Ferenc pápa beszéde a kúria vezetőinek a reformokról, hatalomról és folyamatokról

December 21-én délelőtt a Szentatya a római kúria bíborosait és hivatalvezetőit fogadta az Apostoli Palota Kelemen-termében a hagyományos karácsonyi köszöntés alkalmából. A változtatás szükségességéről, a római kúria reformjáról fejtette ki gondolatait. Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

„És az Ige testté lett, és közöttünk lakozott” (Jn 1,14).

Kedves testvérek, szeretettel köszöntelek mindnyájatokat! Köszönetet mondok Angelo Sodano bíborosnak hozzám intézett szavaiért, és mindenekelőtt szeretném kifejezni neki hálámat, a bíborosi testület tagjai nevében is, azért az értékes és pontos szolgálatért, amelyet dékánként sok éven át végzett, szolgálatkészséggel, odaadással, hatékonysággal, kiváló szervező- és koordináló készséggel. Azzal a „mi fajtánkra” („rassa nostrana”) jellemző viselkedésmóddal, ahogyan azt Nino Costa [piemonti író] mondaná. Szívből köszönöm Eminenciádnak! Most a püspök-bíborosokon a sor, hogy új dékánt válasszanak; remélem, olyasvalakit választanak, aki teljes munkaidőben látja le ezt az igen fontos megbízatást. Köszönöm!

Szent és boldog karácsonyt kívánok mindnyájatoknak, akik jelen vagytok, továbbá munkatársaitoknak, mindenkinek, aki a kúriában szolgál, valamint a pápa képviselőinek és a mellettük segédkezőknek. Jó kívánságaimhoz szeretném hozzákapcsolni hálás köszönetemet mindennapos odaadásotokért az Egyház szolgálatában. Nagyon köszönöm!

Az Úr idén is alkalmat kínál számunkra, hogy találkozzunk egymással, és így kinyilvánítsuk a köztünk lévő közösséget és megerősítsük testvéri kapcsolatainkat: mindezeknek a gyökere pedig Isten karácsonykor feltáruló szeretetének szemlélése. „Krisztus születése – írta korunk egyik misztikusa – a legerősebb és legbeszédesebb tanúbizonyság arról, mennyire szerette Isten az embert. Személyes szeretettel szerette. Ezért vett fel emberi testet, mellyel egyesült, és örökre sajátjává tette azt. Krisztus születése önmagában »szeretetszövetség«, mely örökre létrejött Isten és ember között.” [1] Alexandriai Szent Kelemen pedig azt írja: „Ő [Krisztus] ezért alászállt, magára öltötte az emberséget, önként végigszenvedte mindazt, ami az emberi élethez hozzátartozik, hogy miután megmérettetett gyengeségünkkel, melyet szeretett, cserébe megmérhessen bennünket az ő hatalmával.” [2]

Látva ezt a hatalmas jóindulatot és szeretetet, egymásnak kifejezett karácsonyi köszöntésünk arra is alkalmat nyújt, hogy ismét befogadjuk az ő parancsát: „Azzal a szeretettel szeressétek ti is egymást, amellyel én szerettelek benneteket! Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,34–35). Itt igazából Jézus nem azt kéri tőlünk, hogy őt szeressük, válaszként az irántunk tanúsított szeretetére; inkább azt kéri, hogy egymást szeressük az ő szeretetével. Más szóval azt kéri tőlünk, hogy legyünk hasonlók hozzá, mert ő hasonlóvá vált hozzánk. A karácsony tehát – buzdít Szent Newman bíboros – „úgy köszöntsön ránk, hogy egyre hasonlóbbak vagyunk hozzá, aki, ebben az időben, irántunk érzett szeretetből gyermekké lett; minden új karácsony úgy köszöntsön ránk, hogy egyszerűbbek, alázatosabbak, szentebbek, szeretőbbek, megelégedettebbek, vidámabbak és Istennel teltebbek vagyunk”. [3] És hozzáteszi: „Ez az ártatlanság, a tisztaság, az édesség, az öröm, a béke ideje”. [4]

