A bocsánatkérés pápája: Követjük-e a szent pápa példáját?
Török Csaba teológus, egyetemi tanár írását olvashatják: „Te fogod átvezetni az új évezredbe az Egyházat” – Stefan Wyszyński bíboros akkor mondta ezt, amikor 1978. október 16-án – követve az ősi hagyományt – a konklávé lezárultakor odajárult az új pápa elé, és térdet akart hajtani előtte.
Különös volt ez az alkalom: az ekkor igencsak fiatal, 58 esztendős, frissen választott római püspök mesterként és példaképként tekintett a lengyel prímásra. Fiatalsága óta felnézett rá, és 1958-ban rajta keresztül tudta meg, hogy XII. Piusz kinevezte krakkói segédpüspökké. Nem véletlen, hogy a térdhajtás és a gyűrűcsók hódoló gesztusa Wyszyński bíboros esetében végül elmaradt: II. János Pál felállt, és magához ölelte őt.
„A nagy prófécia” ettől kezdve végigkísérte Karol Wojtyła pápai szolgálatának éveit. Többször tűnt úgy, hogy a hitvalló életű mentor tévedett: 1981. május 13-án merényletet követtek el a pápa ellen, majd az 1990-es évek elejétől egyre több egészségügyi problémája lépett fel, amelyek súlyos keresztet helyeztek a vállára.
Ő azonban a rá jellemző akaraterővel és kitartással a testi gyöngeség ellenére is acélos lélekkel haladt előre a hatalmas cél és a súlyos küldetés betöltése felé.
Tudta, hogy nem pusztán az ezredforduló „számmisztikája” miatt fontos a küszöb, amelyet átlépni készült az emberiség. Az egész világot nagy átalakulások jellemezték, felbomlott a korábbi kétpólusú világrend, és a globalizációs folyamatok mind nyilvánvalóbbá tették, hogy az emberiségnek megújulásra van szüksége. Régen megingathatatlannak hitt értékek kérdőjeleződtek meg, a tudomány és a technika fejlődése mind drámaibb és fenyegetőbb erkölcsi kérdéseket kezdett felvetni. Eközben pedig „az élet kultúrájának” helyébe „a halál civilizációja” lépett, és felütötte a fejét „a közömbösség globálissá válása”. Az Egyháznak – ahogyan erről II. János Pál már az első lengyelországi látogatásán szólt – tudatosan és elkötelezetten fel kell vállalnia az új evangelizációt, ahol nem egy új evangélium meghirdetéséről, hanem az egyetlen és változatlan jézusi örömhír új módon való továbbadásáról van szó, kiváltképpen azokon a területeken, ahol a kereszténységnek már van történelmi múltja.
Ez utóbbi szempont különösen fontos,
hiszen a nyugati ateizmus és egyházellenesség gyökereit kutatva számos XX. századi teológus szembesült a lesújtó ténnyel: ennek születésében, megerősödésében és társadalmi méretű „sikerében” igen nagy felelősség terheli a keresztény közösséget.
Akár azt is mondhatjuk (kissé megbotránkoztató módon és sarkítva): a kereszténység nem ellenfele, hanem szülőanyja, vagy legalábbis dajkája a hitetlenségnek. A II. vatikáni zsinat záródokumentuma, a Gaudium et spes kezdetű konstitúció így fogalmaz ennek kapcsán:
„Az ateizmus a maga egészében véve nem eredeti jelenség, hanem különböző okok következménye, s közéjük kell számítanunk a vallások – sokhelyütt elsősorban a keresztény vallás – által kiváltott kritikát is. Ezért a hívőknek is nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát” (nr. 19).
A lelkipásztori konstitúció első fejezetének szövegezésében tevékenyen közreműködött a fiatal krakkói érsek, Karol Wojtyła is. Nem véletlen, hogy péteri szolgálata idején született megnyilatkozásai számos alkalommal hivatkoznak erre a dokumentumra, és különösen a 22. pontjára, amelyben – az ifjú lengyel főpap személyes meggyőződését is híven visszaadva – megszületik a kijelentés: „Krisztus, az új Ádám, az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását.” II. János Pálnak mintegy mottója lett ez az alapvetés, amely híven tükröződött már első enciklikájában, a Redemptor hominis kezdetűben. Itt fogalmazta meg módszertani elvét: „Az Egyház útja ez az ember, és erre az útra épül minden más út, melyen az Egyháznak járnia kell” (nr. 14). Ez a mondat mélyértelműen visszhangozza a III. században íródott Diognétosz-levél megfontolását, amelyet a Dei verbum konstitúció a 4. pontjában idéz: Jézus Krisztus volt „az emberekhez küldött ember”. Az ő útja az ember útja.
