Beer Miklós egy jobb világról, amelyet építenünk kellene
Aki sokat aggodalmaskodik mostanában, olvassa el ezt az interjút. Beer Miklós át fogja hangolni. Ő ugyanis úgy optimista, hogy közben nem tagadja le a bajokat. Csak közben arra koncentrál, ami reményt ad, és főleg arra a reményre, amely mindannyiunk számára élő.
– Ezek a hetek ma sokak, talán a többség számára a félelem és a bizonytalanság jegyében telnek Magyarországon. Féltjük a szeretteink és a magunk egészségét, a munkánkat, a megélhetésünket, a jövőnket. Sokan, köztük papok is, joggal aggódnak a közösségeikért, amelyeket szétzilálhat, hogy nem gyűlhetnek össze hétről hétre, nem gyakorolhatják a szokásos módon a hitüket. Mintha az egész eddigi világunk süllyedőben lenne. Mit kezdhetünk a félelmeinkkel? Milyen vigaszt nyújthatunk egymásnak, ha közben nem akarjuk hamis reményekkel áltatni egymást?
– Természetes, hogy mostanában sokakban vibrálnak ezek a kérdések. De nem felejthetjük Jézus húsvét utáni biztatását: „Ne féljetek!” Ez visszatérő felismerés az én életemben is, és éppen mostanában néztem utána, hogy a Bibliában, az Ó- és az Újszövetségben együttvéve 365-ször hangzik el ez a bátorító mondat. Éppen annyiszor, ahány nap van egy évben. Erre a szeretetteljes üzenetre koncentráljunk, amely
arra buzdít bennünket, hogy higgyünk az életben, méghozzá az elszakíthatatlan és meggátolhatatlan életben, amely isteni ajándék.
Tartsunk ki az örök élet reményében, és abban a hitben, hogy a halált Jézus legyőzte.
A most már több mint egy hónapja tartó járványidőszak számomra is lehetőséget adott, hogy átgondoljam, hányszor, de hányszor tapasztalhattam meg Isten védő szeretetét az életem során. Egyszer például majdnem elütött a vonat, máskor kis híján belefulladtam a Dunába. Komoly autóbalesetem volt, megoldhatatlannak látszó feladatokkal küszködtem, betegség döntött le a lábamról, tanácstalannak és gyengének éreztem magamat – aztán egyszer csak meglett a megoldás, nekem pedig tátva maradt a szám, mert
Isten bölcsességét és gondviselését éreztem meg a nehézségeimben, amelyekkel továbbsegített az utamon.
Az, hogy az ismeretlentől, bizonytalantól fél az ember, természetes. Kényszerű bezártságunk ugyanakkor hozzásegíthet ahhoz, hogy még értékesebbnek tartsuk a kapcsolatainkat. Megértem paptársaim aggodalmát is, hiszen otthonról, a fotelből online misén részt venni kényelmes. Mégsem hiszem, hogy a híveket ez a mostani állapot elszakítja a templomtól, mert vágyódást érzékelek a körükben. Gyakran mondják vagy írják, hogy „de jó lenne újra körülvenni az oltárt, és áldozni”.
Sokan éppen most értik meg igazán, mekkora kincs számunkra a liturgiánk. És hallom azt is, hogy sokan éppen mostanában jutnak el a hitre, Jézus közelébe.
Fogjuk fel ezt az időszakot „próbaidőként”, tekintsünk rá kegyelmi időként, amint Ferenc pápa mondja. Tamás apostol is az utolsó vacsora bezárt termében talált rá Jézusra. Arra a Jézusra, aki húsvét után búcsúzik ugyan, de azzal, hogy nem hagy árván bennünket, hanem vigasztalót küld számunkra: az igazság Lelkét.
– Hogyan változtatott a járvány a már egyébként is meglévő bajainkon? Ez a vírus kicsit mumusnak is, bűnbaknak is tűnik, amit most hirtelen felelőssé tehetünk minden eddigi bűnünk, sokféle rossz gyakorlatunk következményeiért. Holott már eddig is itt megvoltak ezek, csak nem törődtünk velük, elhessegethettük őket magunktól. A járvány miatt ezt most már nem tehetjük meg. Véleménye szerint milyen felismerésekhez segítheti hozzá ez a szörnyű időszak a társadalmilag és egyházilag elkötelezett embereket? És mit kellene másképpen csinálnunk, ha vége lesz a legnehezebb heteknek?
– Ez a járvány felfogható olyasféle jelzésként, hogy „emberek, álljatok már meg, mert ezt így nem lehet tovább csinálni”. Túl magabiztossá, önteltté váltunk, de aztán egy ismeretlen erő váratlanul térdre kényszerített bennünket. Hogy kijózanodjunk, hogy megbánjuk a bűneinket, és változtassunk az életvezetésünkön.
