten szavát teszik hallhatóvá abban a könyörtelen világban. Ma is szükség van arra, (...) hogy a létezésünkkel kapcsolatos alapvető és végső kérdések újra felhangozzanak, szükség van arra, hogy ha kell, márpedig most kell, fölkerekedjen az ember, és válaszokért, a tisztánlátásért olyasvalakivel találkozzon, akinek bölcsessége, szavainak ereje az egész életén átívelő elmélkedés és imádság isteni gazdagságából táplálkozik. Sümegen Balázs atya már napok óta várta az érkezésem. Vele beszélgettem…
– Az Ószövetségben azt olvashatjuk, hogy Isten jónak teremtette a világot. Hogyan fér össze egy ilyen világméretű járvány, mint amilyenben most vagyunk, ezzel a gondolattal? A koronavírus éppen a teremtés koronáját, az embert pusztítja…
– Úgy fér össze, hogy elszakadtunk az Istentől. Ez a mondat jámbor kijelentésnek tűnik mindaddig, amíg az ember nem találkozik valahogy az Istennel, akár csak egy halálközeli állapotban – ezt megéltem… Hihetetlenül más világ az, és az ő szeretete is félelmetesen nagy! Tehát úgy fér össze ez a fogyatékosság, hogy az ember elszakadt az Istentől. Mert az Isten nélküli világ a fogyatékos. Az emberben fogyatékos a világ. Az állatok számára nem az. Tökéletes. Miért? Mert azt sem tudják, hogy vannak. Számukra nincs fogyatékosság. Egy örökkévalóságban élnek, mert még haláltudatuk sincs. Az emberben lett fogyatékossá a világ, amikor az ember szakított Istennel, de az irgalmas Isten mégsem tüntette el ezt az állapotot, éppen azért, hogy vágyakozhassunk utána. Mégis hol tud a világ Istennel olyan kapcsolatba lépni, ahol tökéletlensége egyfajta teljességbe merülve megszűnik? Jézus Krisztusban. A Teremtés könyvében Isten azt mondja, hogy mindaz, amit alkotott jó, sőt nagyon jó. Ezt Isten mondja a világról, nem pedig mi. Vagyis az ő szemével nézve jó. Hogyan néz Isten a világra? Keresi az ember szemét, de az ember Ádámban elbújt a bokrok mögé. Ez a világtörténelem legmélyebb sémája: mindannyian, még mi, vallásos emberek is, bujkálunk előle. Nem merünk a szeme elé kerülni, végképp nem a szemébe nézni – pedig ezt megtehetjük, mert az Isten Jézus Krisztusban emberré lett. Az evangéliumokban több helyen olvashatjuk, hogy Jézus rátekint valakire. (...)
Ha Jézus szemével találkozunk – ezért fontosak az ikonok –, és belenézünk a szemébe, megrendülünk.
Vajon mit láthatott Jézus szemében a jobb lator? Az Isten végtelen irgalmasságát. Abban a pillanatban egész bűnös életére Jézus szemével tekintett vissza. Az Isten szemével találkozva tekinthetünk csak magunkra és a világra. (...) Isten az ő szemét beletette az ember szívébe, az énjébe még azelőtt, hogy mi szakítottunk volna vele, azért, hogy az ő szemével nézzünk magunkra, a világra, a másik emberre, mindenre. Tehát az a normális állapot, ha nem a saját szemünkkel nézzük magunkat, hanem annak a szemével, aki végtelenül szeret. Ennek mintája az az egy-két éves kisgyerek, akit ha a szülei szeretnek, számára minden jól van (...) Egy szerető családban a megszületett gyermek nem a saját szemével néz magára. Önértékelése abból fejlődik ki, hogy őt valakik végtelenül szeretik. Aztán szépen lassan sérülünk, és elkezdjük a világot a saját szemünkkel nézni. Ugyanakkor alkalomadtán visszakaphatjuk az eredeti látásmódunkat. Egy nagy barátságban, szerelemben vagy testvéri szeretetben felcsillan annak a lehetősége, hogy lényegében minden jól van. Abban a pillanatban az ilyen emberek számára az egész világ jól van.
A nagy szeretetélményben nincs probléma. A létezést nézve ők látnak jól, és mi látunk rosszul. Ez nem naivság! (...)
– Tehát a szenvedés és a halál csak Isten szemével nézve nyerhet értelmet…
– A világban tapasztalható szenvedés Jézus Krisztus nélkül szinte elviselhetetlen. De feléje tartva, benne és vele, nem pedig nélküle, vállalható. A világ fogyatékosságát látva bennem nem az a kérdés merül fel, hogy ennyi és ennyi szenvedés miért lehetséges, hanem hogy lehetséges az, hogy valaki sokat szenvedve is azt tudja mondani, Isten velem van és velem volt. Engem az döbbent meg, hogy egy embertelen világban hogyan tud egy hívő keresztény ember megbocsátani.
