Merre tart az Egyház? – Helyzetjelentés XVI. Benedek és Ferenc pápa tanítása alapján
Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanára tartott előadást A periféria teológiája címmel Ferenc pápa Egyházzal kapcsolatos gondolatairól a Karitász-klub vendégeként november 30-án Budapesten, a Szent István-bazilika Mária termében.„Ferenc pápa egyházáról szeretnék beszélni – kezdte az előadását Gájer László –, pontosabban az Egyházzal kapcsolatos teológiájáról.” Együtt gondolkodásra hívta a hallgatóságot, egyúttal próbálta segíteni az Egyházzal kapcsolatos sokféle információ közötti eligazodást, hozzátéve, hogy nem tart igényt arra, hogy a hallgatóság mindenben egyetértsen vele.
Elöljáróban az idén kilencvenesztendős világhírű katolikus filozófust, Alasdair MacIntyre-t idézte, aki, mint mondta, „napjaink egyik legtekintélyesebb gondolkodója, vállaltan katolikus, és alapvetően arisztoteliánus, a középkori, Szent Tamás-i gondolatra épülő erényetikát képviseli”.
MacIntyre legfontosabb műve – magyar nyelven Az erény nyomában címmel jelent meg – pesszimista konklúzióval zárul: „mindig veszélyes nagyon szigorúan párhuzamba állítani egymással két történelmi korszakot. Az egyik legfélrevezetőbb párhuzam az, amelyet a mai Európa és Észak-Amerika helyzete, valamint a Római Birodalomnak a sötétség korszakába való hanyatlási periódusa között szokás vonni. Bizonyos párhuzamok mindazonáltal vannak. Döntő fordulópontjához érkezett ez a korábbi történet akkor, amikor a jóakaratú emberek hátat fordítottak a római impériumnak, és többé már nem azonosították a civilizáció és az erkölcsi közösség folytatódását az impérium fennmaradásával. Ehelyett ahhoz fogtak hozzá, többnyire nem is teljesen felismerve, hogy mit tesznek, hogy a közösség olyan új formáit alakítsák ki, amelyeken belül az erkölcsi lét fenntartható, úgy, hogy az erkölcsiség és a civilizáció is túlélhesse a barbárság és a sötétség elkövetkezendő korszakát. Ha az erkölcsi állapotukról való leírásom helyes, ebből azt a következtetést is le kell vonnunk, hogy bizonyos ideje már eljutottunk ehhez a fordulóponthoz. Ebben a stádiumban az a dolgunk, hogy olyan helyi közösségi formákat alakítsunk ki, amelyekben a civilizáció, valamint az intellektuális és az erkölcsi lét megőrizhető a sötétség új korszakában, mely már a nyakunkon van. És ha az erények tradíciója képes volt túlélni a legutóbbi sötét kor rémségeit, van valami alapunk a reménykedésre. Ez alkalommal azonban a barbárok nem a határainkon túl várakoznak, már jó ideje irányítanak bennünket. S nyomorúságunkat éppen az okozza, hogy nem vagyunk ennek tudatában. Nem Godot-ra várunk, hanem egy új – a történelmitől kétségkívül nagyon eltérő – »Szent Benedekre«.”
Az idézettel kapcsolatban Gájer László elmondta: MacIntyre itt arra utal, hogy a Római Birodalom megszűnése után egyfajta erkölcsi hanyatlás korszaka következett, a hitet és a kultúrát bencés monostorokban őrizték meg, másolva a régi szövegeket. Ezek a monostorok mint kis szigetek jelentették a hit és a kultúra fennmaradását, valamifajta erkölcsiséget a barbár évszázadokban, amíg a keresztény Európa meg nem szilárdult. MacIntyre vízióját nevezik benedeki opciónak (benedict option), amely jelen korunkra is vonatkoztatható. Az erkölcs, a kultúra és a hit a filozófus szerint Európában és Észak-Amerikában válságba került. Mintha a nyugati kultúra hagyományos területein egy új barbárság korszakába léptünk volna, amikor divatossá válik az erkölcstelenség, és mi, keresztények már nem tudjuk felvenni a harcot, hanem vissza kell húzódnunk a saját erkölcsi közösségeinkbe.
E vízió szerint a többségi társadalommal szemben elveszítettük az erkölcsi harcot, nem vagyunk képesek megjeleníteni azt az értékrendet, amit mi képviselünk. A benedeki opcióhoz hasonló szemlélet jelenik meg különös módon éppen XVI. Benedek gondolkodásmódjában (akinek a névválasztása sem véletlen). Erről beszélt nem sokkal a 2005-ös konklávé előtt Subiacóban. „Alkotó kisebbségeknek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit. Meglátása szerint
a keresztény közösségek olyan kreatív kisebbségek, amelyek valamifajta világító szerepet töltenek be a társadalomban, de már nem képviselik a többséget.