De hát hogyan készüljön fel az új evangelizáció kihívását őszintén magáévá tevő Egyház a III. évezred kezdetére? Milyen módon lehet mozgásba hozni nemcsak az intézményt, hanem a hívők szívét-lelkét is? Miképpen léphet „az ember útjára” a katolikusok közössége? És hogyan hirdesse eredményesen az evangéliumot egy olyan közegben, ahol sokan már azelőtt hiteltelennek ítélik meg, mielőtt megszólalna?
A 2000-es szentév alkalmat kínált ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására. A jubileum közismert fogalma bibliai eredetű. A Szentírás számon tartotta a szombatéveket, a hetedik esztendőkhöz sajátos szabályok kötődtek. Ilyenkor engedték pihenni a földet, s annak magától megérlelődő termését a szolgáknak és az állatoknak kellett átengedni. Az a héber, aki rabszolgává vált, a hetedik évben felszabadult (hacsak önként úgy nem döntött, hogy örökre szolga marad). Ilyenkor elengedték a még fennálló tartozást, visszaadták a zálogot. A hetedik szombatévet követő esztendő (vagyis az ötvenedik év) még ennél is többre tett kísérletet. Például az előző időkben eladott földeket vissza kellett szolgáltatni az eredeti tulajdonosoknak (vagy leszármazottaiknak). Minden szabály azt a célt szolgálta, hogy a teljes teremtett világ részesedhessen a szombat áldásában, a társadalom belső békéje és egyensúlya helyreálljon, a szegények és gazdagok közötti különbségek kiegyenlítődjenek –, vagyis az Úr szavát követve minden és mindenki közelebb lépjen Istennek a beteljesült országához. Amikor Jézus először prédikált (Názáretben), Izajás próféta tekercséből olvasott fel: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy (…) hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 4,18–19; vö. Iz 61,1–2). Sok szentírástudós úgy véli, hogy itt valójában a – megkezdését bejelentő kürt elnevezése nyomán – jóbel-évnek hívott „jubileumról” van szó. Jézus a megbocsátás, az elengedés jubileumát hirdeti a teljes emberiségnek. Ez a gondolat visszhangzik a Miatyánk imádságában, ahol a görög szöveget szó szerint így magyaríthatjuk: „Engedd el nekünk az adósságainkat, tartozásainkat, ahogyan mi is elengedtük azokat a mi adósainknak” (Mt 6,12). Ezután még figyelmeztet a Mester: az Atya akkor „engedi el” a bűneinket, ha ezt mi is megtesszük az emberekkel (Mt 6,14).
A jubileum tehát a megbocsátás, elengedés, kiengesztelődés esztendeje. Olyan év, amikor különösen fontossá válik a hegyi beszéd tanítása az isteni és az emberi irgalmasság egymásra mutató kölcsönösségéről. II. János Pál ennek okán radikális lépésre szánta el magát. A Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levelében ezt írta: „Tartalmát tekintve ez a Nagy Jubileum olyan lesz, mint a többi, ugyanakkor más lesz és nagyobb lesz a többinél. Az Egyház ugyanis érzékeli az időt: az órákat, a napokat, az éveket és a századokat. Ezeken halad át minden egyes emberrel, tudatosítván, mennyire jelen van Isten és az ő üdvözítő műve az időben: az órákban, a napokban, az években, a századokban.
Az Egyház ilyen lelkülettel örül, ad hálát, kér bocsánatot, s terjeszti könyörgéseit a történelem és az emberi lelkiismeretek Ura elé” (nr. 16).