Newman neve emlékezetünkbe idézi az egyik közismert, szinte aforizmává vált kijelentését, mely A keresztény tanfejlődés című munkájában olvasható, s amely történelmileg és lelkileg a katolikus Egyházba való belépésének útkereszteződésében áll. Azt mondja: „Itt, a földön az élet változás, a tökéletesség pedig sok átalakulás eredménye.” [5] Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a változásra magáért a változásért törekednénk, vagy hogy a divatot követjük, hanem meggyőződésünk, hogy a fejlődés és a növekedés a földi és az emberi élet jellemzői, a hívő ember látásmódjában pedig mindennek a középpontjában Isten maradandósága áll. [6]

Newman számára a változás megtérés, vagyis belső átalakulás volt. [7] A keresztény élet valójában egy út, zarándokút. Az egész bibliai történet egy út, melyet indulások és újrakezdések jellemeznek; mint például Ábrahám esetében; vagy azoknál, akik kétezer évvel ezelőtt Galileában útnak indultak, hogy kövessék Jézust: „Kivonták a bárkákat a partra, és mindent otthagyva követték” (Lk 5,11). Azóta Isten népének történetét – az Egyház történetét – mindig elindulások, váltások, változtatások jellemezték. Az út természetesen nem pusztán földrajzi, hanem mindenekelőtt szimbolikus: felhívás a szív mozgásának felfedezésére, a szívnek ugyanis paradox módon ki kell lépnie ahhoz, hogy maradhasson, változnia kell ahhoz, hogy hű lehessen. [8]

Mindez különösen érvényes korunkban, mert az, amit most átélünk, nem pusztán változások korszaka, hanem korszakváltás. Olyan időszakban vagyunk tehát, amikor a változások már nem lineárisak, hanem korszakosak; a változások olyan döntéseket jelentenek, amelyek gyorsan átalakítják azt, ahogy élünk, ahogy érintkezünk és kommunikálunk egymással, ahogy a gondolatot formáljuk, ahogy az emberi nemzedékek egymáshoz kapcsolódnak, ahogy a hitet és a tudományt értjük és megéljük. Gyakran előfordul, hogy a változást úgy éljük meg, hogy egyszerűen új ruhát veszünk fel, de a valóságban ugyanolyanok maradunk, mint korábban. Emlékszem a rejtélyes kifejezésre, mely egy híres olasz regényben olvasható: „Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia” (Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc).

Az egészséges hozzáállás inkább annak megengedése, hogy a mai kor kihívásai kérdéseket intézzenek hozzánk, ezeket a kihívásokat pedig a megkülönböztetésnek, a parrésziának [nyílt, bátor beszéd] és a hüpomonének [kitartás] az erényével kezeljük. A változás ebben az esetben egészen másképp nézne ki: nem annyira peremtényező, kontextusfüggő vagy kibúvót jelentő, külső szempontokat érintő lenne, hanem egyre jobban az emberit – és a keresztényit is – érintővé válna. Mindig külső változás, de az ember középpontjából kiindulva végbevitt változás, vagyis antropológiai megtérés lenne. [9]

Nekünk folyamatokat kell elindítanunk, és nem tereket elfoglalnunk: „Isten történelmi kinyilatkoztatásban, az időben mutatja meg magát. Az idő elkezdi a folyamatokat, a tér kikristályosítja azokat. Isten az időben, az éppen zajló folyamatokban található meg. Nem szabad előnyben részesíteni a hatalom tereit a folyamatok – akár hosszú – idejével szemben. Nekünk inkább folyamatokat kell elindítanunk, mint tereket elfoglalnunk. Isten az időben nyilvánítja ki magát, és a történelem folyamataiban van jelen. Ez arra késztet bennünket, hogy azokat a cselekvéseket részesítsük előnyben, amelyek új dinamikákat indítanak el. Ez pedig türelmet, várakozást igényel.” [10] Ez arra ösztönöz bennünket, hogy a hit szemével olvassuk az idők jeleit, hogy ennek a változásnak az iránya „felvessen olyan új és régi kérdéseket, amelyekkel helyes és szükséges szembenéznünk”. [11]