„Láthatjuk, hogy a többségi társadalom napjainkban már nem keresztény – folytatta az előadó –, a keresztények mint kisebbség vannak jelen a társadalomban, őrizve a hitet.”
Amikor Ratzinger bíborost pápává választották, megjelent egy kötet, amely korábbi előadásait tartalmazza Európa, állam és politika témában. Ennek a kötetnek a címe: Benedek Európája a kultúrák válságában. Ezekben az 1990-es években elhangzott előadásokban a szerző az erkölcsi megújulás szükségességéről beszélt, mert a nyugati típusú társadalmak elveszítették az erkölcsi alapjukat. Ezt a hanyatlást a hatvanas évek változásaira vezette vissza, az 1968-as eseményekre, a szexuális forradalomra. Az emeritus pápa idén áprilisban tizenöt oldalas tanulmányt jelentetett meg a papi visszaélési botrányokkal kapcsolatban a német Klerusblatt című lapban. Ebben az írásában ugyancsak a hatvanas évek változásaihoz kötötte a hanyatlás kezdetét, és arról írt, hogy az a fajta ateista pluralizmus, amit Európa képvisel, filozófiailag megalapozatlan.
Tehát erkölcsi megújulás után kiált az emeritus pápa – hangsúlyozta Gájer László. „Érezzük, hogy Magyarországon is teret veszít az Egyház, kevesebben is vagyunk, és az Egyház kulturális, politikai befolyása is visszaesőben van. Ugyanakkor tőlünk nyugatabbra rosszabb a helyzet – Észak-Amerikát azért nem említem, mert ott még tart a „hispán bevándorlás”, amely a katolicizmust erősen megtartja –, a kereszténység (amely korábban megvalósította a kultúrának, az államnak, a művészetnek a hitnek egy páratlan egységét) visszahúzódóban, eltűnőben van.”
Az ilyen jelenségek kiváltotta kulturális ijedtség pedig konzervativizmust szül: visszafordulást a múltba és bezárkózást a közösségeinkbe. Ezen a területen Egyház „életérzése” az, hogy van valami válság, amire reagálnunk kell, és hogy az egészséges válasz a múlt felé való fordulás lehet. A „benedeki opcióra” Rod Dreher az American Conservative című lap állandó szerzője radikális módon reagált. Dreher élete folyamán protestánsból katolikus lett, majd katolikusból ortodox. Nagyon „keményvonalas” szerző. Ő írt egy könyvet 2017-ben, melynek címe: Benedict option. A kötet alapállítása az, hogy mi, keresztények elveszítettük a kulturális harcot, nincs keresnivalónk a modern világban. Sőt nem is kell keresnünk kapcsolódási pontokat, vagy a párbeszéd lehetőségét, hanem meg kell várnunk, amíg a sötét kor elmúlik. Az urbanizált, indusztriális társadalmak kialakulása szekularizációt szült, és ezzel a kultúrával nincs mit kezdenünk.
A dreheri és a hozzá hasonló radikális véleményekről Gájer László elmondta: „Úgy vélem, ez már nem evangéliumi kereszténység, hanem valamiféle új gnoszticizmus, egy titkos tudás, amire szert tehetünk, ha ehhez a kaszthoz, klánhoz tartozunk. Talán valamiféle politikai kereszténység, ami nem a hitről szól, hanem arról, hogy milyen legyen az állam. Kultúrkereszténység. A társadalom hanyatlását, drámáját érzékelve nem evangéliumi választ ad. Polgári irányzat, a középosztályra épít, és erős tendencia benne a modernitástól való elzárkózás, a kortárs szerzők teljes elutasítása, a középkori filozófia újjáélesztése, régi terek rekonstrukciója és a liturgia szeretete.” Az előadó hozzátette: „Azt gondolom, hogy ez a radikális megoldás jogos erkölcsi reakció. Megérzi az erkölcs, a hit hanyatlását, ugyanakkor a következő generációknak valami jót akar adni, ezért konzervál. Elfogadható, de zavarba ejtő reakció. Helyes a diagnózis, de túlzó a válasz. Sokkal inkább követendő XVI. Benedek iránymutatása: ha valamiféle megújulásnak kell történnie, annak kiindulópontját az Egyházon belül kell keresnünk, kreatív közösségekké, világító kis közösségekké kell válnunk a többségi társadalom számára.”