Az én életemben a II. vatikáni zsinat óta eltelt ötven év volt a meghatározó. Sokszor elgondolkodom azon, hogy mennyi mindent sikerült ez alatt elrontanunk a telhetetlenségünkkel, a víz, a levegő szennyezésével, a szeméthegyeinkkel. És ez visszahat ránk: naponta harmincezer ember hal éhen a világon.
Az egyik oldalon az értelmetlen luxus, a másikon a nyomor és a szívtelenségünk megakadályozza, hogy a javak igazságos elosztását megoldjuk.
És noha már azt hittük, hogy a tudományunk mindenható, lám, most csak tapogatódzunk, hogy a vírust hogyan gyűrhetnénk le.
Hogy mi lesz a járvány után? A barátaimmal sokat beszélgetünk erről. Tanulni fogunk-e a történtekből, belátjuk-e, hogy rossz az irány, hogy nem lehetünk többé önzők vagy közömbösek? Elindulunk-e egy szolidárisabb világ irányába?
A járvány azért terjedt el annyira gyorsan, mert rengeteget utazunk, utazgatunk. Európa légterét, mint nemrég hallottam, „normális esetben” negyven-ötvenezer repülő járja be naponta. Autóból is egyre több van, ezért egyre nagyobb a forgalom, és egyre rosszabb a levegő. Nem élhetnénk szerényebben? Fontos annyit utazni? Fontos távoli tájakra vallási célból ellátogatni?
A máriapócsi kegyhelyen ugyanaz a Szűzanya van, mint Fatimában, szoktam győzködni azokat a híveimet, akik benyomásom szerint túlzásba viszik a vallási turizmust.
Mostani elzártságunk váljon számunkra a megtérés idejévé, amikor a szokottnál többen hallják meg Jézus hívását: meghívását Isten országának építésére.
– Gyakran elmegyek egy mostanában gyönyörűen felújított nagy templom mellett, és mindig elgondolkodom, hogy mit üzen egy ilyen templom ma, amikor nem tölthetik meg a hívek vasárnaponként. Aztán arra gondolok, hogy feltehetőleg már a járvány előtt sem töltötték meg egészen, és hogy talán az egyházképünknek kellene változnia, ha jó irányba akarunk továbbindulni, amikor már nem kell majd otthon maradnunk. Merthogy – amint Ön is szereti mondani – a keresztény életünk valójában akkor kezdődik, amikor kilépünk a templomból. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez a szemlélet erősödjön?
– A templomra, a templomainkra én mindig a szombat Jézus-korabeli szemléletével tekintek. Nem az ember van a templomért, hanem a templom az emberért. Örülünk a templomainknak, persze, ez természetes. Én például boldog vagyok, hogy manapság a Kós Károly által tervezett régi kedves templomomban misézhetek Zebegényben. A budapesti Bakáts téri templomban kereszteltek, sokszor miséztem az esztergomi bazilikában, és a váci székesegyház is a szívemhez nőtt a püspökségem 16 éve alatt. A templomok az Istennel való találkozásunk különleges helyei, de hát az egész életünk Isten szeme előtt zajlik! És az a Jézus, aki a szenvedők, betegek, szegények szolgálatába vár bennünket, ugyanaz, mint aki a templomban.
Egy évvel ezelőtt égett le a Notre-Dame. Megdöbbentünk, hogy keresztény kulturális örökségünk e csodálatos darabjával ez történhetett.
De a kereszténységünk nem azonos a kulturális örökséggel, bármilyen értékes legyen is az.
Nem az tesz bennünket kereszténnyé, hanem a feltámadásba vetett hitünk. Mi magunk legyünk Isten élő templomai. Templomaink tatarozása helyett jobb lenne egymás szolgálatára helyeznünk a hangsúlyt.
– Magyarországon már eddig is kritikus volt a legszegényebbek helyzete, és most még rosszabbtól, akár százezrek ellehetetlenülésétől kell tartani. Jelenleg nem vagyunk különösebben szolidáris társadalom, a szegénység bélyeg, a szegényeket hibáztatják, megvetik. Mit okoz majd, ha újabb tömegek helyzete válik bizonytalanná? Milyen új kihívás elé állítja ez a helyzet a kereszténységet, az Egyházat, a hitüket komolyan vevő embereket?
