Egy nagyon jó Beszélgetés Mijo Baradával a horvátországi Laudato tévében
Műsorvezető: Vonalban van a következő vendégünk: Mijo Barada úr. Ő abban fog nekünk segíteni, hogy meglássuk, lelki oldalról hogy néznek ki ezek a dolgok, hogyan látja őket ő. Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Mijo Barada: Mindörökké dicsértessék!
Műsorvezető: Örülök, hogy velünk van! Először mondja el nekünk, hogyan látja ön ezt a mostani helyzetet!
Mijo Barada: Kezdetnek talán azt olvasnám fel, amit 2020. március 8-án imában kaptam.
Műsorvezető: Hallgatjuk!
Mijo Barada: Ebben lényegében minden benne is van:
„Imádkozzatok, imádkozzatok, szeretteim, mert ezek az idők súlyosak, valóban súlyosak. Csak annak lesz meg a békéje és az ereje ahhoz, hogy elviselje ezeket a nehéz és komor napokat, amelyek várnak rátok, aki imádkozik és a szívébe fogadja az én kegyelmemet. Imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok, szeretteim, hogy ne vesszen el sok lélek, hanem legalább az utolsó leheletükkel fogadjanak el engem, és így az enyémek legyenek. Imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok, szeretteim, mert bármennyire is súlyos egyfelől ez az óra, másfelől ez a kegyelem ideje! Annak, aki kopogtat, ajtót nyitok. Aki keres és hív engem, annak kinyilatkoztatom magam, örömmel jövök ahhoz, aki behív engem a szívébe. Imádkozzatok hát, hogy a kemény szívek meglágyuljanak, a lágy szívek pedig még lágyabbakká váljanak. Imádkozzatok, hogy a fagyos szívek felolvadjanak és felmelegedjenek az én kegyelmem által. Imádkozzatok, imádkozzatok szeretteim, és a Menny közelsége, a szentek közössége egyre inkább a mindennapjaitok részévé válnak. Imádkozzatok, imádkozzatok szeretteim, és egyre jobban meg fogjátok tapasztalni az ima erejét. Egyre inkább azokká váltok, akik az én Lelkemben, az én erőmben és az én hatalmamban járnak, és az én áldásaimat hordozzák. Imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok, szeretteim, és áldásban részesültök az evilági életben és az örökkévalóságban egyaránt! Ámen.”
Úgy gondolom, ez az üzenet sok mindent elmond, és amikor megkaptam ezt az üzenetet, valójában nagy örömet és békét tapasztaltam a szívemben. Eszembe jutott Tokió püspöke. 2011-ben jártam nála. (Minden évben ellátogatok Japánba, és rendszeresen meglátogatom valamelyik ottani püspököt.) Néhány hónappal korábban történt a katasztrófa a fukusimai atomerőműben, ahol nagyon sok ember halt meg, és a sugárzás Japán jelentős részét érintette. Miközben megosztotta velem az imaszándékait, azt mondta: „Még ebben a tragédiában is sok a pozitív vonatkozás. Sok japán ember feltette ugyanis a kérdést: Mi az élet igazi értelme? Mire szolgál mindez az anyagi jólét? Létezik-e Isten? Ez a tragédia sokakat vezetett megtérésre, sokan fordultak a családi értékek felé, megértették, mennyire fontos a család, mennyire fontos a kommunikáció a férj és a feleség között, továbbá mind a három generáció tagjai között, mennyire fontos, hogy a család együtt legyen, a családtagok beszélgessenek, együtt imádkozzanak, együtt legyenek.”