Gájer László az előadásában vázolta az Egyház egy másfajta szemléletét is. Mint mondta, 1,3 milliárd katolikus él a Földön, a tavalyi hivatalos vatikáni statisztika szerint. Panaszra nem lehet tehát okunk, de a hagyományos kereszténység az északi féltekén visszahúzódóban van. (Novemberben megválasztották az amerikai püspöki konferencia új elnökét, aki – először a testület történelme folyamán – latin-amerikai származású bevándorló. Ez az idők jele.)
A déli féltekén, Afrikában, a Távol-Keleten és Dél-Amerikában ugyanakkor ugrásszerűen nő a keresztények száma. A népességnövekedésnél is intenzívebb ez a növekedés. Ezeken a területeken mások a problémák: sok a szekta, jelen van a törzsi vallásosság, olykor animisztikus elemekkel keverednek a szertartások, például Afrikában. Korábban látványos volt a tanulatlanság, ugyanakkor – ahogy nemrég Erdő Péter bíboros is mondta –, mára már felnövekedett az a generáció, amelynek tagjai már Rómában tanultak, képesek akár egy dikasztériumot is elvezetni (Sarah, Turkson bíborosra is gondolhatunk). Ők azok, akik már képesek átvenni a stafétát az Egyházban.
De nézhetjük Kínát is. 2050-re ott várhatóan kétszázmillió katolikus lesz: a negyedik legnagyobb egyház lehet a kínai Brazília, Mexikó és az USA egyháza után. A legutóbbi ifjúsági szinóduson pedig már jelen voltak Kínai püspökök is.
Gájer László leszögezte: Ez a Katolikus Egyház már a régi terminussal élve a „harmadik világ” egyháza. Szemünk előtt a tolódik el a súlypontja déli féltekére: most válunk igazán világegyházzá.
A II. vatikáni zsinat még európai problémákat tárgyalt európai szakértőkkel, de mára a hagyományosan katolikus területeken kisebbségbe szorul az Egyház, Magyarországon is. Elkeserednünk nem kell, de figyelni igen. Lehet, hogy a harmadik évezred Egyháza olyan világegyház, ahol már nincsenek többségben a keresztények egyik országban sem.
XVI. Benedek is hangsúlyozza, unikális esemény a kereszténység és a kultúra párbeszéde Európában, de ez így, ilyen formában már nem fog tovább menni. A periféria Egyháza azonban igen, és Ferenc pápa erre tud jól reagálni. Ott mások a problémák is. Még erős a helyi vallásosság, az ősi vallásokkal való keveredés, a sámánizmus sem tűnt el. Afrikai püspökök nagy szószólói a cölibátusnak, mert a kontinensen még elterjedt a többnejűség, sokan a törzsi keretek közül érkeznek a papságba, s nehéz a papokat rászorítani valamiféle rendre.
Másik kihívás, amellyel a katolicizmusnak meg kell küzdenie, a pünkösdi mozgalmak (pentekosztalizmus), amelyek erős riválisai a nyugodt, kiegyensúlyozott katolicizmusnak. A világegyházzá vált katolicizmus most ezzel küzd.
Látnunk kell – tette hozzá Gájer László –, hogy Krisztus közössége mindig a szegények Egyháza volt. Jézus korában Jeruzsálemtől körülbelül 50 kilométerre volt egy végidőt váró közösség Qumránban, ahol az igazak magukat Isten szegényeinek nevezték. Talán éppen abban az értelemben, ahogy Lukács evangélista használja a kifejezést a boldogságmondásokban.
Az Egyház a legegyszerűbb emberek körében terjedt el az első századokban, és a harmadik évezred katolicizmusa, úgy tűnik, ismét a legszegényebbek körében terjed.
Az önelégült Nyugaton a hit nem tud terjedni, a túlzott magabiztosság (hübrisz) megöli a hitet. A nyugati típusú gondolkodás elutasításban, dekonstrukcióban van, s ez csalódottságból és gőgből fakad. Ezzel szemben az evangélium ott tud működni, ahol nyitott, egyszerű emberek élnek. Maga Jézus is köztük prédikált. A mostani Egyház is talán a kicsinyeké, a szegényeké lesz. Ferenc pápa ezt nevezi perifériának.
