Nyitottsággal és bátorsággal a beszűkülés ellen – A Fides et ratio enciklika
Görföl Tibor teológus, egyetemi tanár, a Vigilia folyóirat főszerkesztője ismertetője: Az 1998. szeptember 14-én aláírt Fides et ratio enciklika II. János Pál utolsó körlevele a második évezredben. Történetének gyökerei egészen 1942-ig nyomon követhetők: ekkor fogadta el a krakkói egyházmegye a huszonkét éves Karol Wojtyła jelentkezését, és a „földalatti” kispap ősszel meg is kezdte filozófiai tanulmányait.
Nem volt könnyű dolga, hiszen az elsők között kezébe került Kazimierz Wais másfél évtizeddel korábban írt metafizikai tankönyve, amely szárazságával és elvontságával először visszarettentette, de szívós munkával sikerült feldolgoznia, s kitárult előtte egy új világ, az elvont és egyetemes igényű filozófiai reflexió tartománya.
1946 novemberének közepétől a két héttel korábban pappá szentelt lengyel ifjú már Rómában folytatta tanulmányait, s doktori értekezésének vezetésére az Angelicum, a domonkosok irányításával működő Szent Tamás Egyetem neves tudósát, Reginald Garrigou-Lagrange-t kérte fel. Az egyetemen nagy népszerűségnek örvendő domonkos tudós a II. világháború alatt összezavarodott kissé (olyannyira a pártján volt Pétain marsallnak, hogy de Gaulle támogatását halálos bűnnek tartotta), de a háború után nemes törekvéssel megújult papi lelkiséget is próbált kínálni az ifjabb nemzedéknek, ami minden bizonnyal Karol Wojtyłára is nagy hatással volt. A fiatal lengyel pap Keresztes Szent Jánosról írta doktori értekezését, ám az Angelicum nem adta meg neki a fokozatot, mert nem volt pénze az értekezés megjelentetésére (ezért a krakkói egyetem állította ki a doktorátust). Filozófiai érdeklődése ezután sem csillapodott, hamarosan habilitációs dolgozat megírásába fogott, amelynek tárgyául Max Scheler filozófiáját választotta.
A krakkói lelkipásztor 1954-től aztán a (ma már a nevét viselő) magánalapítású lublini katolikus egyetemen tanított etikát, 1956-től az etika tanszék vezetőjeként – és ezt a pozícióját pápává választásáig, huszonkét éven át be is töltötte. A lublini diákok jól ismerték a Krakkóból mindig az éjszakai vonattal érkező professzort, aki a vonatok miatt sokszor késett, kénytelen volt loholni az egyetemre, s ilyenkor mindig azt mondta, hogy sajnos nem a lublini, hanem a krakkói időszámításhoz igazodik. Tanári fizetését Wojtyła professzor titokban a szegény diákok tanulmányainak támogatására ajánlotta fel, s igen élénk szellemi kapcsolatot ápolt kollégáival, akiket arra figyelmeztetett, hogy
a filozófia egymagában nem elegendő: meg kell ismerniük a korabeli irodalmat is, amely sokszor mélyebben feltárja az emberi létállapotot, mint az elvont gondolkodás (különösen Albert Camus és Graham Greene regényeit ajánlotta elolvasásra).
Minden könyve Lublinban jelent meg, ahol a Személy és cselekvés című főművéről nagyszabású vitát is rendeztek.
A filozófus Karol Wojtyła nyilatkozik meg a második évezred utolsó pápai körlevelében. Magától értetődően
elsősorban olyan kérdésekről beszél, amelyeket a filozófiával és teológiával hivatásszerűen foglalkozók vizsgálnak, de nincs olyan hívő ember, aki ne találhatna benne megszívlelendő útmutatásokat.
Az enciklika a szellemi beszűkülés ellen emeli fel szavát, és a tágasság megőrzésére figyelmeztet. Ha korábban a keleti és a nyugati Egyházat tartotta a kereszténység két tüdejének, most az értelmet és a hitet nevezi meg az emberi szellem két szárnyaként, amellyel felemelkedhetünk az igazsághoz: hit nélkül az értelem könnyen bezárkózhat és elaprózhatja magát, értelem nélkül a hit sekélyessé, önelégültté és elvakulttá válhat.
A szent pápa ezúttal is az igazság kérdését helyezi középpontba, de mindenkit provokál, aki hajlamos az önelégültségre csak azért, mert a teljes igazság birtokosának és ismerőjének tartja magát.
A szövegben mindenütt az idő előtti lehorgonyzás áll szemben a folyamatos továbbhaladással, a szűkösség kerül szembe a tágassággal.
