Korányi Judit: John Henry Newman megtéréséről - 8. rész
Vallási nézeteim története 1841-től 1845-ig
„1841 végétől az anglikán egyházhoz való tartozásom tekintetében már a halálos ágyon feküdtem, jóllehet erre csak fokozatosan jöttem rá.” 61 írja rögtön a fejezet első mondatában.
A halálos ágyon azt a hanyatlást, szenvedést és végül mindennek föladását érti, amely még saját egyházához kötötte, amelybe beleszületett. Kötelességeit illetően pontokba szedve fölsorolja itt akkori álláspontját – olyan mindez, mint egy csatát folytató jó hadvezér stratégiai pontokba szedett haditerve. Ha nem is mindet, de egy párat érdemes ezekből idéznünk. „1. 1841 tavaszán Oxford püspökének küldött levelemben már bejelentettem, hogy kivonulok a Mozgalomból.” … „ 3. Arra számítottam, vagy készültem, hogy fokozatosan laikus hívővé válok. 4. Eszemben sem volt kilépni az angol egyházból.” …”6. Nem térhettem Rómához, ameddig az eltűrte a Szent Szűz és a szentek tiszteletét…” „7. Ugyanakkor óhajtottam a Rómával való egyesülést, mint egyházak közötti uniót.” A nyolcadik pontban pedig valóban úgy beszél, mint egy hadvezér: jelenlegi visszavonulása Littlemore-ba nem végleges, arra gondol, eljön majd az a nap, amikor ismét megindulhatnak az anglikán egyházon belül, mint ahogy most visszavonulásra kényszerültek. Majd az utolsó pont: „9. Mindenkit, aki hajlott arra, hogy Rómához térjen, minden igyekezetemmel megpróbáltam visszatartani.” 62
Így fogta föl tehát kötelességeit 1841 végétől 1843 őszéig, amikor is lemondott a St. Mary templom vezetéséről. A fejezet további részében pedig a két egyház közötti ellentétekről vallott akkori nézeteit adja elő.
Egyre több helyen hangoztatja – írásban és szóban egyaránt – hogy az az egyház, amelyhez éppen tartozik, mit sem követelhet tőle, hacsak nem része az egyetlen katolikus közösségnek. Közvetlenül a 90. traktátus megjelenése előtt publikál egy cikket a British Critic-ben, melyre igen sokat hivatkozik. Ebben az írásában a szentség fontosságát hangsúlyozza, az egyház valódi kritériumának tartván azt. „A római katolikusok jelenleg ugyan skizmatikusnak tartanak bennünket, de nem állhatnak ellent nekünk, ha az anglikán közösség rendelkezik az egyház legalább egyetlen jegyével: a szentségével.” 63 A szentségre, mint az egyház valódi próbájára való hivatkozást állandóan szem előtt tartotta akkor is, amikor a 90. traktátust írta. Mélységes alázatáról vallanak a következő sorok: „…természetfölötti segítség nélkül képtelenek vagyunk egyetértésre jutni” ezért tehát „ egybe kell gyűlnünk Isten előtt, hogy tőle kérjük, amire magunktól képtelenek vagyunk.” 64 A püspökének küldött levelében pedig ezt írta: „Foglalkozzunk saját dolgainkkal, - azzal, hogy előbbre jussunk a szentség, az önmegtagadás, az egyszerűség útján…” 65
Amikor Newman katolikus lett, a Christian Observer szerkesztője, Wilkes úr felszólítja, mondja meg, mármost kinek van igaza? Newman levélben válaszolt, 1845. november 8 - án. „Ha tisztáznom kell, hogy mit értek „anglikán elveken”, akkor a következőket kell megneveznem: például, hogy az ősiség, nem pedig a létező egyház az igazság forrása; s hogy az apostoli utódlás elégséges biztosítéka a szentségi kegyelemnek, anélkül, hogy a világegyházzal való egység feltétele teljesülne. Azt hiszem, ezek jelentik Rómával szemben a legszilárdabb, legbiztosabb alapot…” Majd pár sorral később: „Ami engem illet, rájöttem, hogy én nem tudom elfogadni őket. Ezért lemondtam róluk.” 66
A Via Media elmélete tehát egyszer s mindenkorra eltűnt. Newman egyre inkább Róma felé hajlik, bár ez egyelőre még mindig csak érzelmi okokból, rokonszenv alapján működik benne. Döntéseiben az értelmet mindig az érzelem elé helyezi, sőt, elítéli azt, amikor valakit vallási keresése során a rokonszenv, s nem az értelem mozgat. Érzelmeit azonban természetesen nem tudja félretenni, erről tanúskodik a következő vallomása: „A belém rögzült Rómával szembeni félelmeim, szokásainak értelmem és lelkiismeretem általi elítélése, valamint Oxford és Oriel iránti ragaszkodásom ellenére mégis volt bennem egy titkolt, vágyódó szeretet Róma, mint az angol kereszténység édesanyja iránt, s őszinte áhítattal fordultam a Szent Szűz felé, kinek college-ában éltem, kinek oltárát szolgáltam, s kinek szeplőtelen tisztaságáról egyik legelső nyomtatásban megjelent szentbeszédemben elmélkedtem.” 67 Mindez ellentmondásnak tűnhet: elítéi az érzelmi alapon való döntést, de mégsem tudja teljesen kivonni magát az alól. De hiszen ez a keserves vallási keresés nem is lehet ellentmondásoktól mentes út, csakis göröngyös, buktatós.