Úgy gondolom, ebben a helyzetben, amely másfél hónapja tart, és látjuk, mi minden történik körülöttünk, az egész világon, felfogtuk, milyen fontos a család, milyen fontos, hogy kommunikáljunk, egyre jobban megismerjük egymást, egyre többet imádkozzunk, egyre inkább felismerjük az ima erejét. Az ima által vigasztalást és erőt meríthetünk. Nagyon örülök annak, hogy sok ember nem csak a Szentmisét és a Szentségimádást kíséri figyelemmel, hanem számos előadást hallgatnak a TV-ben, az önök csatornáján is, de más Internetes csatornákon is (…), nem csak Horvátországban, hanem világszerte is. Ez a tragédia, ha mégoly súlyos is, egyben kegyelmi idő, mert sokakat vezet megtérésre. Sokan térnek vissza a forráshoz, és felteszik a kérdést: létezik-e Isten?
Falun élek, ez talán egyfajta kiváltság is. Van egy birtokom, amelyen dolgozom, sétálgatok. Közel lakom a tengerhez, és nap mint nap sokat sétálok, elmegyek az erdőbe is. Amikor helybeliekkel találkozom és elbeszélgetek velük, az az érdekes, hogy szinte mindenki ugyanazt mondja: bármennyire is nehéz egyfelől ez a helyzet, másfelől viszont áldás, mert – megállított minket! Csak futkostunk, futkostunk, az volt a célunk, hogy minél többet birtokoljunk, de végül elvesztünk… Elveszítettük a kapcsolatot a szomszédjainkkal, a gyerekeinkkel, saját magunkkal, Istennel.
A stúdióban ülő pap: Mijo, én is üdvözöllek!
Mijo Barada: Üdvözöllek én is!
A stúdióban ülő pap: Kérlek, mondj nekünk valamit arról, amiről könyveket is írtál: a szellemi harcról. Nekünk ugyanis nem csak a testtel kell megküzdenünk…
Mijo Barada: Mindig szívesen emlékezem vissza Franić érsek úrra. Amikor megáldott engem és a szolgálatomat, két dolgot mondott, amelyek mélyen megrendítettek. Azt mondta ugyanis, hogy napjainkban, sajnos, még a püspökök és a papok közül is, sokan elveszítették Krisztus Eucharisztikus jelenlétébe vetett hitüket, illetve a démoni világ létezésével kapcsolatos hitet. Engem ez nagyon megdöbbentett. Sajnos, az elmúlt harminc évben nagyon is meg tudtam győződni arról, mennyire igazak voltak az érsek úr szavai. Szent Pál szépen elmagyarázta nekünk: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12). Ha már harcról van szó, ez azt jelenti, hogy ezek a bukott angyalok, démonok, rendelkeznek valamiféle erővel, hatalommal és képességekkel. Mi nem vagyunk képesek a magunk erejével legyőzni a démoni világot. Jézus azonban megtette ezt, és mi is megtehetjük – az Ő Nevében! Ezért, Szent Pálhoz hasonlóan, egyre inkább Jézusért kell élnünk. Meg kell engednünk Jézusnak, hogy a mi szemeinken keresztül nézzen, a mi karjainkkal öleljen és a mi szívünkkel szeressen, hogy az Ő Tabernákulumai legyünk. A Szűzanya mondta Međugorjeban: „Én voltam Isten első Tabernákuluma a földön. Azért vagyok itt veletek már oly sok éve, hogy segítsek nektek, és ti is az én Fiam Tabernákulumaivá lehessetek. Azért vagyok itt, hogy ez megvalósulhasson az életetekben, és velem lehessetek az örökkévalóságban.” Szent Pál élete végén mondja: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20). Tehát, teljesen eggyé vált Krisztussal. Ezt mindannyiunknak meg kell tennünk! Törekednünk kell erre az életünk folyamán, persze, ez nem egyszerű, és nem is könnyű. Elmondtam már egy másik adásban: életünk első szakaszában mindannyian dünnyögünk. Később miközben egyre inkább megismerjük Istent, rájövünk, hogy ez milyen haszontalanság, mekkora butaság és micsoda időveszteség. A legelső lépés, amit mindannyiunknak