Ma, amikor a változás témájával foglalkozunk, mely elsősorban a depositum fidei-hez és a hagyományhoz való hűségen alapul, szeretnék visszatérni a római kúria reformjának végbeviteléhez. Megismétlem, hogy ez a reform sosem akart úgy tenni, mintha korábban semmi sem létezett volna; épp ellenkezőleg, arra törekedett, hogy megbecsülje mindazt a jót, amit a kúria összetett története során tettünk. Kötelességünk megbecsülni a kúria történetét, hogy olyan jövőt építhessünk, amelynek szilárd alapjai vannak, gyökerei vannak, és így gyümölcsöző lehet. Az emlékezethez fordulás nem önmagunk tartósításához való görcsös ragaszkodást jelent, hanem emlékeztetést a folyamatos fejlődésben lévő út életére és életképességére. Az emlékezet nem statikus, hanem dinamikus. Természeténél fogva mozgást feltételez. És a hagyomány nem statikus, hanem dinamikus; ahogy az a nagy ember mondta: „A hagyomány a jövő biztosítéka, nem pedig hamut őrző doboz” [Gustav Mahler].

Kedves testvérek! Előző karácsonyi találkozásaink során beszéltem nektek azokról a kritériumokról, amelyek ezt a reformmunkát inspirálták. Ösztönöztem néhány olyan változtatás megvalósítását is, amelyeket már életbe léptettünk, akár véglegesen, akár ad experimentum [próbaképpen]. [12] 2017-ben kiemeltem a kúria szervezetének néhány újdonságát, mint például az Államtitkárság harmadik részlegét, mely nagyon jól működik; vagy a római kúria és a részegyházak közötti kapcsolatokat, emlékeztetve az ad limina Apostolorum látogatások ősi gyakorlatára is; vagy néhány dikasztérium felépítését, különös tekintettel a keleti egyházakkal, illetve az ökumenikus párbeszéddel és a vallásközi – főleg a judaizmussal folytatott – párbeszéddel foglalkozó dikasztériumokra.

A mai találkozón néhány másik dikasztériumra szeretnék összpontosítani, mégpedig a reform szívéből kiindulva, ez pedig az Egyház első és legfontosabb feladata: az evangelizáció. Szent VI. Pál kijelentette: „Az evangelizálás az Egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; az Egyház legmélyebb identitása. Az Egyház azért létezik, hogy evangelizáljon” [13] – ezt mondja az Evangelii nuntiandi, amely továbbra is a zsinat utáni időszak legfontosabb lelkipásztori dokumentuma, és ma is időszerű. A mostani reform célja voltaképpen az, „hogy a szokások, stílusok, időbeosztások, a nyelvezet és minden egyházi struktúra a mai világ evangelizálására alkalmas csatornává váljon, és ne az önmegóvás eszköze legyen. A struktúrák reformját, melyet a lelkipásztori megtérés megkövetel, csak ilyen értelemben lehet venni: úgy kell eljárni, hogy ezek a struktúrák mind missziósabb jellegűvé váljanak” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 27). És ezért éppen Péter utódainak – a II. vatikáni zsinattól máig [megtalálható] – eme tanításából ihletet merítve, azt találtuk ki, hogy a Praedicate evangelium címet javasoljuk a római kúria reformjáról szóló új apostoli konstitúció számára. Vagyis a misszionáriusi magatartást.

Ez a magyarázata annak, miért gondolok ma a római kúria néhány olyan dikasztériumára, amelyek már elnevezésükben kifejezett vonatkozást hordoznak minderre: a Hittani Kongregáció, a Népek Evangelizációjának Kongregációja; de gondolok a Kommunikáció Dikasztériumára és az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatának Dikasztériumára is.

