Ferenc pápa: Imádkozzunk, hogy befejeződjön a keresztények üldözése!
Utolsó áprilisi katekézisében a Szentatya a nyolcadik boldogmondásról, az igazságért üldözöttek boldogságáról (vö. Mt 5,10) elmélkedett április 29-én délelőtt. Katekézisének teljes magyar fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
A mai kihallgatással befejezzük az evangéliumban található boldogságok tárgyalását. Amint hallottuk, a legutolsó boldogmondás az igazságért üldözöttek eszkatológiai örömét hirdeti meg.
Ez a boldogmondás ugyanazt a boldogságot jelenti ki, mint az első: a mennyek országa ugyanúgy az üldözötteké, mint a lélekben szegényeké. Így megértjük, hogy egy a korábbi kijelentésekben kibontott egyenes út végéhez érkeztünk.
A lélekben való szegénység, a sírás, a szelídség, a szentség szomjazása, az irgalmasság, a szív megtisztítása és a béke cselekedetei üldözéshez vezethetnek Krisztus miatt, ám ez az üldözés a végén örömre ad okot, és nagy jutalom vár az üldözöttekre a mennyben. A boldogságok útja egy húsvéti út, mely a világ szerinti életből az Isten szerinti életbe, a „test” – vagyis az önzés – által irányított létből a Lélek által irányított létbe vezet.
A világ a maga bálványaival, megalkuvásaival és értékrendjével nem képes elfogadni az ilyesfajta létezést. Az emberi mentalitás által gyakorta létrehívott „bűnstruktúrák ” ,[1] melyek idegenek az igazság Lelkétől, kit a világ nem tud befogadni (vö. Jn 14,17), csak elutasítani tudják a szegénységet, a szelídséget vagy a tisztaságot, és az evangélium szerinti életet tévedésnek, problémának, valami kirekesztendőnek tartják. Tehát a világ azt gondolja: „Ezek idealisták vagy fanatikusok…” Így gondolkodnak ők.
Ha a világot a pénz mozgatja, akkor bárki, aki bizonyítja, hogy az életet önelajándékozással és lemondással is lehet élni, az zavaró tényezővé válik a kapzsiság rendszere számára. Ez a „zavarás”, „bosszantás” szó kulcsfontosságú, mivel a puszta keresztény tanúságtétel, mely sok embernek annyira jót tesz, hogy követik is, bosszantja a világias gondolkodásúakat. Szemrehányásként élik meg. Amikor megjelenik az életszentség, és felragyog Isten gyermekeinek élete, abban a szépségben van valami kényelmetlen, mely állásfoglalásra késztet: vagy engedjük megkérdőjelezni magunkat, és megnyílunk a jóra, vagy elutasítjuk ezt a fényt, és megkeményítjük szívünket, akár az ellenzésig és az acsarkodásig (vö. Bölcs 2,14–15). Érdekes, és érdemes megfigyelni, hogy a vértanúk üldözése során hogyan növekszik az ellenségesség egészen a dühös acsarkodásig. Elég csak a múlt századi üldözésekre, az európai diktatúrák üldözéseire gondolnunk: láthatjuk, hogyan jutnak el az emberek a dühös acsarkodásig a keresztények ellen, a keresztény tanúságtétel ellen, a keresztények hősiessége ellen.
De ez azt mutatja, hogy az üldöztetés drámája egyben a felszabadulás helye a világias sikernek, az önteltségnek és a megalkuvásnak való alávetettségből. Minek örül az, akit Krisztus miatt elutasít a világ? Annak örül, hogy talált valamit, ami többet ér, mint az egész világ. „Mi haszna van ugyanis az embernek abból, ha az egész világot megnyeri is, de életét elveszíti?” (Mk 8,36). Mi haszna van belőle?
Fájdalmas arra gondolni, hogy ebben a percben is sok keresztény szenved üldöztetést a világ különböző tájain! Remélnünk kell, hogy megpróbáltatásaik mihamarabb véget érnek, és imádkoznunk kell érte! Sokan vannak: a mai vértanúk többen vannak, mint az első századok vértanúi. Fejezzük ki közelségünket e testvéreinknek: egyetlen testet alkotunk, és ezek a keresztények Krisztus testének, az Egyháznak vérző tagjai!
De vigyáznunk kell arra is, hogy ezt a boldogmondást ne áldozatszerepet felvéve, ne önsajnálattal értelmezzük. Az emberek megvetése ugyanis nem mindig jelent üldöztetést: épp nem sokkal ezután mondja Jézus, hogy a keresztény a „föld sója”, és figyelmeztet az „íz elvesztésének” veszélyére, mert különben a só „semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és széttapossák az emberek” (Mt 5,13). Tehát olyan megvetés is létezik, amely a mi hibánk, amikor elveszítjük Krisztusnak és az evangéliumnak az ízét.
Hűnek kell lennünk a boldogságok alázatos útjához, mert ez vezet oda, hogy Krisztushoz és ne a világhoz tartozzunk. Érdemes felidézni, milyen utat járt be Szent Pál: amikor igaznak hitte magát, valójában üldöző volt, de amikor rájött, hogy üldöző, a szeretet emberévé vált, aki örömmel nézett szembe az üldöztetéssel járó szenvedésekkel (vö. Kol 1,24).
A kirekesztés és az üldöztetés – ha Isten megadja kegyelmét – a megfeszített Krisztushoz tesz hasonlóvá bennünket, és az ő kínszenvedéséhez kapcsolva minket az új élet megnyilvánulásává válik. Ez az élet magának Krisztusnak az élete, akit értünk, emberekért és üdvösségünkért „az emberek megvetettek és elutasítottak” (vö. Iz 53,3; ApCsel 8,30–35). Ha befogadjuk az ő Lelkét, akkor oly nagy szeretet születhet szívünkben, hogy képesek leszünk odaadni életünket a világért anélkül, hogy megalkudnánk csalásaival, és képesek leszünk elfogadni elutasítását. A veszélyt a világgal való megalkuvás jelenti: a keresztény mindig ki van téve annak a kísértésnek, hogy megalkudjon a világgal, a világ szellemével. Ha visszautasítjuk a megalkuvásokat és Jézus Krisztus útján járunk – ez a mennyek országa szerinti élet, a legnagyobb öröm, az igazi boldogság! Azt sem szabad elfelejteni, hogy az üldöztetések során mindig jelen van Jézus, aki kísér bennünket, ott van Jézus, aki vigasztal bennünket, a Lélek ereje pedig támogat, hogy tudjunk előrehaladni! Ne essünk hát kétségbe, ha az evangéliummal összhangban álló életünk az emberekből üldözést vált ki: velünk van a Lélek, aki támogat bennünket ezen az úton!
JEGYZETEK
[1] Vö. Beszéd „A szolidáris testvériség, az inklúzió, az integráció és innováció új formái” című műhely résztvevőihez, 2020. február 5.: „A pénz bálványozása, a kapzsiság, a korrupció mind »bűnstruktúrák« – amint II. János Pál meghatározta őket –, melyeket a »közömbösség globalizációja« termel ki.”
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