Itt megint csak utalhatunk a dolgozat címadó mottójára: a teljes személy mozog. Nem csak az ész, nem csak a szív, hanem minden, minden, együtt. Hisz az ember része lesz mindannak, ami éri. Újból és újból utal „első megrendülésére”, amikor Szent Ágoston mondatának hatására egy pillanatra már római katolikusnak érezte magát. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy soha egyetlen kísérletet sem tett arra, hogy bárkit is maga mellé állítson. Az érzelem és értelem párviadala tovább tart benne: gyönyörű, szívhez szóló jellemzésekkel illeti Róma egyházát. Álljon itt egy példa a sok közül: „Egyedül ő az, vallási gyakorlatainak tévedései és bajai ellenére, amely teret enged az üdvös félelemnek, a misztériumnak, a gyöngédségnek, az áhitatos tiszteletnek, az odaadásnak és más olyan érzelmeknek, amelyeket különösképpen is katolikusnak nevezhetünk.” 68 Newman érzi, hogy önkéntelenül is Róma felé sodródik, ezért egyre visszafogottabban nyilatkozik meg, és továbbra is tervezi a visszavonulást. Egyik legnagyobb nehézségét abban látja, hogy az általa anglikánnak hirdetett elvekből adódó következtetések egyre inkább Róma ügyét látszottak erősíteni.
Newman az értelemnek elkötelezett híve, mégis, a rideg logikai megközelítés nem elégíti ki. Erről szól ennek a fejezetnek, az 1841- 45-ös korszakának egyik legjelentősebb vallomása. Szent Ambrus mondását idézi, melynek erejét nagyon át tudja érezni: „Úgy tetszett Istennek, hogy nem a logika eszközeivel menti meg népét.” 69 (Newman nagy művének, a Grammar of Assent – nek, vagyis a Beleegyezés nyelvtanának is ez a mottója.). Newman számára tehát a vallás nem érzelmek, nem vélekedések halmaza, hanem az Isten által kinyilatkoztatott igazságok elfogadása, és Isten mindenek felett való szeretete. Az ő Istenről való gondolkodása részben a ráció működése, részben pedig több annál – a szeretet misztériuma. S mint ilyen, a ráció és logika eszközeivel nem magyarázható. „A papírízű logika iránt mindig is ellenszenvvel viseltettem.” 70 – írja Szent Ambrus mondását kommentálva. Itt található a könyvben az a gondolat, melyet a dolgozat címének és mottójának választottam. „Engem sem a logika hajtott előre, mint ahogy az időjárást sem a barométer higanyszála vezérli. Mindig a konkrét létező érvel; az évek szállnak, s már másképp gondolkodom; hogyan lehetséges ez? A teljes személy mozog, a papírlogika csak rögzíti a változást. A világ minden logikája kevés lett volna ahhoz, hogy gyorsabb haladásra késztessen Róma felé, mint ahogy történt…” „A nagy tettekhez idő kell. Legalábbis én így éreztem saját életemben…” 71
1842 februárjában végleg kiköltözik Littlemore –ba. A protestáns világ azonban nem hagyta békén, kíváncsiskodnak, zaklatják továbbra is. Rágalmazzák, hogy ő az „ellenség” szolgálatában áll. Már néhány évvel áttérése előtt is azzal gyanúsították, hogy már régen áttért a katolikus egyházba, és Littlemore-ban „pápista fészket” alakított ki. Közben püspökével leveleket vált, hiszen elöljáróját is nagyon zavarják az újságokban megjelenő vádak. Megírja neki szándékát, miszerint hosszabb ideig kíván itt, Littlemore-ban letelepedni, hiszen az itteni közösség is van akkora létszámú, mint az oxfordi St. Mary plébánia. 1843 márciusában úgy látja, hogy hamarosan laikus helyzetbe fog visszavonulni. Így is történt. Utolsó prédikációját megtartja a St. Mary templomban, 1843 szeptemberében. Ezt követően Littlemore-ban maradt két évig, teljes csöndben. Két éven át laikus, súlyos kétségektől gyötört hívő, de még anglikán. Megmarad anglikánnak, nem mehet Rómához, amíg az helybenhagyja a Szűzanya és a szentek tiszteletét. Áttérése előtt két évig tehát nem lát el egyházi funkciót. Állását föladja – csöndben marad, imádkozik.