Abban a korban, amikor létrehozták ezt az első két említett kongregációt, könnyebb volt megkülönböztetni két meglehetősen jól körülhatárolt oldalt: az egyik oldalon a keresztény világ, a másik oldalon pedig a még evangelizálandó világ. Ez a helyzet ma már nem létezik. Olyan lakosság, melynek még nem hirdették meg az evangéliumot, egyáltalán nem csak a nem nyugati kontinenseken él, hanem mindenütt, különösen a hatalmas városi agglomerátumokban, amelyek maguk is különleges lelkipásztori ellátást igényelnek. A nagyvárosokban más „térképekre”, más paradigmákra van szükségünk, olyanokra, amelyek segítik gondolkodásmódjaink és magatartásmódjaink újrapozicionálását: testvérek, már nem keresztény társadalomban élünk! Ma már nem mi vagyunk az egyetlenek, akik kultúrát teremtenek, sem az elsők, sem a leghallgatottabbak nem mi vagyunk. [14] Ezért lelkipásztori gondolkodásmódunk megváltoztatására van szükség, ami nem relativista lelkipásztorkodásra való áttérést jelent. Többé nem keresztény berendezkedésben élünk, mert a hit – különösen Európában, de a Nyugat nagy részében is – már nem jelenti a közös élet nyilvánvaló előfeltételét, sőt gyakran meg is tagadják, kigúnyolják, félresöprik és nevetségessé teszik. XVI. Benedek ezt hangsúlyozta, amikor a hit évének (2012) meghirdetésekor, azt írta: „Míg a múltban fel lehetett ismerni egy egységes kulturális szövetet, mely széles körben elfogadott volt a hit tartalmaira és az általa ihletett értékekre való vonatkozásában, manapság úgy tűnik, már nincs így a társadalom nagy szektoraiban, a hit sok embert érintő mély válsága miatt.” [15] És ezért hoztuk létre 2010-ben az Új Evangelizáció Elősegítésének Pápai Tanácsát, hogy „megújult evangelizációt mozdítson elő azokban az országokban, ahol a hit első meghirdetése már megtörtént és ősi alapítású egyházak vannak jelen, de amelyek a társadalom fokozatos szekularizálódását és valamiképpen az »Isten iránti érzék megfogyatkozását« élik át, ezek pedig azt a kihívást állítják elénk, hogy megfelelő eszközöket találjunk Krisztus evangéliuma örök igazságának újbóli felkínálására.” [16] Időnként beszéltem erről néhányatokkal… Öt országra gondolok, melyek megtöltötték a világot misszionáriusokkal – elmondtam nektek, melyek ezek –, ma viszont már nincsenek hivatásaik, hogy előre tudjanak haladni. Ilyen a jelenlegi világ.

Annak észlelése, hogy a korszakváltás komoly kérdéseket vet fel hitünk identitásával kapcsolatban, az igazat megvallva, nem váratlanul kezdődött. [17] Ebbe a keretbe illeszkedik az „új evangelizáció” kifejezés is, melyet Szent II. János Pál honosított meg, aki a Redemptoris missio kezdetű enciklikában azt írta: „Ma az Egyháznak más kihívásokkal kell szembenéznie, új határok felé kell haladnia, legyen ez a népek első misszionálása, avagy azoknak a népeknek az új evangelizálása, amelyeknek már meghirdették Krisztust” (30. pont). Új evangelizációra vagy ismételt evangelizációra van szükség (vö. 33. pont).