(...) Amikor egzisztenciálisan találkozom a halállal, tehát azzal a lehetőséggel, hogy most én vagyok az, aki meghalhatok, akkor találkozom igazán az életemmel. (...) Ha ebben az életben örökké élnénk, az borzalmas lenne. John Henry Newman bíboros szembenézett ezzel a gondolattal. Az örökkévalóság, az örök élet, így, ebben a formában inkább csapás lenne, és a halál lenne kegyelem. Miért? Mert ha örökké élnénk a földön, egyszerre csak rádöbbennénk, hogy semminek sincs értelme. Valójában az az új élet a kegyelem, amit Jézus ígért. Egy komfortéletet élni évezredeken át – belegondolni is rossz! Milyenek lennének az emberi kapcsolataink? A kereszténységnek a létezéshez van küldetése – mondja Kierkegaard. Ma az emberi alappal van baj. Az ember létezéséről beszélni nem pusztán a filozófusok ínyenckedése.
A mostani világjárvány idején mindenki filozófussá kényszerül lenni, vagy pedig folytatja azt az önbecsapást, hogy mindent túlélünk ebben a komfortzónában.
Mi annak a Jézusnak vagyunk a hívei, aki meghalt, de föltámadott halottaiból.
(...) Európa komfortban élő, önelégült világa mögött az ember megsejti az értelmetlenséget, ezért hangoskodik állandóan, ezért nem mer gondolkodni. Civilizációnk túlvilág nélkül, Isten nélkül a halál kultúráját építi, mert megriad a megsejtett értelmetlenségtől: magzatokat öl, csak látszólag foglalkozik a fogyatékkal élőkkel, nem hiszi el, hogy azoknak is teljes életük lehet, és aztán ott az eutanázia. Ha mégis fantáziál a túlvilágról, akkor azt a jelen élet meghosszabbításának tartja, csak még fokozottabban és végtelenítve. (...)
Ebbe az egzisztenciális, logikai és fantázia-zűrzavarba kiáltja bele a hívő ember: Jézus feltámadt a halottak közül. Halálával legyőzte a halált.
Tehát az az élet, amelyet Jézus meghirdet, az nem a mostani élethez képest egy nagyon sápadt túlvilági létezés, amelyre egyáltalán nem kívánkozom, hanem inkább valamiféle létteljesség. Semmit sem kell sajnálni abból, amit itt hagyunk. Ott Isten szemével látunk majd mindent.
(...)
nem mi, keresztények birtokoljuk az igazságot, hanem az Igazság ragadott meg minket.
A koronavírus által egyébként megnyilvánult sok szív érzése (ld. Lk 2,35). (...) Itt most egy óriási csata kezdődött. (...)
Jézus föltámadott testében a mi testünk, a világ megmenekül. (...) Csak húsvét hajnalán lehet egy pillanatra meglátni, hogy minden, amit Isten alkotott, jó. Hogyan formálja át létezésünket ez a járvány okozta határhelyzet? Úgy, hogy
ezentúl mindennap vissza kell vonulnunk a csöndbe. (...) Ha nem találunk rá a szentek csöndjére, a szeretet csöndjére, akkor elveszünk!
(...)
A Föltámadottal való találkozás megmutatja, hogy milyen a túlvilág. Kitalálhatatlan. Minden eretnekség kitalálható. (...) Isten teljesen, testestül-lelkestül örökre megmenti az embert. (...) Ebben a túlvilágban, amelyet Jézus dicsőséges testében szemlélhetünk, meg van ígérve a mi testi föltámadásunk és az egész anyagvilág megdicsőülése. A tanítványok a föltámadt Jézusban ezt tapasztalták meg, és ez a tapasztalat maga a biztos remény. A föltámadt Jézusnak nem ún. asztrálteste van, hanem valóságos, átlényegített, örökkévalósított, Isten dicsőségébe fölemelt teste. Tehát Jézusban beteljesedett a világvége, azaz a mi föltámadásunk, és bennünk az anyag „föltámadása”, vagyis megdicsőülése. Az abszolút jövő megtörtént Jézusban. A biztos reményt szemlélve mondhatja Pilinszky: „A jövőről nem sokat tudok, / de a végítéletet magam előtt látom. / Az a nap, az az óra, mezítelenségünk / fölmagasztalása lesz.”
(...)
A Franka-lap 2020. nyári számában (XXX. évfolyam, 2020/2. szám) megjelent interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Ferencesek.hu
Fotó: Mudrák Attila
Magyar Kurír