Sokan azzal vádolják: nem hagyta el az anglikán egyházat idejében. Miért nem hagyta el már tíz évvel ezelőtt? – faggatják gyötrő, tapintatlan kérdésekkel. Mint minden, jogos vagy alaptalan kérdésre egyaránt, erre is válaszol Newman. Az első négy évben (1835 – 39) az anglikán egyház javára, és Róma rovására tevékenykedett. A második négy évben Anglia egyházát kívánta szolgálni, de előítélete már nincs Rómával szemben. A kilencedik év elején (1843. tanév kezdetén, Szent Mihály napján) kezdődött a kétségbeesése Anglia egyházát illetően, s ekkor minden egyházi funkcióját föladta. A tizedik év elején azon töpreng, hogy kilépjen-e az anglikán egyházból. Newman hangsúlyozza, hogy ez alatt a tíz év alatt soha nem volt „titkos romanista”. Egy buzgó katolikus hívőnek írt levelében 1841 őszén még mindig a következő kifogásokkal él: „Csak megismételni tudom a nyomtatásban már számtalanszor megjelent véleményemet, hogy Mária iránti tiszteletük és ezzel kapcsolatos szertartásaik a legmélyebb fájdalommal töltenek el.” 72 A mariolatria, a Miasszonyunk iránti áhítatos szövegek, s a rózsafűzérezés – ezek voltak szemében a legsúlyosabb botránykövek. De mennyire más, homlokegyenest ellenkező nézeteteket vall a katolikus hitre áttért Newman! Hiszen 1864- ben, amikor az Apologia -t írja, így nyilatkozik: „Ma teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a katolikus egyház semmiféle alakot, anyagi vagy anyagtalan képzetet, dogmatikus szimbólumot, szertartást, szentséget, egyetlen szentet, még a Szűzanyát sem enged a lélek és Teremtője közé lépni. Mindent szemtől szemben, „solus cum solo”, Isten és ember között ragad meg.” 73
A másik probléma, amely a szentek tiszteletével kapcsolatos, szintén lassan oldódik. Ahogy levelezéséből utólag kiderül, talán 1844 felé tudott vele végleg leszámolni – innentől kezdve egyetért vele.
1843 nyarán írt leveleiből kiviláglik, hogy a kérdés számára még mindig hitvallás versus egyház. Levelezéséből ez idő tájt a következő sarkalatos pontokra és érvekre derül fény. „1. Sokkal bizonyosabb vagyok abban (az atyák alapján) hogy nekünk fölróható szakadásban vagyunk, mint abban, hogy az Evangélium nem tesz lehetővé továbbfejlődést, s hogy a római út a helytelen. 2. Sokkal bizonyosabb vagyok abban, hogy a mi (modern) doktrináink tévesek, mint abban, hogy Róma (modern) tanai azok.” 74 Pontosan hat ilyen érvet sorol fel, s az utolsóban azt vallja: mindig is érdekelte az érvek láncszerűsége, amelynek révén az ész eljut első vallási eszméjétől az utolsóig. A következő bekezdésben Newman összefoglalja a hittel kapcsolatos elméletét, amelyet később a „Grammar of Assent”-ben (1870) fejtett ki részletesen. Ez a nézete a kronológiai sorrendet most felrúgva, már a könyv írásának idejére alakult ki, amikor Newman már majd húsz éve katolikus pap. 1864-ben tehát ezt a hitvallást teszi: „…katolikus vagyok Istenbe vetett hitem révén; s ha megkérdeznek, hogy miért hiszek Istenben, akkor azt felelem, hogy azért, mert magamban is hiszek, mert lehetetlennek érzem létezésemben hinni, (ebben a tényben pedig elég biztos vagyok) anélkül, hogy ne hinnék Annak a létezésében, Aki lelkiismeretemben mindent látó és megítélő személyként él.” 75
A történetnek ez a része viszont arról szól, hogy 1843–44-ben hogyan gondolkodott. Mint minden gondolkodó elme, Newman is állandó változásban, fejlődésben van vallási nézeteit illetően. Amikor azt mondja: „a teljes személy mozog”, ezt valószínűleg arra is érti, hogy a gondolkodás állandó mozgásban és változásban tartja a személyt: a működő elme sohasem lehet statikus, csak dinamikus és dialektikus. Ugyanakkor Newman a szavak szerelmese is; hatalmas életművet hagyott hátra gyönyörű, cizellált, ékesszóló angol nyelven. Az Apologia 313. oldalán ezt írja: „Nincs több mondanivalóm a vallási nézeteimben bekövetkezett változás témájáról.” – majd pedig ír még hozzá jó 150 oldalt. A szavak szerelmesére bizony gyakran jellemző a szószaporítás is. Röviden nézzük meg, mit tartalmaz még ez a 150 oldal.
