Korányi Judit: John Henry Newman megtéréséről - 10. rész
V. EGYÉB MŰVEI - MEGTÉRÉSE SZEMPONTJÁBÓL
VESZTESÉG ÉS NYERESÉG
A regényt 1962-ben adták ki újra, a nagy Newman-szakértő írónő, Meriol Trevor bevezetőjével. Ebből tudhatunk meg néhány intim részletet a Veszteség és nyereség írásának körülményeiről és lelki hátteréről. Mint például ezt: „Newman egyik barátja, amint 1847 őszén Rómában meglátogatta őt, azt tapasztalta, hogy a szerző éppen irománya fölé hajolva nevet valamin.” 97 Hogy ezt a furcsaságot megértsük, kissé be kell hatolnunk a regény cselekményébe, érzelemvilágába.
A Veszteség és nyereségről gyakran mondták kritikusok, hogy alig valamivel több, mint egy hosszú vallási vita, - diszkurzus, regény formájába öltöztetve. Ez csak részben igaz, hiszen mégiscsak van cselekmény, történés, van humor és szatíra a műben. Karakterek rajzolódnak ki előttünk: megismerjük Charles családtagjait, csakúgy, mint baráti körének tagjait.
A cselekmény fő vonala a megtérés, a katolizálás, illetve az azzal szembeszegülő „megrögzött protestánsok” ellenállása körül bontakozik ki. Charles oxfordi tanulmányideje alatt tapasztalja, hogy az Oxford-mozgalom hatására társai és közvetlen barátai közül többen szimpatizálnak Rómával, sőt katolikusok lesznek. Ha valaki oxfordi diák létére ezt megteszi, azzal mindent elveszít: státuszát, helyét az egyetemen, jövendő karrierjét, mindent, beleértve saját családja megbecsülését is. Charles egyik barátja, meghallván, hogy évfolyamtársuk katolizált, felháborodottan így nyilatkozik: (Oxford szellemének hű visszaadása miatt ezt a részt legjobb angolul idéznünk): „It’s very well” … „if a man is born a Catholic; I don’t suppose they really believe what they are obliged to profess; but how an Englishman, a gentleman, a man here at Oxford, with all his advantages, can so eat dirt, scraping and picking up all the dead lies of the dark ages - it’s a miracle.” 98 - vagyis: „Az rendben van” … „hogy valaki katolikusnak születik; bár nem gondolnám, hogy tényeg elhiszik, amit parancsszóra hirdetniük kell; de hogy egy angol ember, egy úriember, egy oxfordi férfiú státuszának összes előnyével hogyan ehet piszkot, hogy kaparhatja össze és szemezgetheti a sötét középkor összes döglött hazugságát, - ez tényleg fantasztikus!” Mire Charles csak annyit válaszol, hogy ő viszont sokért nem adná, ha végre-végre valaki, egy hiteles személy megmondaná neki: mi az igazság. Ha valaki egyértelműen el tudná választani: mi igaz, és mi nem. Mi az igaz vallás, és mi nem. És mint egy Grál-lovag, egyedül nekiindul az igazság keresésére. Útja természetesen tele van buktatókkal és szenvedéssel, de nem hátrál meg: egész gondolatvilágát csak a vallási igazság keresése tölti be. Mint jó anglikán, kezdettől fogva hisz a dogmákban, és elfogadja azokat, de kevésnek tartja a protestáns vallás nyújtotta hitigazságokat. Így okoskodik: „De hát mi a hit valójában, ha nem Isten szavának elfogadása, akkor is, ha az értelem ellentmond? Hogy lehet hit az, amit nem próbál meg semmi?” 99 Vagy máshol: „Mi más a hit, mint az értelem behódolása?” 100
A regényben oldalakon, sőt egész fejezeteken át olvashatunk parttalan beszélgetéseket, vége-hossza nincs vitákat az egyetemisták között, hitről és vallásról, - s ezek a beszélgetések sokszor egyáltalán nem viszik előbbre a résztvevőket. Önirónia és szatíra fedezhető fel itt, hiszen ezek a viták sokhelyütt már tényleg komikusak. Newman, mint a regény narrátora látszólag kívülről elemzi Charles lelkiállapotát, mikor így ír: „ Micsoda titok az emberi lélek!” … „ Charles nem tudta elkerülni végzetét, hogy Isten választottja.” … „végső soron nem tudta elkerülni végzetét, hogy katolikus legyen.” … „De még ez előtt az áldott óra előtt…” … „ ő maga nem volt tudatában helyzetének.” 101
Lassan, fokozatosan történt a változás a fiatalember lelkében. Bár már maga is vonzódik a Katolikus Egyházhoz, nem szereti, ha támadják az ő anglikán egyházát. Ebben is tipikus Newman!