– Ezzel kapcsolatban van egy merész gondolatom, amit itt mondok el először. Munkahelyek szűnnek meg, és ez rengeteg család számára jelent aggodalmat. Hazánkban négyszázezer ember él a turizmusból, a vendéglátásból, a szórakoztatóiparból, miközben pedagógusból, gyógypedagógusból orvosból, ápolóból és szociális munkásból kevés van.
Nyugdíjasként a körülbelül egymilliós magyar cigányság helyzetére, az ő megsegítésükre koncentrálok. Ez az egymilliós tömeg nagyjából éppen a legszegényebb egymillió magyar polgárral azonos. Nógrád, Borsod, Baranya érintett a legerősebben. Háromszáz olyan település van Magyarországon, ahol a létminimum alatt élnek az emberek, ami azt jelenti, hogy se villanyuk, se vizük nincs, és a házaik is csak jóindulattal nevezhetők háznak. Szellemi és lelki ínségben vannak. Nem lusták, hanem oly mértékben sújtja őket a nyomor, ami már bénító. Feladják, elvesztik emberi méltóságukat. És arra lenne szükségük, hogy mint a nővérek a kórházban vagy a szeretetotthonokban a betegek mellett, mindegyikük mellett ott legyen valaki, aki felkarolja őket.
A merész ötletem az lenne, hogy a szórakoztatóipar és a turizmus területéről talán át lehetne csoportosítani valamennyit abból a négyszázezer munkavállalóból a szociális szférába, hogy segítsenek a rászorulók felemelésében.
Tudom, elég szokatlan felvetés, de hát Jézus nem ezt tette? Eddigi „luxuséletünk” helyett nem választhatnánk szolidárisabbat, szerényebbet, másokat szolgálót? Hiszen egész földi életünket arra kaptuk, hogy felkészüljünk a mennyországra, ahol már semmi más dolgunk nem lesz, mint örülni egymásnak és Isten szeretetének.
– Miben bízhatunk minden aggodalmunkon túl? Ön milyen reményre feljogosító jeleket lát maga körül egyházi és társadalmi téren?
– Tegnap kiültem az udvarra, és nagy öröm ért: éppen akkor repült be egy fecskepár az eresz alá, és elcsicseregte nekem, milyen hosszú és nehéz utat tett meg, míg ideért. De végre ideért, és noha egy fecske nem csinál nyarat, egy ilyen élmény mégis reményt lop az ember szívébe.
Vegyük észre a szépet mindenben, mint Placid atya a Gulágon, aki még ott is mindennap talált okot hálát adni valamiért. Ahhoz képest, ahogyan a II. világháború után és az ötvenes években éltünk, ma csodálatosak a körülményeink. Nem szabadna panaszkodnunk.
A kapcsolataink minden anyagi jónál többet érnek, mostanában rengeteg család tapasztalja meg ezt. Mi múlhatná fölül azt, hogy egymásért lehetünk, együtt álmodozhatunk, játszhatunk, imádkozhatunk vagy ülhetünk asztalhoz?
Szintén örvendetes az egymillió fa ültetésére szerveződött mozgalom. Aki nyitott szemmel jár a világban, rengeteg szépet vehet észre maga körül. Főleg beállítottság kérdése a dolog. Kesergés helyett próbáljuk meg felfedezni az életünk igazi értékeit, napról napra.
– Melyek az Önt leginkább megmozgató, cselekvésre felszólító jelenségek? Miből tudhatja az ember, hogy a jó célok megvalósításért tett erőfeszítései eredményesek lehetnek-e?
– A Szent Ferenc Szegényei Alapítvány, amelyet barátaimmal hoztunk létre, arra törekszik, hogy együtt legyen a szegény emberekkel, sorsközösséget vállaljon velük: szegényként a szegényekkel. Közös asztalnál ülve, beszélgetésbe elegyedve. Szerintem egy karitatív program ettől lehet hiteles. Nem hiszek a személytelen adományátadásban.
Jézust kell utánoznunk, aki jelen volt az emberek között, Istenről beszélt nekik, gyógyított, és utána kenyeret adott.
Utána. Abban hiszek, hogy a cigányok szolgálatában a személyes segítség útját kell járnunk. Kísérnünk kell őket: szülőket és gyermekeket egyaránt. A gyerekeket abban, hogy boldoguljanak a tanulással, a szülőket abban, hogy e téren helytállhassanak a gyermekeik mellett. És a kertjeik művelésében, a baromfitenyésztésben is támogatnunk kell őket. Ez egyszerre jelent „nevelési” és lelki felemelkedési programot. A búzamag csodáját élhetjük meg általa, amely a szemünk láttára sokszorozódik meg.
Fotó: Merényi Zita
Kiss Péter/Magyar Kurír