Mindez szükségszerűen változásokat és megváltozott hangsúlyokat hoz magával a fent említett dikasztériumokban, de az egész kúriában is. [18]

Szeretnék néhány megjegyzést fűzni a nemrégiben létrehozott Kommunikációs Dikasztériumhoz is. A korszakváltás perspektívájában vagyunk, hiszen „az emberiség széles tömegei rendszeresen és folyamatosan a digitális világba merülve élnek. Már nem csupán a kommunikációs eszközök »használatáról« van szó, hanem arról, hogy egy széltében-hosszában digitalizált kultúrában élünk, melynek mélységes következményei vannak az idő és a tér fogalmára, önmagunknak, másoknak és a világnak az észlelésére, a kommunikációnak, az elsajátításnak, a tájékozódásnak, a másokkal való kapcsolatba lépésnek a módjára. A valóságnak az a megközelítése, mely a képet részesíti előnyben a hallgatással és az olvasással szemben, befolyásolja a tanulás módját és a kritikai érzék fejlődését” (Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás, 86).

A Kommunikációs Dikasztérium kapta azt a feladatot, hogy egy új intézménybe egyesítse a korábban különféle formában működő és különféle feladatokat ellátó, de kommunikációval foglalkozó kilenc szervet, ilyenek: a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa, a Szentszék Sajtóirodája, a Vatikáni Nyomda, a Vatikáni Könyvkiadó, az Osservatore Romano [újság], a Vatikán Rádió, a Vatikáni Televíziós Központ, a Vatikáni Internetes Szolgálat, a Fotószolgálat. Ennek az egyesülésnek azonban – az elhangzottakkal összhangban – nem egy egyszerű „koordinált” egybegyűjtés volt a célja, hanem a különféle egységek összehangolása a jobb szolgáltatás és az egységes megjelenés érdekében.

Az új kultúra, melyet a konvergenciát és a multimedialitást ösztönző tényezők jellemeznek, megfelelő válaszlépést igényel az Apostoli Szentszéktől a kommunikáció területén. Ma – a szolgáltatások változatosságának tekintetében – a multimédiás forma van túlsúlyban, és ez meghatározza azt is, ahogyan ezeket a szolgáltatásokat elgondoljuk, kialakítjuk és megvalósítjuk. Mindez – a kulturális változással együtt – intézményi és személyes megtérést igényel, hogy az egymástól szigorúan elválasztott munkáról – melynek a legjobb esetben volt valami koordinálása – áttérjünk a szorosan összekapcsolt, együttműködésben megvalósuló munkára.

Kedves testvérek! Az eddig mondottakból elvileg sok minden vonatkozik az Átfogó Emberi Fejlődést Szolgáló Dikasztériumra is. Ez is a közelmúltban jött létre annak érdekében, hogy reagáljon a globálisan bekövetkezett változásokra. Négy korábbi pápai tanács összekapcsolását valósítja meg: Igazságosság és Béke, Cor Unum, Elvándorlók Lelkipásztori Gondozása és Egészségügyben Dolgozók. Az erre a dikasztériumra ruházott feladatok koherenciájára összefoglalóan emlékeztet a Humanam progressionem motu proprio, mely azt létrehozta: „Egész létében és tevékenységében az Egyháznak az ember átfogó fejlődését kell elősegítenie, az evangélium fényében. Ez a fejlődés az igazságosság, a béke és a teremtésvédelem felmérhetetlen javainak gondozása által valósul meg.” Azáltal valósul meg, hogy szolgáljuk a leggyengébbeket és a kirekesztetteket, különösen a kényszerből elvándorlókat, akik most kiáltást jelentenek emberiségünk sivatagában. Az Egyháznak tehát emlékeztetnie kell mindenkit arra, hogy nemcsak társadalmi vagy migrációs kérdésekről, hanem emberi személyekről, testvéreinkről van szó, akik ma a globalizált társadalom összes kivetettjeinek megtestesítői. Az Egyháznak arról kell tanúságot tennie, hogy Isten szemében senki sem „idegen” vagy „kizárt”. Az Egyháznak fel kell ébresztenie az elaltatott lelkiismereteket, melyek közömbössé váltak a Földközi-tenger valóságával szemben, amely sokak számára, túl sok ember számára, temetővé vált.