Közben az anglikán egyház válságának hű képét kapjuk: végtelenül sok pártra szakadt, ellentétek, torzsalkodások gyengítik belülről, a traktáriánusok pedig keresik a délibáb-szerű via media-t. Így tehát a történelmi valóság: az Oxford-mozgalom, Newman és társai (főleg Dr. Pusey nyer többször említést) – teljesen beleszövődik a regény mintázatába. Charles egyébként ugyanúgy küszködik a 39 Cikkely aláírásának kötelezettségével, mint annak idején Newman, személyesen!
Kisebb támadások kezdődnek Charles ellen az egyetemen; kémkednek utána, mert látják, hogy Róma felé hajlik. Diáktársai a kémek, akik az egyetem elöljáróinak megbízásából „dolgoznak”. A regény egyik csúcspontját jelenti az a jelenet, ahol az egyetem igazgató-helyettese kihallgatja Charlest; az egész párbeszéd középkori inkvizícióra emlékeztet. Az elöljáró egymás után teszi fel a fiúnak a nehéz dogmatika – kérdéseket, köztük olyat is, melyre tán maga sem tudna válaszolni. A legfőbb vád az, hogy Charles hisz a szentek közbenjárásában, és a szentek közösségében. Az elöljáró megalázza és megfélemlíti áldozatát, végül elutasítja az egyetemről. Charles hazamegy, hogy otthon készüljön fel az utolsó vizsgákra, melyek letételét engedélyezik számára, csak Oxfordból kell távoznia, mint nem kívánatos személynek.
Otthon, falujában szomorúan számol be az oxfordi állapotokról. „Nem tudom elviselni azt a pompát és képmutatást, amit mindenütt látok.” … „A kollégium vezetői: hatalmas a fizetésük!”… „Olyan világias az egész mindenség levegője, teljes ellentmondásban az evangélium szellemével!” 102 Véleménye szerint csak Edward Pusey követői az igazi krisztusi értékeket szem előtt tartó hívek. Így tehát hősünkben érlelődik a meggyőződés, hogy az anglikán egyház nagy mértékben különbözik az apostolok ősegyházától.
A falu lelkésze, Mr.Bateman közben befolyást gyakorol a fiatalemberre, mindent elkövet, hogy megtartsa őt az anglikánizmusnak. Egy közösen eltöltött vacsorán Charles-on kívül még meghívott vendég a fiatal Willis, aki nemrégiben katolizált. Ismét a szatíra jegyei fedezhetők fel a hármójuk között zajló hosszas vitában: Bateman vissza akarja téríteni Willist az anglikán egyházba, de Willis szenvedélyes kitörése – melyben dicshimnuszt zeng a katolikus szentmiséről – meggyőzi, hogy ez nem lehetséges. Sőt, komikus módon Willis pedig azt szeretné elérni, hogy mindketten kövessék őt Róma útján…
Hazafelé menet Charles összezavarodott, zaklatott lelkiállapotban gyalogol a hideg téli éjszakában. Ebben az eufórikus állapotban valami belső kényszer állandóan e szavakat mondatja vele: „O mighty Mother!”… „O mighty Mother!” 103 Maga sem tudja pontosan, mire vonatkozhat ez, de az olvasó sejti: a Katolikus Anyaszentegyházra.
Három éves küzdelem után meghozza döntését: belép a katolikusokhoz, és ettől senki által nem hagyja magát eltántorítani. Londonba utazik, hogy a passzionista rendet fölkeresvén megtegye a megfelelő lépéseket. (N.B. Newman is a passzionista Dominic szerzetes előtt teszi meg ezt a lépést!) Utolsó éjszakáján egy fogadóban száll meg, szinte elrejtőzvén a világ elől. És csodák csodája: miközben „rejtőzik”, a fél világ meglátogatja: vadidegen férfiak és nők keresik fel egyenként és próbálják rábeszélni a saját felekezetükhöz való csatlakozásra. A komédia teljes – sőt, abszurd színházzá, bohózattá válik!
A kérdés az, hogy miért választott Newman egész regényének egyfajta könnyű hangvételt? Talán, mert ha főhősének útját a Katolikus Egyház felé, fájdalmának és szomorúságának teljes mélységében ábrázolta volna, óhatatlanul fölborul a regény egyensúlya, és melodrámába torkollik. Ettől valószínűleg tartózkodott a kifinomult irodalmi ízlésű Newman, és inkább választotta egy bohóc fájdalmával a komédiázást. Az 1962-es kiadás remek bevezetőjében így ír erről Meriol Trevor: „Amikor a könyv megjelent, a komoly emberek elcsodálkoztak ilyen szatírán és bolondozáson a Keresztény Tanfejlődés tudós szerzőjétől. Faber Atya arról tett kijelentést, hogy a Puseyiták (E.Pusey követői) ezt mondogatták: Newman „mélyebbre süllyedt, mint Dickens.” 104
(Folytatjuk)
