Mit felejtettünk el Isten irgalmáról? – A Dives in misericordia enciklika
"...1980. november 30-án Dives in misericordia kezdettel kiadott második enciklikájában II. János Pál pápa az isteni irgalmat helyezte középpontba..."
Úgy tartják, hogy az Egyháznak elefántemlékezete van, hiszen az évszázadok folyamán saját történetének emlékezetben tartása nélkül soha nem tudná, hogy mi a lényege és a feladata, ráadásul az Ószövetségen keresztül emlékezete beláthatatlanul távoli időkbe ereszti gyökereit. Mégis mintha valamiféle emlékezetvesztésnek lehettünk volna tanúi Ferenc pápa megválasztása után. Sokan felkapták a fejüket arra, hogy a latin-amerikai pápa nagy hangsúlyt fektet az irgalomra, amelynek fogalmát azután szinte kizárólagosan társították is a személyéhez.
Az 1980. november 30-án Dives in misericordia kezdettel kiadott második enciklikájában II. János Pál pápa az isteni irgalmat helyezte középpontba oly módon, hogy ma már váratlan folytonosságot figyelhetünk meg a lengyel és az argentin egyházfő szemléletmódja között. Úgy tűnik, hogy az időközben eltelő bő három évtized kissé megkoptatta az irgalomról szóló korábbi pápai tanítás emlékét, pedig Ferenc pápa megértéséhez is nagyban hozzájárulhatna.
Nem lényegtelen azonban, hogy Dives in misericordia megjelentetése két fontos esemény között helyezkedik el. Az egyik rendkívül határozottnak, a másik már-már merésznek és kockázatvállalónak mutatja II. János Pált.
Merészségről azért lehetett szó nem sokkal később, 1981 januárjában, mert a pápa Jean-Marie Lustiger személyében olyan embert nevezett ki párizsi érsekké, vagyis lényegében a francia katolicizmus vezetőjévé, aki egyrészt zsidó szülők gyermeke volt, csak kamaszkorában lett keresztény, és mindig is a zsidó nép fiának tartotta magát, másrészt korábban – saját szavai szerint – „nagyon-nagyon radikális” állásfoglalást vetett papírra a franciaországi egyház helyzetével kapcsolatban. Amikor François Marty bíboros, párizsi érsek az utódját keresve azt kérte egyházmegyéje papjaitól, írják le, mit várnának az új főpásztortól, Lustiger hosszú emlékiratot fogalmazott meg. Azt fejtegette, hogy a francia egyház azért válhatott könnyen a szekularizáció áldozatává, mert „a hatalom egyháza” kívánt lenni, s bár két ellentétes gondolkodású csoportra tagolódott (az egyik vissza akart térni a francia forradalom előtti berendezkedéshez, a másik az újabb baloldali erőkkel keresett szövetséget), mindkét csoportosulásban közös volt, hogy a hatalom kegyeit kereste az Egyház életben maradásához. Lustiger arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikai hatalomhoz dörgölőző egyház kudarcra van ítélve, kiszolgáltatja magát a vallástalanság térnyerésének, nincs középút a tradicionalista jobboldal és a marxista baloldal között, s a politikával kötött szövetségét felbontva az Egyháznak a kultúra evangelizálására kell törekednie, a vallástalan francia értelmiséghez kell közel vinnie az evangéliumot. Valószínű, hogy Lustiger emlékirata a pápához is eljutott, aki nagyjából a Dives in misericordia megfogalmazásával egy időben sok-sok órát töltött kápolnájában a francia egyház helyzetét átimádkozva. A francia katolicizmus, a francia zsidóság, és maga Lustiger is megdöbbent, amikor végül nyilvánossá vált a kinevezés. „Ön a pápa imájának gyümölcse” – mondta az új érseknek a pápa titkára. Milyen sokat elárul a szintén a kultúra elsőségét hirdető pápáról, hogy volt bátorsága Lustiger mellett dönteni!
Valamivel korábban, 1980 őszén a püspöki szinódus tanácskozása (az ötödik az 1965-ben alapított intézmény történetében) a keresztény család kérdéseivel és problémáival foglalkozott. A szinódus után Familiaris consortio kezdettel kiadott apostoli buzdítás II. János Pál valamennyi dokumentuma közül szívének egyik legkedvesebb írása volt. Sokak ellentétes várakozásaival szemben határozottan és egyértelműen folytatta VI. Pálnak az élet kezdetét, a házasságot és a családot érintő gondolkodását, olyan szöveget alkotva, amely máig alapvető támpont az idevágó kérdésekben. A pápa emberre viselt gondja a szövegben sokrétűen megmutatkozik, például „emberség iskolájának” nevezi a családot (83), kiáll a nők egyenlő méltósága mellett (22), az apáknak pedig a lelkükre köti, hogy Isten atyaságának képmására kell gyakorolniuk apaságukat (25). Isten atyasága pedig a Dives in misericordiának is középponti témája lesz.