meg kell tennie a hit útján: elfogadni a helyzetet, bármilyen nehéz is legyen az; elfogadni mindazt, ami az életünk során történik velünk, egyáltalán, az életünket, a külsőnket, a nemünket. Isten egy meghatározott helyen és meghatározott időben teremtett minket, és van egy terve a mi életünkre. Adj hálát Istennek az életedért, adj hálát az Ő tervéért – ez a második lépés. A harmadik pedig az, hogy dicsőítsd Istent, és kérd Őt, hogy nyilvánítsa ki mindenhatóságát, irgalmát és igazságosságát. Ezt a három lépést nem tudjuk megvalósítani, amíg lélekben nem halunk meg a saját akaratunknak. Ez nem csak arra vonatkozik, ami bűnös, hanem a „jó” ötletekre is, szociális terveinkre, amelyek lehetnek ugyan a mi jóságunk gyümölcsei, de attól még nem feltétlenül jelentik Isten akaratát is az életünkben. Nekünk tehát mindent alá kell rendelnünk Isten akaratának: „Itt vagyok, Uram! Jövök, hogy megcselekedjem a Te akaratodat!” Továbbá, meg kell halnunk annak is, amit mások akarnak megvalósítani a mi életünkben. Nem azért teremtettünk erre a világra, hogy a házastársunk, a gyermekeink, a szüleink akaratát teljesítsük, vagy akár a plébánosunk, a püspökünk, a pápa akaratát – hanem Isten akaratát. Bármennyire nemes mások akarata a mi életünkkel, bármennyire jónak tűnnek az ötleteik, ha nincsenek összhangban Isten tervével, nem szabad őket elfogadnunk. Meghalni magunknak, meghalni másoknak, hogy teljesen készen álljunk megtenni Isten akaratát. Ez azt jelenti, hogy késznek kell lennünk elveszíteni az életünket Krisztusért. A célunk a Menny, mi pedig görcsösen ragaszkodunk a földhöz. Attól félünk, hogy mindent el fogunk veszíteni. Az emberek ebben a helyzetben is attól félnek, hogy nagy veszteségeik lesznek a turisztikai idényben, sok befektetett pénzük vesz kárba – de nem teszik fel a kérdést: mi a végső cél? A cél: a Menny! A Mennyre teremtettünk, és Szent Ágoston azt mondja: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned, Istenem!” Ezért hiszem, hogy ez a korona-vírussal kapcsolatos helyzet sokaknak segített. Sajnos, ez még eltart egy ideig, az is lehet, hogy más nehézségek is felmerülnek, de ez mindannyiunknak segíthet abban, hogy egyenesbe hozhassuk a saját bárkánkat az élet tengerén, az örök Jeruzsálem irányába! Hiszem, hogy a szívek egyre inkább meg fognak nyílni az ég felé, egyre inkább Isten irgalmát fogják kérni, hogy Isten közelsége megtapasztalhatóvá válik minden szívben, és mindannyian egyre hitelesebb tanúi leszünk a feltámadt Krisztusnak.
Műsorvezető: Igen, Ön az egyetlen, aki azt mondja, hogy mindez, ami most történik, talán csak a bevezetője valaminek, ami vár ránk, és lehet, hogy nagyobb, súlyosabb megpróbáltatások várnak ránk. Vannak-e lelki tapasztalatai azzal kapcsolatban, hogy nagyjából mik lehetnek ezek?
Mijo Barada: Az Egyházban mindig nehéz idők jártak! Ezt látjuk, amikor Don Bosco, Szent Ferenc, vagy bármelyik szent életrajzát olvassuk. Ezért arra szeretném kérni az embereket, ne terheljék magukat azzal, hogy mi fog történni és mikor fog megtörténni. Egy időnk van: ez az idő; egy óránk van: ez a mostani óra – most kell szentül élnünk. Ezért ne foglalkozzatok semmi mással, csak azzal, hogy MA teljesítsétek a küldetéseteket, hogy Krisztus jelen legyen általatok a világban, hogy valóban a hit tanúi legyetek. Az normális dolog, hogy mindig nehéz idők járnak. A nagyapám átélt két világháborút, édesapám egyet, én is átéltem egy háborút. Az idők tehát mindig nehezek voltak.