Szeretnék emlékeztetni a fejlődés teljes körűségének fontosságára. Szent VI. Pál kijelentette, hogy „a fejlődés nem szorítkozik a pusztán gazdasági növekedésre. Csak akkor hiteles, ha teljes körű, vagyis ha minden embernek és az egész embereknek az előrehaladását szolgálja” (Populorum progressio enciklika, 14). Más szavakkal: hívő hagyományában gyökerezve, és az utóbbi évtizedekben a II. vatikáni zsinat tanítására hivatkozva az Egyház mindig is hirdette az összes emberi lény hivatásának nagyságát, akiket Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett, hogy egyetlen családot alkossanak; ugyanakkor az Egyház megpróbálta magához ölelni az emberit annak minden dimenziójában.

Éppen ez a teljes körűség iránti igény hívja fel ma ismét figyelmünket az emberségre, mely egyesít bennünket, mint az egyetlen Atya gyermekeit. „Egész létében és tevékenységében az Egyháznak az ember átfogó fejlődését kell elősegítenie, az evangélium fényében” (Humanam progressionem motu proprio). Az evangélium mindig visszaviszi az Egyházat a megtestesülés logikájához, Krisztushoz, aki magára vette történelmünket, mindannyiunk történelmét. Ez a karácsonyra emlékeztet bennünket. Az emberség tehát a megkülönböztető jegy, amellyel a reformot értelmeznünk kell. Az emberség hív, felhív és kihív, vagyis felszólít, hogy lépjünk ki, és ne féljünk a változástól.

Ne felejtsük el, hogy a jászolban fekvő Gyermeknek az arca a leginkább rászoruló testvéreinknek, a szegényeknek az arca, akik „kiváltságos részesei ennek a titoknak, és gyakran ők azok, akik leginkább fel tudják ismerni Isten jelenlétét közöttünk” (Admirabile signum apostoli levél, 2019. december 1., 6).

Kedves testvérek! Tehát nagy kihívásokról és szükséges egyensúlyokról van szó, melyeket sokszor nem könnyű megvalósítani azon egyszerű ténynél fogva, hogy a dicsőséges múlt és a teremtő, mozgásban lévő jövő közötti feszültségben ott van a jelen, amelyben emberek vannak, akiknek szükségszerűen érlelődési időre van szükségük; történelmi körülmények vannak, amelyeket kezelni kell a mindennapi életben, mert a reform folyamán a világ és az események nem állnak meg; jogi és intézményi kérdések vannak, amelyeket fokozatosan kell megoldani, varázsképletek és kiskapuk nélkül.

Végül ott van az idő dimenziója és az emberi hiba, amelyekkel nem lehet és nem helyes, hogy ne számoljunk, mert ezek mindenki élettörténetének a részei. Ezek figyelmen kívül hagyása azt jelenti, hogy a dolgokat kivonjuk az emberek történelméből. Ehhez a nehéz történelmi folyamathoz kapcsolódva mindig fennáll a kísértés, hogy visszatérjünk a múltba (új megfogalmazások használatával is), mert ez megnyugtatóbb, ismertebb, és természetesen kevesebb konfliktussal jár. Ugyanakkor ez is része a jelentős változások elindítási folyamatának és kockázatának. [19]

Itt figyelmeztetnünk kell arra a kísértésre, hogy merev magatartást vegyünk fel. A merevség a változástól való félelemből születik, és a közjó terepét olyannyira telerakja zárt kapukkal és akadályokkal, hogy a kommunikációképtelenség és gyűlölet aláaknázott területévé teszi azt. Mindig emlékezzünk arra, hogy minden merevség mögött valamilyen egyensúlyhiány van. A merevség és az egyensúlyhiány ördögi körben egymást táplálják. És ma nagyon jellemző ez a kísértés a merevségre.