Az értelemnek soha nem szabad megállnia, hanem állandóan tágítania kell megismerésének határait (14), a hívő értelem napról napra tágasabbá válik (42), a Szentírás ismeretének le kell rombolnia a beszűküléssel fenyegető falakat (80) – és a sor még hosszasan folytatható lenne. A természetes megismerés és a hívő értelem nem azonos, szögezi le a hagyományos tételt a Fides et ratio, de nem is boldogulhat egymás nélkül, mindkettő szükséges az igazság teljesebb megismeréséhez.
Az igazságtól persze félhetünk is, hangsúlyozza a szöveg, mivel az igazság olykor riasztó következményekkel jár, de a körlevél tükrében sokkal riasztóbbnak tűnik az a szorongás és félelem, amely a hazugság következménye (28).
Mindenkinek van filozófiája, mondja II. János Pál, csak éppen kevesen tudják: mindenki viszonyul valahogyan a halálhoz, az élet értelméhez, a szépséghez és a többi emberhez, ám ennek a viszonyulásnak nincsenek tudatában. Pedig
az igazság tudatos keresésének mindenki számára súlyos tétje van: csak az igazság megismerésére vágyva lehet igazi kapcsolatunk a saját életünkkel (15).
A szent pápa, a lengyel filozófus azonban elsősorban nem az „egyszerű” embereket akarja felrázni. Sokkal inkább azokhoz intéz felszólítást, akik sokszor azt hiszik, őket már végképp nem kell felrázni. Ilyen igénnyel emlékeztet arra, hogy a Szentírásban jelen van letűnt kultúrák gazdagsága (16), vagyis az emberiség nagy kultúrtörténetének közvetlen lenyomata, ilyen igénnyel figyelmezteti a Szentírás magyarázóit, hogy nem cövekelhetnek le egyetlen értelmezési módszernél, mert a Biblia csak kellő tágassággal érthető meg (55), s ilyen igénnyel mutat rá arra, hogy ma hasonló helyzetben vagyunk, mint az első századok keresztényei, mert ahogyan nekik a görög kultúra, nekünk a keleti kultúrák világába kell elvinnünk a kereszténységet: a hívő gondolkodás ugyan összefonódott a görög filozófiával, de ettől még a „megközelítés más útjai” nincsenek kizárva (72). Óriási feladat jelentkezik e ponton, főként, ha figyelembe vesszük, hogy
a Fides et ratio szerint a keresztény tanítás gazdagodhat is, ha találkozik a keleti, főként az indiai gondolkodással. Kinek ne jutna eszébe ennek kapcsán VI. Pál,
aki Indiában járva nem félt úgy nyilatkozni, hogy a Brihadáranjaka upanisad fejezi ki a legteljesebben az emberiség vallási vágyakozását?
Szép gondolatok, szép gondolatok, mondhatjuk erre – de ha körülnézünk, vajon kik veszik komolyan ezt az indiai szellemmel való kapcsolatfelvételt sürgető pápai figyelmeztetést? És ha körülnézünk, hol találkozunk annak jelével, hogy igazán komolyan vesszük azokat a hit és az értelem közti belső kapcsolat szempontjából példaképül állított gondolkodókat, akiket az enciklika név szerint megemlít: Vlagyimir Szolovjovot, Vlagyimir Losszkijt, Antonio Rosminit vagy éppen Edith Steint, akit a lengyel pápa egyébként a Fides et ratio sajtóbemutatója előtt, október 11-én avatott szentté. Ugyanez a tágasság jelentkezik az enciklikában, amikor kiemeli ugyan Aquinói Szent Tamás nagyságát, de mellé két másik „csillagot” is állít Szent Anzelm és Szent Bonaventura személyében, akiktől egyébként többet is idéz, mint az angyali doktortól.
Az az emberi kultúra, amely nem veszi komolyan a filozófiát, széttöredezésre van ítélve, mondja a lengyel pápa, és ezzel együtt az ember belső egysége is megszűnik (85).
Bár az Egyháznak nincs saját filozófiája (49), tudja, hogy csak a filozófia nyújt segítséget a nem hívőkkel folytatott párbeszédhez (104). Egyedül a hit nyitottsága és az értelem bátorsága vezet előre,
mondja a Fides et ratio, s ehhez az új utak felfedezésétől sem szabad megijednünk. Megfordítva:
a hit bezárkózása és az értelem gyávasága katasztrófához vezet. Egyvalami pedig biztos: Szent II. János Pálra sem a bezárkózók, sem a gyávák nem hivatkozhatnak.
*
A Fides et ratio enciklika teljes terjedelmében, magyar nyelven ITT érhető el.
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