1843 –ban két nagyon jelentős lépést tett: februárban formálisan is visszavont minden olyan súlyos dolgot, amit a római egyházzal szemben korábban kijelentett. Szeptemberben pedig végleg lemondott a St. Mary templomban betöltött funkciójáról, sőt Littlemore-ról is. Ez annyit jelent, hogy papságát föladta mindkét helyen, és laikus lett, mintegy négy évig. Egyik nagy dilemmája, és nehézsége most az, hogy véleményváltozása esetleg a liberalizmus malmára hajthatja a vizet. Attól kell tartania, hogy visszavonulása esetleg a liberalizmus elszabadulását fogja jelenteni. Hiszen kifejezetten a liberálisok igyekeztek őt Oxfordból kiűzni – s most önként tegye ezt meg? Az antidogmatikus, liberális elv képviselői támadták először a 90. traktátust is, s most ők profitálnának abból, ha Newman elhagyja az anglikán egyházat. Nagyon nehéz tehát a döntés, de Newman egyházszemlélete óriási, radikális változáson ment át, s így mégis meg tudja hozni ezt a fájdalmas áldozatvállalást. 1844-ben már így vélekedik: „…két út van: az egyik Rómába, a másik az ateizmushoz vezet. Az anglikanizmus félúton van az egyik, a liberalizmus a másik felé.”
A következőkben egy ontológiai megfontolását osztja meg az olvasóval. Érzelmi és erkölcsi okokból teljes szívvel elfogadta azt a rendszert, amelybe beleszületett. „Nem kötelessége – e ugyanis az embernek, hogy ahelyett, hogy nyomban bírálattal kezdené, teljes szívvel vesse bele magát abba a vallásba, amelybe a Gondviselés beleszületni engedte?” 76 – teszi fel a költői kérdést, amire a válaszunk csak igenlő lehet. Az igazság szenvedélyes és megalkuvás nélküli kutatása viszont tovább viszi a gondolkodó elmét – és már nem feltétel nélkül ragaszkodik ahhoz, amibe beleszületett.
