"A világ nem elveszett ügy..."
"A szerzetesek tudták, hogy minden dologhoz idő kell, a hamar munka ritkán jó, a gyors siker merő ábránd, és amit az egyik nemzedék elkezdett, azt a másiknak kell folytatnia. Lelkiségük „hosszú távú lelkiség” volt, nem az azonnali siker hajszolása (Henry). Ehhez járult még, hogy nem voltak hajlandók a világról mint elveszített ügyről lemondani, az élet kérdéseire sem akartak lekerekített, gondosan elvarrt válaszokat adni, hanem késlekedés nélkül, türelmesen és derűsen láttak neki mindig az újjáépítésnek, „mintha csak valami természeti törvény hozná a megújulást” (Newman).
Az itt felsorolt tulajdonságokat főleg a bencéseknél lehetett tapasztalni. A szolgálat és az erény önzetlen gyakorlásának eltökéltsége tette őket képessé arra, hogy a társadalmat újjáteremtsék, és megalkossanak egy keresztény civilizációt. Tudatában voltak annak is, hogy mindenhez idő kell, s hogy amire rászántuk magunkat, azt hűségesen és kitartóan kell végeznünk. Ezzel olyan példát adtak, amely napjainkban különösen is követendő. Alisdair MacIntyre a mai társadalom nyomorúságát mélyrehatóan elemző művében (After Virtue, London: Duckworth. 1981) azt írja, az erény lényegéhez tartozik, hogy a következményektől függetlenül kell gyakorolni, tekintet nélkül arra, hogy az adott körülmények között lesz-e bármi eredménye (:185). A bencések is így gondolkodtak az erényről. Monográfiájának utolsó lapjain MacIntyre arról elmélkedik, milyen hatást gyakorolt a szerzetesség Európára a középkorban, amikor új közösségi formákat teremtettek, olyanokat, amelyek között a morális élet fenntartható maradt, „s így mind az erkölcs, mind az emberség fenn tudott maradni a sötét barbarizmus elkövetkezendő ideje alatt” (:244). Saját korunkról szólván ezzel zárja gondolatait: „Ezen a fokon a közösség helyi formáinak megteremtése a legfontosabb, hogy azokon belül az emberség, a civilizáció, a szellemi és erkölcsi élet fennmaradhasson a ránk következendő újabb sötét középkorban. És mivel az erények hagyománya képes volt túlélni az előbbi sötét középkor borzalmait, mi sem maradtunk egészen remény nélkül. Ezúttal azonban a barbárok nem a határokon túl találhatók – egy ideje már ők kormányoznak bennünket. S nyomorúságunkhoz tartozik, hogy ennek nem vagyunk tudatában. Mi nem Godot-ra várunk, hanem egy másik – kétségkívül egészen másfajta – Szent Benedekre.” (:245)
(levélben kaptam)