De csak egyik középponti témája, az új körlevélben folytatódik ugyanis az előző enciklika valódi és érett emberségről töprengő elmélkedése, harmadik elemként pedig középpontba kerül az isteni irgalom. Krakkóról, Wojtyła pápa egykori érseki székhelyéről és az irgalomról természetesen mindenkinek eszébe jut Faustyna Kowalska nővér, az isteni irgalmasság 2000-ben szentté avatott „apostola”, és már csak azért is joggal, mert életrajzírójának a lengyel pápa úgy nyilatkozott, hogy a Dives in misericordia megírása előtt hosszú ideig sokat gondolt Fausztina nővérre.
De hogyan kapcsolódik össze az emberség, Isten atyasága és az irgalom az enciklikában?
Elsősorban úgy, hogy a szöveg a kinyilatkoztatásról értekezik: maga a kinyilatkoztatás szó közel százszor szerepel benne, hasonló értelmű kifejezések (felfedés, feltárás, megmutatás) pedig szintén gyakran. Az isteni kinyilatkoztatás középpontja, Jézus Krisztus pedig „az Atya arcát” (2) mutatja meg, az irgalmas Atyáét, aki annyira irgalmas, hogy nyugodtan kijelenthető, az irgalom a szeretetnek „szinte a másik neve” (47). Elmélkedésének e belső középpontjából a pápa három irányban tekint szét:
megvizsgálja, milyen belső tapasztalatokat eredményez és hogyan vezet el a valódi emberséghez az irgalom befogadása; átgondolja, hogyan függ össze egymással az irgalom és az igazságosság; kifejti, miként kellene átalakítania az irgalom tapasztalatának az emberi együttélést.
Ami a belső tapasztalatokat illeti, óhatatlanul a már említett Ferenc pápát vetítik előre azok a sorok, amelyekben arról hallunk, hogy azok az emberek, akiknek Krisztus először jeleníti meg az irgalmas Atyát, „elsősorban a szegények” (11), nemcsak anyagi, de erkölcsi értelemben is. Nagyon szokatlan és megrendítő a tékozló fiú példabeszédének hosszú elemzésében (30–41), hogy II. János Pál mind az apával, mind a fiúval kapcsolatban főként a valódi emberség megtapasztalását emeli ki: irgalmat nyújtva és befogadva mindketten azt élik át, mit jelent igazán embernek lenni. Ennek értelmében pedig az embersége hiányos annak, aki képtelen az irgalomra. Olykor különösen mellbevágó kijelentéseket tesz a szöveg: a keresztre feszített Krisztus maga is „irgalmat” kíván az embertől, s aki irgalmat tanúsít a Megfeszített iránt, valójában „az örök Atya felé nyújt irgalmat” (51). Egy-egy ilyen mondat mindannyiunk számára bőséges átgondolnivalóval szolgál.
Az igazságosság és az irgalom kapcsolatát boncolgató gondolatmenetek gondos figyelmet igényelnek, nem adják meg magukat könnyen az olvasónak.
Mindenesetre az enciklika felemeli szavát az irgalom nélküli, „rideg” (90) igazságosság ellen, s azt magyarázza el, miért előbbre való, magasabb rendű és alapvetőbb az irgalom, mint a pőre igazságosság (28), s miért lehet forrása az irgalom a változatlanul érvényben lévő igazságosságnak.
Az irgalomról szerzett tapasztalat következményeinek áttekintése arról tanúskodik, hogy
a pápa mérhetetlenül fontosnak tartotta saját kora viszonyainak felmérését, s nem volt hajlandó szépítgetni a valóságot.
Mennyi-mennyi tapasztalatra volt szüksége ahhoz, hogy leszögezhesse például, az irgalom és a szeretet helyett általánosan elterjedt a gyűlölet, „az a vágy, hogy az ellenség pusztuljon el, szabadsága szoruljon korlátok közé, és lehetőleg kerüljön teljesen függő helyzetbe” (70)! Ezzel szemben az Egyháznak minden megnyilvánulásában Isten irgalmáról kell tanúságot tennie (73), s csak Isten irgalmára alapozva tudja megoldani feladatait (81). Ki merné állítani, hogy diagnózisaiból és intéseiből bármi időszerűtlenné vált volna?
Könnyen lehet, hogy sok mindent elfelejtettünk Isten irgalmával kapcsolatban, mire Ferenc pápa ismét az emlékezetünkbe idézte az Atyának ezt az alapvető magatartásformáját. Ahogyan Gondolatok az atyaságról című korai írásában Karol Wojtyła fogalmazott, már régen megtanulhattuk volna, hogy minden az atyaságból, az irgalmas és szerető atyaságból fakad: „lényegtelen és jelentéktelen minden, kivéve ezt: atya, gyermek, szeretet. És aztán a legegyszerűbb dolgokra tekintve nem mondjuk-e mindannyian: hát nem tanulhattuk volna meg már régen? Hát nem mindig ez rejlett mindennek a mélyén, ami van?”
Görföl Tibor
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
