A Sant’Egidio közösség a járvány idején sem hagyja magára hajléktalan barátait
A Sant’Egidio közösség tagjai szerda esténként mennek ki hajléktalan barátaikhoz Budapest utcáira. Fotósunk (Magyar Kurir), Merényi Zita írását olvashatják a megváltozott helyzetről.
Nagyon hiányoznak a „régi” szerdák, a szolgálataink ünnepek voltak. Az ölelésekre, nevetésekre, mély beszélgetésekre gondolok a szegényekkel és a közösség tagjaival. Bármilyen napi gondok nyomasztottak, a téren elfelejtettünk mindent, csak jelen voltunk, együtt.
Eszembe jutott egy eset, még ősszel történt, meglátogattunk egy hajléktalan embert a Boráros téren, a rakparton. Tivadarnak hívták, gégemetszést végeztek rajta, így nem tudott beszélni. Brekegett. Szó szerint.
Odafelé menet kérdeztem Attilát, közösségi társamat: hogyan fogunk vele beszélgetni? „Majd mutogatunk” – válaszolt. Kiderült, hogy Tivadarnak ellopták a járóbotját, aznap este azt tartottuk feladatunknak, hogy pótoljuk neki, ugyanis egy lépést alig tud megtenni segítség nélkül.
Gondoltuk, keresünk valamit a környéken, amit botként tud használni – és ebbe a keresésbe ő maga is bekapcsolódott. Hideg volt, esett az eső. Ahogy megfogtam a kezét, és engedtem, hogy belém karoljon, elkezdett brekegve táncolni. Táncoltunk az esőben. Nem tudtam neki nem megengedni. Nevettünk. Soha nem felejtem el.
Nekem ezzel akkor, ott a feje tetejére állt a világ.
Nem szeretnék csak a múltról mesélni. Folytatjuk a szolgálatainkat, folytatnunk kell ezt az imádságot a városunkban. Azok mellé állni, akiket senki nem szeret. Éreztük, hogy nem hagyhatjuk cserben őket, a legszegényebbeket, akiknek az utca az otthonuk, akiknek leginkább okuk van az elkeseredésre.
Bár a vasárnapi szentmiséink és a Gát utcai imádságok most ideiglenesen elmaradnak, online mégis együtt lehetünk a római imádságokon, amelyeket megnézhetünk magyar fordítással.
Védőfelszerelésben végezzük a szolgálatainkat. Takarókat, szendvicseket, banánt, csokit vittünk tegnap este is, a csomagot maszkban, gumikesztyűben készítettük össze. Igyekszünk jelen lenni, még ha meg is kell tartanunk a távolságot.
Előző héten a szolgálat után, hazafelé menet maradt még szendvicsem. Észrevettem egy embert, aki a szemetesben turkált, odaléptem hozzá, nyújtottam felé egy szendvicset. Látszott rajta, hogy nem érti a helyzetet, gondoltam, meglepem még eggyel. Elmosolyodott. Szép estét kívántunk egymásnak. Teljesen megváltozott az arca. Aznap az ő mosolyát vittem haza. :)
Be kell tartanunk a kormány, az Egyház rendelkezéseit, de ha vásárolni mennek, és látnak egy szegényt, gondoljanak rá is! Nem feledkezhetünk meg róluk!
Szöveg és fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