Kedves testvérek! A római kúria nem egy a valóságtól elszakadt test – még ha ennek kockázata mindig fenn áll is –, hanem azt a most élő férfiak és nők útjának jelenében, a korszakváltás logikájában kell felfogni és megélni. A római kúria nem egy palota, nem is egy szekrény, tele ruhákkal, melyeket magunkra kellene öltenünk, hogy igazoljunk valamilyen változtatást. A római kúria egy élő test, és annyira az, amennyire megéli az evangélium teljességét.

Martini bíboros, az utolsó interjúban, melyet néhány nappal halála előtt adott, olyan mondatokat mondott, amelyeknek el kell gondolkodtatnia bennünket: „Az Egyház kétszáz évvel le van maradva. Hogyhogy nem rázza meg magát? Félelem van bennünk? Bátorság helyett félelem? De hiszen a hit az Egyháznak az alapja! A hit, a bizalom, a bátorság. […] Csak a szeretet győzi le a fáradtságot.” [20]

A karácsony Isten irántunk tanúsított szeretetének az ünnepe. Az isteni szereteté, mely inspirálja, irányítja és kijavítja a változtatásokat, és legyőzi az ember félelmét attól, hogy elhagyja a „biztonságost”, és előrelendít bennünket a „misztériumba”.

Boldog karácsonyt mindenkinek!

A karácsonyra való felkészülés során Isten szent anyjáról szóló prédikációkat hallgatunk. Most, az áldás előtt forduljunk őhozzá!

[Üdvözlégy és áldás.]

Most szeretnék egy emléket, egy gondolatot adni nektek: két könyvet. Az első az a „dokumentum”, nevezzük így, amelyet a rendkívüli missziós hónapra [2019. október] akartam készíteni, és interjú formájában készítettem el: Senza di Lui non possiamo far nulla [Nélküle semmit sem tehetünk]. Egy olyan mondat adta az ihletet, amely nem tudom, kitől származik, de az illető azt mondta, hogy amikor a misszionárius megérkezik egy helyre, már ott van a Szentlélek, már ott vár rá. Ez az inspirációja ennek a dokumentumnak. A másik könyv pedig Luigi Maria Epicoco lelkigyakorlata, amelyet nemrégiben papoknak tartott, tehát lelkigyakorlat papoknak: Qualcuno a cui guardare [Valaki, akit néznünk kell]. Szívből adom nektek ezeket, hogy az egész közösséget szolgálják. Köszönöm!