Ha van még egy kis időnk, elmondanám, hogy éppen a harmadik könyvemen dolgozom, amelynek címe: „Az anyai szív alatt”, és ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy van egy helyzet a világban, ami soha nem volt ennyire súlyos. Nem szeretném lebecsülni a korona-vírus jelentőségét, de a hivatalos adatok szerint az év első hónapjaiban, tehát március végéig, 37826 ember halt meg, azzal, hogy az esetek 20%-ban volt a halál fő okozója maga a vírus. Ugyanebben az időszakban 242 ezer ember halt meg maláriában, olyan emberek, akik egyébként egészségesek voltak. Az Isteni Szeretet Misszionáriusainak szolgálatában rendszeresen járok Ghánába, ahol templomot és pasztorációs központot építünk. Abban az országban naponta 500 ember hal bele a maláriába, köztük gyermekek is. És ez ott normálisnak számít! Ami ennél is rosszabb: az év kezdete óta megközelítően 300 ember követett el öngyilkosságot! Erről senki nem beszél. Japánban évente 30 ezer ember követ el öngyilkosságot, mert nem látják az életük értelmét. Senki nem beszél a depresszióról, amitől Európa minden második lakosa szenved! Ennél is rosszabb, de még mindig nem a legrosszabb: ebben a három hónapban a nemi úton terjedő fertőzés, a HIV-vírus, vagyis az AIDS áldozataként 420 ezer ember halt meg. A legtragikusabb pedig az, amire Ferenc pápa is azt mondja, hogy ez valójában a harmadik világháború: ebben a kilencven napban tíz és fél millió gyermeket öltek meg abortusz által, az édesanyjuk szíve alatt! Tragikus látni, hogy Olaszországban már nem tudják hova temetni a halottakat. Néhány ezer halottról van szó. A tíz és fél milliónak pedig nincs egyetlen sírja sem! Hova tűntek az ő testeik? Vajon tápanyaggá váltak, esetleg különféle krémek, szérumok alapanyagaivá?! Nincs egyetlen sír sem…! Az is érdekes, hogy nincs hiány orvosokból, akik megölik a gyermekeket az édesanyák szíve alatt! Nincs hiány egészségügyi nővérekből, szükséges felszerelésből – ehhez minden rendelkezésre áll! És ilyen szempontból mi valóban a civilizáció legsötétebb korában élünk!!! Nem értem, hogy a válságstáb miért nem tesz jelentést arról is, hogy a korona-vírus miatt elhunytak mellett ma Horvátországban ennyi öngyilkosság történt, ennyi abortuszt hajtottak végre… Nagyon örülök, hogy Horvátország kormánya törődik mindannyiunkkal, főleg velünk, idősekkel – én magam is 60 éves vagyok – de ugyanígy kellene törődnie a gyermekekkel az édesanyák szíve alatt, hogy szűnjenek meg végre az abortuszok, hogy ne legyünk népirtó nemzet, olyan nemzet, amely megöli a saját gyermekeit. Az olyan kórházak, amelyekben gyermekeket gyilkolnak – nem kórházak…!
Műsorvezető: Talán ez a mostani időszak tényleg távlatokat nyit azokkal a kérdésekkel kapcsolatban is, amelyeket ön most felvetett, és amelyeket ezekkel a számokkal is alátámasztott. Köszönöm szépen önnek, hogy bekapcsolódott a ma esti műsorunkba, mert egy másik szemszögből, egy másik dimenzióból is rálátást kaphattunk a helyzetre. Köszönöm szépen és minden jót kívánok önnek!
Mijo Barada: Én is köszönöm a hívást!
Fordítás: Mester Imre
(levélben kaptam)
