Ferenc pápa: Istenre szomjazunk, „Isten koldusai” vagyunk, ezért imádkozunk
A Szentatya május 6-án az imádságról kezdett új katekézissorozatot. Elmélkedésében Bartimeus, a vak koldus alakjából kiindulva az imádságot mint az Isten segítségére szoruló ember kiáltását járta körül. A pápa katekézisének és felhívásának teljes fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Ma új katekézissorozatot kezdünk az ima témájáról.
Az ima a hit lélegzetvétele, a hit legsajátabb kifejeződése. Egyfajta kiáltás, mely az Istenben hívő és bízó ember szívéből fakad fel.
Gondoljunk Bartimeus történetére, aki az evangélium egyik szereplője (vö. Mk 10,46–52 és párhuzamos helyek), és megvallom nektek, számomra a legrokonszenvesebb az összes közül. Vak volt, ülve koldult az út szélén, városának, Jerikónak határában. Nem névtelen szereplő, hanem van arca, van neve: Bartimeus, vagyis „Timeus fia”. Egy nap meghallja, hogy Jézus arra fog elhaladni. Jerikó ugyanis sok ember találkozási helye volt, folyamatosan zarándokok és kereskedők haladtak át rajta. Bartimeus pedig lesben állt: mindent megtett volna, csak hogy találkozhasson Jézussal. Sokan ugyanígy tettek: emlékezzünk Zakeusra, aki felmászott egy fára. Sokan akarták látni Jézust, ő is.
Így ez az ember úgy jelenik meg az evangéliumokban, mint egy torkaszakadtából kiáltó hang.
Ő nem lát minket; nem tudja, Jézus közel van-e vagy távol, de hallja őt, megérti a tömeg viselkedéséből, mely egyre csak nő és közeledik… De ő teljesen egyedül van, és senki sem törődik vele. És mit csinál Bartimeus? Kiált. Kiáltozik, és egyre csak kiáltozik. A birtokában lévő egyetlen fegyvert használja: a hangját. Elkezdi kiabálni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47). És csak folytatja a kiabálást.
Folytonos kiabálása bosszantó, nem tűnik jól neveltnek, és sokan szidalmazzák, rászólnak, hogy hallgasson: „Viselkedj rendesen, hagyd ezt abba!” De Bartimeus nem tágít, sőt, még hangosabban kiabál: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47). Ez azoknak a gyönyörűséges makacssága, akik kegyelmet kérnek és kopogtatnak, Isten szívének ajtaján kopogtatnak. Ő kiáltozik és kopogtat.
Ez a „Dávid fia” kifejezés nagyon fontos; azt jelenti: „a Messiás”. Ő tehát megvallja a Messiást.
Ez a hitvallás ennek a mindenki által megvetett embernek a szájából hangzik el.
És Jézus meghallja a kiabálását. Bartimeus imája megérinti a szívét, Isten szívét; és megnyílnak számára az üdvösség kapui. Jézus magához hívatja. Talpra ugrik, és azok, akik korábban el akarták hallgattatni, most a Mesterhez vezetik. Jézus beszél vele, kéri, hogy fejezze ki vágyát – ez fontos! –, és akkor a kiáltás kéréssé válik: „Uram, hogy újra láthassak!” (vö. Mk 10,51).
Jézus azt mondja neki: „Menj, hited megmentett” (Mk 10,52). Elismeri, hogy ennek szegény, tehetetlen, megvetett embernek olyan nagy erejű hite van, amely kiváltja Isten irgalmasságának és hatalmának megmutatkozását.
A hit azt jelenti, hogy van két, égre emelt kezünk, van kiáltozó hangunk, mely a megmenekülés, az üdvösség ajándékáért esdekel.
A katekizmus kijelenti, hogy „az imádság alapja az alázat” (Katolikus Egyház katekizmusa, 2559). Az ima a földből születik, a humuszból – amelyből az „alázatos” [humilis] és az „alázat” [humilitas] szavak származnak –, elégtelen létállapotunkból, Isten utáni folytonos szomjazásunkból (vö. ugyanott, 2560–2561).
A hit, láttuk Bartimeusnál, kiáltozás; a hitetlenség pedig ennek a kiáltozásnak az elfojtása. Ez volt azoknak az embereknek a magatartása, akik el akarták hallgattatni: ők nem voltak hívők, de ő az volt. A kiáltozásnak az elfojtása egyfajta „cinkos hallgatás”. A hit tiltakozik egy keserves állapot ellen, melynek nem értjük az okát; a hitetlenség egy helyzet elviselésére korlátozódik, melyhez már alkalmazkodtunk.
A hit remény a megmentésben; a hitetlenség hozzászokás a minket elnyomó rosszhoz, hagyva mindent a régiben.
Kedves testvérek, ezt a katekézissorozatot Bartimeus kiáltásával kezdjük, mert vélhetően ő olyan személyiség, akinek az alakjába már minden bele van írva. Bartimeus kitartó ember. A körülötte lévők azt mondogatták, hogy a könyörgés hasztalan, hogy az csak megválaszolatlan hangoskodás, hogy az csak zajongás és kész, és kérték, hogy hagyja abba a kiabálást: de ő nem hallgatott el. És végül megkapta, amit akart.
Hangosabb, mint bármely ellentétes érvelés, az ember szívében egy kérlelő hang szól. Mindannyiunkban ott szól ez a hang. Ez a hang magától tör utat magának, anélkül, hogy bárki parancsolna neki,
ez a hang rákérdez földi utunk értelmére, különösen, amikor sötétben vagyunk: „Jézus, könyörülj rajtam! Jézus, könyörülj rajtam!” Gyönyörű ima ez.
De vajon ezek a szavak nincsenek-e belevésve az egész teremtésbe? Minden kérlel és könyörög, hogy az irgalom misztériuma véglegesen beteljesedjen. Nem csak a keresztények imádkoznak: minden férfival és nővel osztoznak az ima kiáltásán. És még tágasabban is szétnézhetünk: Pál azt mondja, hogy az egész teremtés „sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8,22). A művészek gyakran tolmácsolják a teremtésnek ezt a néma kiáltását, amely minden teremtményt belülről feszít és főleg az ember szívéből tör fel, mert az ember „Isten koldusa” (vö. KKK 2559). Gyönyörű meghatározás ez az emberről: „Isten koldusa.” Köszönöm!
A Szentatya felhívása
Május 1-jéhez kapcsolódóan sok üzenetet kaptam, melyek a munka világáról és annak problémáiról szólnak. Különösen szíven ütött azoknak a mezőgazdasági bérmunkásoknak, köztük sok bevándorlónak a helyzete, akik az olasz földeken dolgoznak. Sajnos sokszor súlyosan kizsákmányolják őket. Igaz, hogy mindenki számára válság van, de az emberek méltóságát mindig tiszteletben kell tartani! Ezért üdvözlöm ezeknek a munkavállalóknak és az összes kizsákmányolt munkavállalónak a tiltakozását, és arra hívok mindenkit, hogy ezt a válságot jó alkalomként használjuk fel arra, hogy újból a személy méltóságát és a munka méltóságát helyezzük a középpontba.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