A St. Mary templomból való eljövetelének közvetlen oka a 90. traktátus, és a körülötte kialakult viharok. Elítélik, bírálják érte, a püspök maga is arra kéri, hogy vonja vissza. Mivel ezt nem tudja megtenni, lelkiismerete csak azt az egy megoldást diktálja, hogy lemond minden funkciójáról. Ebben a fejezetben számtalanszor ismételgeti a lemondás tényét, körülményeit és okát. Az 1843-as év súlyos döntési válságban telik, hiszen a St. Mary számára nem egyszerűen állást, hanem állandó erőforrást is jelentett. Azonban: „Ha megtartom St. Mary-t, botránykő és sértés maradok.” 77 1843. szeptember 7. kelt levelében kéri püspökétől, hogy engedélyezze a St.Maryből való távozását. Szeptember 18 - án pedig lemond állásáról. Beismeri vereségét, s úgy érzi, nem haragudhat a liberálisokra, mert becsületes küzdelemben győzték le. De ez a vélemény csak egy becsületes angol embernek a „fair play” iránti elköteleződése, hiszen valójában nem volt ez a küzdelem becsületes a liberálisok részéről. Lemondása után közvetlenül így ír: „ …bizonyos vagyok levont következtetéseimben. Ha pedig ezt a bizonyosságot elértem, akkor immár nem térhettem ki az elől, hogy belépjek a katolikus egyházba. Ez a lépés azonban a St. Maryből való szeptember 8-i távozásom után két teljes évig váratott magára.” 78
Fájdalmas habozás és késlekedés után tehát lemondott egyházi állásáról. Előtte még megpróbálta Littlemore-t megtartani a maga számára, de ez nem volt lehetséges, hiszen annak a St. Mary-hez kellett tartoznia. Newman volt az, aki templomot épített számára, egyfajta filiálét, majd plébániává tette, sok szállal kötődött hozzá, s nagyon szerette. Visszavonul tehát, és két évet tölt csendes szemlélődéssel, imádkozással, megpróbálván elmenekülni a világ zajától. Egy darabig teljesen leköti döntésének fontolgatása és saját lelki élete. „Saját lelkemmel törődtem elsősorban; értelmem számára képtelenségnek látszott, hogy társaságban térjek meg. Magamban akartam Uramhoz járulni, a magam útján, vagyis inkább az Ő útján.” 79 A vádaskodások közben tovább folynak; neki pedig meg kell indokolnia – saját maga, és a világ számára – lemondásának okát. Ekkor így fogalmazott: „…azért, mert úgy gondolom, hogy Róma egyháza a katolikus egyház, a miénk pedig nem része annak, mivel nincs közösségben Rómával; továbbá, mert úgy érzem, hogy nem lehetek tovább az előbbiben becsületes tanító.” 80 Érzéseire jellemző: legnagyobb bánata, aggodalma, hogy másoknak zavarodottságot, elbizonytalanodást, netán hitetlenséget okozhat. „Napokig fájt, szó szerint, a szívem; s időről időre mintha csak belőlem szóltak volna a zsoltáros panaszai” 81 – írja megható szókimondással.
Persze közben alkot – mint mindig. 1844 végén elhatározta, hogy tanulmányt ír a dogmafejlődésről, s ha ennek befejezésekor Róma melletti meggyőződése nem gyöngül, akkor megteszi a szükséges lépéseket az áttéréshez. Széleskörű levelezését tovább folytatja. Jónéhány levelet visszajuttatnak hozzá, ezekből idéz bőségesen az Apologia –ban. „Továbbra is ott vagyok, ahol eddig; nem mozdulok.” 82 – írja egy vizitációs nővérnek 1844 novemberében. Egybecseng ez a kijelentése az egy évvel azelőttivel, amikor így dilemmázott:
„De ha egyszer vagyok, amilyen vagyok, akkor hogyan maradhatnék St. Maryben?” 83 Egyik levelében azt hangsúlyozza, hogy bárki esetében csak az teheti indokolttá saját egyháza elhagyását, ha Isten hívását, szólítását érzi. „A kérdés csak ennyi: üdvözölhetek-e (én, nem akárki más, hanem én) az Angol Egyházban?” 84 Úgy érzi, bűnt követ el, ha tudván tudja, hogy egy másik egyházhoz kell csatlakoznia, és nem teszi meg.
1845 elején elkezdi tehát „Esszé a keresztény tanfejlődésről” című munkáját, s egészen októberig keményen dolgozik rajta. Newman munkabírására jellemző egyébként, hogy legtöbbször állva írt, és napi 10 – 12 órát, néha többet is. Mialatt ezt a művét írta, megtörtént a sorsdöntő változás. „Ahogy előrehaladtam, nehézségeim fokozatosan megszűntek, s már nem is „római katolikusokról, hanem egész egyszerűen „katolikusokról” beszéltem. Mielőtt befejeztem volna az esszét, elhatároztam, hogy áttérek, s így a szöveg maradt, ahogy volt: befejezetlen.” 85
1845 október 8-án John Henry Newman leteszi a katolikus hitvallást Dominic atya kezébe – ennek részleteiről már szóltunk életrajza kapcsán. Acton bíboros kedves, gratuláló levélben üdvözli. Az erre írott válaszlevélben Newman saját lelkiismeretéről ír – többek között így: ”Biztos vagyok abban, hogy soha, semmi másra nem voltam tekintettel, mint a saját helyes ítéletemnek való engedelmeskedésre…” 86 Newman ígéretet tesz a bíborosnak, hogy alázatosan fogja szolgálni a katolikus egyházat.
(folytatjuk)
