Teljesítményszorongás a karanténban: „Időm lenne, még sincs kedvem semmihez”
A „maradjotthon” mozgalommal együtt rögtön megjelentek az online programok és kihívások is, hogy hogyan tegyük hasznossá és pozitívvá a (kényszerűen) otthon töltött időt. De mi van, ha egyelőre az ágyból is alig van kedvünk kikelni, nemhogy online dolgozni, tanulni, és programokat csinálni?
Még alig telt el pár hét azóta, hogy a home office és karantén (legyen szó önkéntes vagy hatóságilag elrendelt otthonmaradásról) szavak árasztottak el mindent, és váltak meghatározóvá a mindennapi életünkben is. Sok esetben egyik napról a másikra kellett ott hagynunk a munkahelyünket, családunkat, barátainkat, és hirtelen átállni az addigi társas és munkahelyi rutinról egy egészen másra, az otthonira. Megemészteni sem volt időnk, hogy éppen mi történik velünk, máris meg kellett szervezni az otthonról dolgozást, tanulást, bevásárlást, és villámgyorsan alkalmazkodni kellett az új kihívásokhoz, mert az iskolai vagy munkahelyi követelmények gyakran nem vártak. Emellett pedig rengeteg lehetőség zúdult ránk, hogy hogyan töltsük el a szabadidőnket otthon, mindenféle online programmal és kihívással, és mindenhol hasznos tippeket olvashatunk, hogy hogyan legyünk hatékonyak, produktívak, hogyan osszuk be a napunkat otthon. Ezek a tanácsok és lehetőségek, bár hosszabb távon segítik a megküzdést és alkalmazkodást,
így hirtelenjében lehet, hogy inkább nyomasztóan hatnak ránk, mert úgy érezzük, mindezt „kellene” csinálnunk, ráadásul minél hamarabb. A „kell állítások” is a gondolkodási torzítások közé tartoznak, melyeknek több példáját korábbi cikkünkben említettük: sportolnom kellene, relaxálnom kellene, takarítanom kellene, olvasnom kellene, élveznem kellene az otthon és családommal töltött időt – miközben lehet, hogy nagyon nem ezt érezzük, és nem erre vágyunk jelenleg.
Nincs abban semmi rossz, ha nem vagyunk egyből produktívak otthon, lehet, hogy még nem arra van szükségünk.
Többek között a Slow Budapest és a Hogy vagy Egyesület is arra hívta fel a figyelmet, hogy fontos a jelenlegi érzéseink tudatosítása, felismerése, és ítélkezésmentes elfogadása. A tudatos jelenlét gyakorlásával megfigyelhetjük, mi történik éppen bennünk, milyen érzéseket élünk át, milyen testi és viselkedéses reakcióink vannak. Előfordulhat például, hogy megváltozott az étvágyunk, rosszabbul alszunk, kevesebb az energiánk, motiválatlanok vagy ingerültebbek vagyunk – Fendrik Bertalan, pszichológus és coach, a Mindsetben tartott online előadásában elmondta, hogy a jelenlegi helyzetben ezek a reakciók teljesen normálisak és valószínűen megjelennek a stressz és szorongás hatására.
Megengedhetjük magunknak, hogy féljünk, hogy nehezen viseljük a helyzetet, nem kell egyből elnyomnunk ezeket az érzéseket, és rögtön jól érezni magunkat kimaxolva az otthonlét nyújtotta lehetőségeket. Félelmeink tudatosítása az első lépés abban, hogy megvizsgáljuk, valójában mi miatt is aggódunk, mennyire reális ez, és mit tehetünk ellene.
David Kessler, gyásszal foglalkozó szakértő szerint a jelenlegi helyzetben kollektíven gyászt élünk meg, ennek teljes érzelmi és kognitív spektrumával együtt.
„Azt érezzük, hogy a világ megváltozott, és ez tényleg így is van. Tudjuk, hogy ez az egész csak átmeneti, de nem tűnik annak, és rádöbbenünk, hogy a dolgok meg fognak változni. A normalitás vége, a gazdasági következményekkel kapcsolatos félelem, kapcsolatvesztés – ezek mind letaglóznak bennünket, és mi gyászolunk.” Nemcsak az elveszett lehetőségeket gyászoljuk, hanem megjelenik az elővételezett gyász is, ami a jövőre vetített veszteségérzés. Ezek a veszteségek munkálnak bennünk, és bármennyire is banálisnak tűnnek (például hogy nem mehetünk el a kedvenc kávézónkba), érzelmileg lehangolttá tesznek minket. Nehéz aktív megküzdéssel reagálni akkor, ha mi magunk sem tudjuk, éppen min megyünk keresztül. A szakértő szerint „a primitív agyunk felfogja, hogy valami rossz történik, de ebből nem látunk semmit. Ettől elveszítjük a biztonságérzetünket. Ez az amit érzünk: a biztonság odalett.” Egy normális gyászfolyamatnál sem úgy következik be a továbblépés és gyógyulás, hogy egyből elkezdünk vidám programokat szervezni, lefoglaljuk magunkat, nem gondolunk rá, és majd mindettől elmúlik. A gyász különböző stádiumain megyünk keresztül:
„Először is ott a tagadás, amit kezdetben nagyon sokszor megismétlünk: Ez a vírus nem érint engem. Aztán ott a düh: Szobafogságra ítélsz, és lehetetlenné teszed, hogy csináljam a dolgaimat. Az alku: Oké, ha két hétre bezárkózom, akkor minden jobb lesz, ugye? A szomorúság: Nem tudom, mikor ér ez véget. És végül ott az elfogadás. Ez van; Ki kell találnom, hogyan tovább.
Az elfogadás már a produktivitás és megküzdés felé mutat, de ameddig nem jutunk el ide, hiába próbálunk teljes gőzzel menni előre, elégedetlenkedni fogunk magunkkal szemben, ha nem megy. A jelenlegi érzéseink felismerése és elfogadása segít a továbblépésben és megküzdésben. Az elfogadás szakaszában már képesek vagyunk alkalmazkodni a helyzethez: kialakítjuk az újfajta megoldásainkat, újrarendeződik az életünk, de nem ugyanúgy, mint azelőtt, és ez fontos, mert a növekedés lehetőségét is magában hordozza.
A legjobb dolog tehát, amit magunkért tehetünk, lehet, hogy csak az, ha éppen nem teszünk semmit: időt adunk magunknak az átállásra, a saját érzéseink és igényeink felismerésére.
(Helstáb Laura, mindsetpszichologia.hu)