Olyan Egyházban élünk, amely világító sziget, termékeny kisebbség, és folytonos interakcióra kényszerül a más kultúrájú emberekkel – folytatta az előadó. A napokban Thaiföldön és Japánban járt a pápa, ahol hatalmas stadionok teltek meg, 70–80 ezer ember vett részt a szentmiséken olyan helyen, ahol a kereszténység nem őshonos. Ujjongó tömeg, elfogadó emberek – ez a periféria: ahol nincsenek többségben a keresztények. Idén február 4-én sokakat meglepett, hogy az Egyesült Arab Emírségekbe látogató Ferenc pápa és a szunnita iszlám legfőbb vallási központjának vezetője, az al-Azhar egyetem és mecset főimámja az Abu-Dzabiban megrendezett vallásközi találkozón közös nyilatkozatot írtak alá a békéről. Folytonos párbeszédben kell lennünk másokkal – lehet, hogy ez lesz a jövőnk. Pacifista az Abu-Dzabiban aláírt nyilatkozat szövege, naív talán, mégis ebbe az irányba kell menni, együtt kell működnünk a béke érdekében. E szemlélet jelképe talán Assisi, ami 1986 óta ismét szimbolikus város. Akkor II. János Pál pápa a nagy világvallások képviselőit meghívta oda, hogy imádkozzanak a békéért. Assisi a találkozás helye lett. Lehet, hogy ez lesz a harmadik évezred Egyházának gondolkodása.
Ferenc pápa élesen beszél arról is, hogy a párbeszédet úgy kell folytatni, hogy mindenki megőrzi a maga identitását, az egymásban való feloldódás ugyanis nem párbeszéd. Tudnunk kell, kik vagyunk. Jó példa erre Charles de Foucauld francia származású szerzetes, aki Algériában élt muszlimok között, és az volt célja, hogy remeteként élje az evangéliumot, békében, a 20. század elején, az iszlám tengerben. Őt megölte ez a közösség, vértanú lett.
Másfajta emberek között élünk mi is, és nem is a térítés a fontos a periférián, hanem az, hogy az ember megtérjen. A szegények között ez tapasztalható meg. Ez egy másik „életérzés” az Egyházban…
A periférián tisztában kell lennünk azzal, hogy ott mindig szegények élnek – anyagi, erkölcsi értelemben, sőt, lelki értelemben is szegények, olyanok, akiknek nincs hitük. És Ferenc pápa érzi, hogy ebben az Egyházban a periférián kell élnünk. Világító, kreatív kisebbségként. Ez utóbbi XVI. Benedek gondolata, és talán ezen a ponton összeér a két felfogás (a radikális, és a világegyház-központú). A periféria Egyháza éppen a kreatív kisebbségek Egyháza lesz ugyanis, ahol a világító közösségeink a találkozás helyeivé válnak. És talán éppen a magyarországi helyzet is ilyen.
Gustavo Gutierez dél-amerikai teológus 1969-ben publikálta A felszabadítás teológiája című kötetét: a szegények evangéliumáról beszélt és a szegények történelmi erejéről. A szegények a peremen élnek, ahol senki nem foglalkozik velük, a történelem számára jelentéktelenek, de Krisztus a szegények között van – ez a történelmi ereje a szegényeknek, ők tanítják meg, ki a Krisztus. A történelem centrumába vezetnek bennünket.
Zárásként Gájer László Pál apostol korintusiaknak írt második leveléből idézett: „Ezt a kincset (a hitet) cserépedényben őrizzük, hogy az erő túláradó nagyságát ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk. Mindenfelől szorongatnak, de össze nem szorítanak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk, üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk, földre terítenek, de el nem pusztulunk, testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön.” (2Kor 4,7–11) Ezek paradoxonok, egyszersmind a jövő Egyházának jelei – tette hozzá az előadó, majd egy ókeresztény írásból, a Diognétoszhoz írt levélből (2. század), annak V. fejezetéből idézett:
„A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk. Nem gondolkodás és bölcselkedés révén jöttek rá a tanításra, nem is kíváncsi emberek eszmefuttatásai által, nem is emberi tételeket vallanak, mint mások. Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepődnek.
Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek.
A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket.
Félreismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak. Szegények, és sokakat gazdagítanak (vö.: 2Kor 6,10); mindenben szűkölködnek, és mindenben bővelkednek. Gyalázzák őket, és a gyalázatban megdicsőülnek; káromolják őket, és megigazulnak. Szidják őket, és ők áldást mondanak (vö.: 1Kor 4,22). Megalázzák őket, és ők tiszteletet tanúsítanak. Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek; amikor megkínozzák őket, örvendenek, mint akik életre támadtak.
A zsidók küzdenek ellenük, mint tőlük idegenek ellen, a görögök üldözik őket; de akik gyűlölik őket, nem tudják megmondani a gyűlöletük okát. Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.”
Gájer László az elhangzottakhoz még hozzátette: Nagy jövője van az Egyháznak, látjuk, hogy mi felé tartunk, még akkor is, ha sok minden kétséges. Bármi történjék is, a kérdés az, ha újra eljön Krisztus, talál-e még hitet a földön?!
Fotó: Merényi Zita; Vatican News
Magyar Kurír
(kl)