Majd így fogalmazott: „Miközben a kereszténység a második évezred végéhez közeledik, méltó és igazságos, hogy az Egyház jobban a tudatára ébredjen gyermekei bűnének, megemlékezvén mindarról, amivel a történelem folyamán eltávolodtak Krisztus és evangéliumának lelkületétől, s ahelyett, hogy a hívő élet tanúságát adták volna a világ számára, úgy gondolkodtak és cselekedtek, hogy ellentanúságot tettek és botrányt okoztak” (nr. 33). Nincs új evangelizáció bocsánatkérés nélkül. Nincs hiteles tanúságtétel az ellentanúsággal való fájdalmas szembesülés hiányában. A szentév kegyelmeiben való részesedésünk feltétele „a tévedésektől, a hűtlenségtől, az állhatatlanságtól és a késedelmes szívűségtől” való megtisztulás a bűnbánatban (uo.). Ennek a nagy célkitűzésnek lett a kulcsszava az „emlékezet megtisztítása”, vagyis az őszinte szembenézés, a szív legmélyéből fakadó bocsánatkérés és megbocsátás.
2000. március 12-én, nagyböjt első vasárnapján a Szent Péter téren került sor a pápai bocsánatkérésre. Az általános bűnvallomást az igazság szolgálatában elkövetett; a Krisztus Testének egysége ellen elkövetett; az Izraellel, a zsidósággal kapcsolatos; a szeretet, a béke, a népek jogai, a kultúrák és vallások tisztelete ellen elkövetett; a nők méltóságát és az emberi nem egységét sértő; legvégül pedig a személy alapvető jogai elleni bűnök megvallása követte.
Az egyetemes könyörgések helyén hangzottak el a megrendítő szavak: előbb egy előimádkozó fohászkodott, majd II. János Pál kért bocsánatot.
Voltak, akik botránkoztak: mindez ellenkezik a hiszekegyben megvallott „szent” Egyház tételével! Ők figyelmen kívül hagyták, hogy az Egyház valóban lényege szerint szent (mivel Krisztus megszenteli), de ettől a bűnt még magában hordozza. Már az egyházatyák szóltak az Egyház holdszerű természetéről: ennek az égitestnek nincs saját világossága, mindannyiszor a Nap fényét veri vissza. Ám ez a tükrözés hol növekszik, hol fogy – ilyenkor nem a Nap változik, hanem a Hold képesebb vagy képtelenebb visszaadni a ragyogását. Így van ez az Egyházban is: Krisztus egyetlen fényességének kell visszatündökölnie róla. Ám tagjainak bűnössége árnyékba vonja. A zsoltáros énekli: „Napjaiban az igazságosság virágzik, a béke teljessége, amíg csak el nem tűnik a hold” (72,7). Szent Ágoston ebben a sorban a végső ígéretet látta meg: amikor Krisztus másodszor eljön, és világossága beborít mindent, az Egyház „eltűnik” őbenne. Addig azonban „sötét öltözet alá rejti megnyert dicsőségét; így önmagában hordozza az ellentmondást (szentség és bűn között), és éppen ezért mélyreható tekintetre van szükség ahhoz, hogy felfedezzük arcának szépségét” (H. de Lubac).
Íme, az Egyház hivatása: emberi valójában, tagjai életében mindinkább olyanná alakulni, hogy általa és benne még jobban betölthesse a világot Krisztus fénye. Az új évezred küszöbét átlépve, a Nagy Jubileumot lezárva ezt írta II. János Pál: „(…) korunk emberei is azt kérik – nem mindig tudatosan – a mai keresztényektől, hogy ne csak »beszéljenek« Krisztusról, hanem bizonyos értelemben engedjék őt »látni« is.
Vajon nem azt a hivatást kapta-e az Egyház, hogy Krisztus világosságát ragyogtassa fel a történelem minden korszakában, s hogy az új évezred nemzedékei elé is az ő arcát rajzolja elő?” (Novo millennio ineunte, nr. 16).
A szentévi készület során az emlékezet megtisztítása, az ünnepi esztendőben a pápai bocsánatkérés ezt a hatalmas célt volt hivatott szolgálni. Hogy az új evangelizáció nagy műve hatékonyan halad-e előre a világban, az nagyban áll immár mirajtunk is: meghalljuk-e Szent II. János Pál intését, követjük-e a példáját, és alkalmas eszközeivé válunk-e korunkban Isten kegyelmének?
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