JEGYZETEK

[1] Matta El Meskin: L’umanità di Dio [Isten embersége], Qiqajon–Bose, Magnano, 2015, 170–171.
[2] Quis dives salvetur [Melyik gazdag üdvözül?], 37, 1–6.
[3] „Megtestesülés, kegyelmi misztérium” című beszéd: Parochial and Plain Sermons V, 7.
[4] Ugyanott, V, 97–98.
[5] 2002, 75.
[6] Egyik imájában Newman így fogalmazott: „Rajtad kívül, Istenem, semmi sem változatlan. Te vagy a középpontja és élete mindenkinek, aki változik, aki bízik benned mint Atyjában, aki rád tekint, és aki boldog, hogy a kezedbe helyezheti magát. Tudom, Istenem, hogy változnom kell, ha látni akarom arcodat” (Meditazioni e preghiere [Elmélkedések és imák], a cura di Giovanni Velocci, Jaca Book, Milano, 2002, 112).
[7] Newman így mutatja be: „Nem tudok beszámolni semmilyen intellektuális vagy erkölcsi felfordulásról, amelyet megtérésem okozott volna bennem. […] ami történt, olyan volt, mint amikor a háborgó tengerről a hajó kikötőbe fut: ez a boldogságom pedig mind a mai napig töretlen maradt” (Apologia pro vita sua, a cura di Alberto Bosi, UTET, Torino, 1988, 360. [Magyar kiadás: Európa, Budapest, 2001, 359]; vö. Jean Honoré: Gli aforismi di Newman [Newman aforizmái], Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano, 2010, 167).
[8] Jorge Mario Bergoglio: Messaggio quaresimale ai sacerdoti e consacrati [Nagyböjti üzenet a papokhoz és a megszentelt személyekhez], 2007, február 21, in Nei tuoi occhi è la mia parola [Szemedben az én szavam], Rizzoli, Milano, 2016, 501.
[9] Vö. Veritatis gaudium apostoli konstitúció (2017. december 27.), 3: „Végeredményben a globális fejlődési modell megváltoztatására és a fejlődés új meghatározására van szükség: a probléma az, hogy még nem rendelkezünk a szükséges kultúrával ahhoz, hogy szembenézzünk ezzel a válsággal, és még el kell terjednie annak a vezetői magatartásnak, amely utakat jelöli ki.”
[10] Antonio Spadarónak adott interjú: La Civiltà Cattolica, 2013. szeptember 19., 468. [Magyarul: Horváth Árpád (szerk.): Jó napot! Ferenc pápa vagyok, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 2014, 36.]
[11] Levél Isten Németországban úton lévő népéhez, 2019. június 29.
[12] Vö. Beszéd a kúriához, 2016. december 22.
[13] Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás (1975. december 8.), 14. Szent II. János Pál pápa azt írta, hogy a missziós evangelizáció „azt az elsődleges szolgálatot jelenti, amelyet az Egyház minden embernek és az egész emberiségnek nyújthat a mai világban. Az emberiség csodálatos eredményeket ért el, de úgy tűnik, közben elvesztette a végső valóságok és saját élete értelmét” (Redemptoris missio enciklika, 1990. december 7., 2).
[14] Vö. Beszéd a nagyvárosok pasztorációjával foglalkozó nemzetközi konferencia résztvevőihez, konzisztóriumi terem, 2014. november 27.
[15] Porta fidei apostoli levél, 2.
[16] XVI. Benedek: Homília, 2010. június 28.; vö. Ubicumque et semper apostoli levél, 2010. október 17.
[17] A korszakváltást már Suhard bíboros is jelezte Franciaországban (gondoljunk az Essor ou déclin de l’Église [Az egyház felemelkedése vagy bukása] című lelkipásztori levelére, 1947), és az akkori milánói érsek, Giovanni Battista Montini is. Ő is feltette a kérdést, vajon Olaszország katolikus ország-e még (vö. Prolusione alla VIII Settimana nazionale di aggiornamento pastorale [Beszéd a lelkipásztori továbbképzés VIII. nemzetközi hetének résztvevőihez], 1958. szeptember 22., in Discorsi e Scritti milanesi 1954–1963 [Milánói beszédek és írások 1954–1963], vol. II, Istituto Paolo VI – Edizioni Studium, Brescia–Roma, 1997, 23–28).
[18] Szent VI. Pál, idestova ötven évvel ezelőtt, amikor bemutatta az új római misekönyvet a hívőknek, emlékeztetett az imádság törvénye (lex orandi) és a hit törvénye (lex credendi) közötti megfelelésre, és az új misekönyvet „a hűség és az életképesség bizonyítékaként” jellemezte. Gondolatait a következő kijelentéssel zárta: „Nem »új misét« mondunk tehát, hanem inkább az egyház életének »új korszakáról« beszélünk” (Általános kihallgatás, 1969. november 19.). Hasonlóképpen, a mi esetünkben azt mondhatnánk: nem új római kúriáról van szó, hanem inkább új korszakról.
[19] Az Evangelii gaudium [apostoli buzdítás] meghirdeti azt a szabályt, hogy „előnyben kell részesíteni azokat a cselekvéseket, amelyek új dinamizmusokat indítanak el a társadalomban, és bevonnak más személyeket és csoportokat, melyek előreviszik azokat, hogy fontos történelmi eseményekben hozzanak gyümölcsöt. Aggódás nélkül, de világos és kitartó meggyőződéssel” (223. pont).
[20] Georg Sporschillnek és Federica Radice Fossati Gonfalonierinek adott interjú: Corriere della Sera, 2012. szeptember 1.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír