Infláció és fogyasztási infláció
Manapság a társasági beszélgetések egyik legnépszerűbb témája, hogy milyen nagy a drágulás Magyarországon. Ennek kapcsán pedig rögtön felmerül, hogy vajon micsoda értelmetlen bűvészkedéssel lehet kihozni a 3%-os hivatalos inflációs adatot, amit természetesen „bolond, aki elhisz”. Hogy még nagyobb legyen az ellentmondás: a Magyar Nemzeti Bank szakértői úgy gondolják, hogy a hivatalos inflációs adat még többet is mutat a valóságosnál. Megmutatjuk, hogy miért lehet ennyire mély szakadék a drágulási érzetünk és a mérőszámok között.
A hétköznapokban többnyire a boltokban ért vásárlási élményeink alapján értékeljük, mekkora drágulással kell szembenéznie a családi büdzsének. És valóban: ha megnézzük, hogy a tipikus napi, heti bevásárlás számlája hogyan alakult, akkor érthetővé válik, hogy miért nyelik le sokan nehezen a 3% körüli inflációról szóló híreket.
Kiszámoltuk, hogy a tipikus „étkezési számla” mennyivel emelkedett az elmúlt években. Ehhez a hús-, tej-, zöldség- és gyümölcsfélék, szeszes ital és dohány, valamint a házon kívüli étkezés árváltozásait vettük figyelembe azokkal a súlyokkal, amelyeket a KSH a fogyasztóiár-index számításához használ. Eszerint az egy évre visszatekintő „étkezési” árindex hónapok óta 7% körül mozog, vagyis a fent felsorolt termékek ára ennyivel magasabb, mint egy éve. Ebben benne van a sertéshús 15,5%-os, a burgonya 14,7%-os, a büféáruk 8,5%-os, a cukor 8,1%-os, a szalámi 7,7%-os drágulása, de tartalmazza a jóval átlag alatti ütemben dráguló baromfihúst (0,7%), a tejet (-1,3%) és az étolajat (-0,1%) is.
Ehhez képest a hivatalos inflációs adat, a fogyasztói árindex októberben 2,9%-os drágulást mutatott, vagyis a felét sem annak, amit a napi megélhetéshez vásárolt termékek körében tapasztalunk. Ráadásul nem egyedi helyzetről van szó, az elmúlt öt évben szinte végig magasabb volt az étkezési, mint a teljes fogyasztói árindexünk. Évente átlagosan erős 2 százalékpont az eltérés, az idén azonban már közel 4 százalékpont.
Nem csak eszünk
Az általunk fent megfigyelt étkezési árindexben részt vevő termékek a KSH teljes fogyasztói kosarából csupán 27%-ot tesznek ki. (Erre még visszatérünk.) A helyzet az, hogy sok más termék sokkal kisebb ütemben drágul, sőt, akár még esik is az áruk. Ennek illusztrálására készítettünk egy másik árindexet, ami a ruházkodás, a tartós fogyasztási cikk és a rezsi árváltozását mutatja be. Ezek olyan termékek, szolgáltatások, amelyeket
?ritkábban vásárlunk, ezért kevesebbszer érhet minket az árváltozás kellemetlen (vagy éppen kellemes) élménye, illetve
?rutinszerűen fizetjük havonta, gyakran fix átalány és/vagy automatikus átutalás formájában, így szintén kevésbé befolyásolja az inflációs érzetünket.
Mint az alábbi ábrán látható, ezeknek a termékeknek az ára alig emelkedett az elmúlt években, sőt, a legfrissebb adat szerint éves összevetésben minimális árcsökkentést mért a statisztika.
Ennek a termékkkörnek sem elhanyagolható a szerepe a háztartási fogyasztásban, hiszen sok nagy értékű árut tartalmaz: a KSH 18%-os súllyal veszi őket figyelembe.
Vagyis a magas inflációs érzetnek lehet egy olyan pszichológiai magyarázata, hogy az évek óta erősebben dráguló termékeket gyakrabban vásároljuk, így könnyebben megragad a fejünkben ezek árváltozása.
Ez egyébként általánosabban is igaz: az áremelkedés rossz híre nagy hatással van ránk, míg azt, hogy más termékeknek esetleg nem változott az ára, már természetesebbnek vesszük. Így a bevásárlókosarunk drágulását felül tudjuk becsülni. Ennek azonban nem csak pszichológiai oka van, hanem valós, húsba vágó magyarázata is, ami rávilágít arra, hogy a fogyasztói árindex nem mindenható.
Nincs átlagos fogyasztó
A KSH a fogyasztói árak változását egy képzeletbeli fogyasztói kosárral méri. Ebben a termékek és szolgáltatások (reprezentánsok) a teljes lakossági fogyasztásban betöltött szerepük alapján kerülnek be. Nagyvonalúan mondhatnánk, hogy akkor a fogyasztói kosár egy átlagos hazai háztartás fogyasztási szerkezetét tükrözi. Ez azonban nem egyszerűen pontatlan megállapítás lenne, hanem súlyos tévedés. Ha ugyanis ezt komolyan gondolnánk, akkor egy átlagember teljes fogyasztásából 3,5%-ot kellene kitennie egy autóvásárlás, és nagyjából ugyanennyit költ különféle nagyértékű háztartási és elektronikus cikkre. Ilyen átlagember nincs az országban. Pontosabban nagyon hosszú, 5-10-15 éves időtávon már bizonyára találunk közel hasonló fogyasztói típust, de a drágulást havi, éves frekvencián vizsgálva ennek aligha van nagy jelentősége.
Egy adott évben a háztartások vagy vesznek autót, lapostévét, hűtőgépet stb. és akkor annak nagyon nagy súlya van a fogyasztói kosarukban, vagy nem, és akkor nulla a súlyuk. Akik épp nem vesznek ilyet (és ők vannak sokkal többen) azok fogyasztásában az összes többi termék súlya magasabb annál, mint amit a KSH kosarában láthatunk.
Ez alapján azt mondhatjuk, hogy a fogyasztói árindex egy makrogazdasági konstrukció.
Válaszolni tud arra a kérdésre (többé-kevésbé), hogy az ország fogyasztási cikkeiből képzett átlagos árszínvonal mennyivel emelkedik. De jó eséllyel egyetlen olyan háztartás sincs az országban, amely esetében jól meg tudná ragadni, hogy az árak alakulása milyen hatással van az életszínvonalára. Vagyis tud mondani egy olyan országos átlagot, ami senkire nem jellemző. A mi esetünkben például óvatosan azt mondhatnánk, hogy a tartós fogyasztási cikkek magas súlya és alacsony inflációja miatt egy tipikus háztartás fogyasztási szerkezetére magasabb áremelési ütem a jellemző.
A háztartásokat rövid távon érő inflációra bizonyára jobb közelítést adna, ha nem egy elméletileg átlagos háztartás árindexével számolnánk, hanem egy medián háztartással. A medián háztartás (ahogyan a háztartások többsége) nem vásárol autót, és még egy csomó minden mást sem: azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket nem vesz meg évente legalább egyszer a hazai háztartásoknak legalább a fele. A medián fogyasztó feltérképezése bonyolult feladat, amihez részletes háztartásstatisztikai adatokra lenne szükség. (Dohányzik-e például egy medián háztartás? Jár-e moziba?) Sőt, mivel a háztartások fogyasztási lehetőségei nagyon eltérők, ezért jövedelmi kategóriák (vagy egyéb társadalmi csoportok) szerinti árindexek képzése sem lenne haszontalan, ha az életszínvonal változását szeretnénk megmérni.
Lehet, hogy még ennyi se?
Hogy egy kicsit még jobban gyötörjük szegény fogyasztói árindexet, megjegyezzük, hogy azok sem elégedettek vele, akiknek igazából készül. Az eddigiekben arról írtunk, hogy a mutató a háztartások szintjén nehezen értelmezhető, makrogazdasági folyamatok megragadására alkalmas, elsősorban arra, hogy az általános árszínvonal-emelkedés mérésével képet kapjunk az inflációról.
A jegybankok már régóta próbálkoznak azzal, hogy az árváltozások tömege közül kiszűrje a valódi inflációt. Vagyis azt a tartós, elsősorban a várakozások által hajtott árszínvonal-emelkedést, ami nem egyszeri adóemelés vagy időjárási anomália stb. miatt történik, hanem ami ellen tényleg érdemes a monetáris politika eszközeivel harcolni. Ezek között a fogyasztói árindex nem tud különbséget tenni, azért találkozhatunk különféle alternatív, maginflációs mutatókkal.
Újabban azonban már ennél alapvetőbb kritikák is megfogalmazódnak a fogyasztói árindex kapcsán. A változó világban ugyanis a hagyományos módszertan sok új szempontot nem tud figyelembe venni. A statisztika nem méri például a külföldi webshopokban található termékek árváltozását. Az euróban vagy dollárban lebonyolított vásárlások teljes mértékben árfolyamérzékenyek, erről a forint gyengülését elszenvedő internetes vásárlók tudnának mesélni.
A monetáris politika szempontjából vannak ennél komolyabb kérdések, erről legutóbb az MNB vezetői és szakértői írtak. Többek között felvetették, hogy növekszik az „árukapcsolás” szerepe, vagyis a digitális eszközök egyre több funkcióval rendelkeznek és helyettesítenek korábbi termékeket. (Lásd például az egyre több feladatot ellátó mobiltelefonokat.) A másik plasztikus példa, hogy a digitális világban egyre jelentősebb az ingyenes vagy olcsó szolgáltatások felhasználása (online zenei és mozi streamek).
Ezeket általánosítva úgy lehet megfogalmazni, hogy a modern világban a szolgáltatások és a magas technológiájú ipari termékeknél a termelékenységnövekedés és a minőségjavulás egyre nehezebben megragadható jelenségek. Utóbbi fontos szerepet kap az árváltozások mérésénél. Gondoljunk csak bele, 5-8 éve ugyanúgy az új autók, a lapostévék és a mobiltelefonok trendi világában éltünk, ma pedig ugyanezekre könnyen tekinthetünk úgy, mint ósdi, „keveset tudó” termékekre.
Éppen ezért a jegybank szakértői még azt is felvetik, a mérőrendszereinket újra kell gondolni, hiszen egyre több elemzés jelzi, hogy a hivatalos statisztikák a fogyasztói árak alakulását akár jelentősen felülbecsülhetik.
Igaz, valószínűleg ez egy olyan állítás, amit egyszerű bolti vásárlóként nagyon nehezen tudunk elfogadni.
(portfolio.hu)
