Korányi Judit: John Henry Newman megtéréséről - 7. rész
Vallási nézeteim története 1839-től 1841-ig
1839 tavaszán Newman az anglikán egyházon belül a csúcson érzi magát, és igazában tökéletesen biztos. A 90. traktátus oldalain arról szól, hogy hisz a szentekkel való közös imádságban, a misében,- leszámítva az átlényegülést - , s hogy egyetlen valóban egyetemes zsinat sem tévedhetett, s nem is fog tévedni hit kérdésében.
Egyre inkább elmélyül a római egyház tanításában – ahhoz, hogy az anglikán vallást megvédhesse, tudnia kell, pontosan mi az, ami ellen hadakozik. „A két vitafél tehát az anglikán Via Media és Róma tényleges vallása volt.” – írja. – „…az anglikán fél az ősiségbe vagy az apostoli hagyományba kapaszkodott – a római pedig a katolicitásba.” 44 A képlet tehát leegyszerűsödik: ősiség (anglikán) versus katolicitás (Róma).
1836-ban ír erről tanulmányt „Home Thoughts Abroad” (Hazai gondolatok külföldön) címmel. Ebben két fél vitatkozik – Newman párbeszédes formában tárgyalja a kérdést. Izgalmas olvasmány végigkísérni a szellemi párbajt, a szócsatát, hiszen mindez dokumentálja Newman megtérésének, illetve katolizálásának stációit. A helyzet egy kissé olyan, mintha a szerző maga lenne mind a két fél; elméjének, szívének egyik része így, a másik úgy érez. A tanulmányban mindkét vitapartner anglikán, de az egyik Rómával szimpatizál. Itt most csak egy - két idézet álljon ebből a csatározásból. „…Róma közössége alkotja a katolikus egyház fő tagját, mi pedig el vagyunk választva tőle, abban a helyzetben vagyunk, mint a donatisták.” 45 - mondja a „szimpatizáns”. Majd pedig: „A másik erre azzal felel, hogy tagadja azt a tényt, hogy a jelenlegi római közösség olyan, mint Szent Ágoston katolikus egyháza, amennyiben nem vesz tudomást a nagy anglikán és görög közösségről. Majd átveszi a kezdeményezést, és fölsorolja azokat a pontokat, amelyekben Róma eltért az őskereszténységtől: „a gyakorlati bálványimádás, vagyis a Szűz és a szentek virtuális imádása a latin egyház legfőbb bűne, s az erkölcsi igazság és kötelesség degradálása, amely ezekből következik.” 46 Végső konklúzióként pedig ezt írja: „…nézetem szerint a vita … a Hit és az egyház kérdésén fordult meg. Kezdetektől fogva mindvégig ezt tartottam az igazi problémának. A római és az anglikán vallás ellentétes nézeteket vallott; áttérésem története pedig egyszerűen a megoldás keresése.” 47 1841 júliusában még nyomatékosabban fogalmaz: „Ha Anglián a szakadás bélyege van, akkor ugyanilyen, csak más színű szégyenbélyeg van Rómán: a bálványimádásé.” 48
Az 1839-es év nyári szünetében, olvasmányai közepette merült föl benne először a kétely az anglikanizmus tarthatóságát illetően. Gondolkodásmódjának szilárd alapja továbbra is az ősiség. Ezen a nyáron azt írja, hogy a Rómával folytatott vitát több mint két évre félretette. Ez csupán annyit jelent, hogy ez idő alatt nem közölt polemikus jellegű írást, de a töprengést, a dilemmát magában természetesen folytatta. 1850-ben - többek között - a következőket írta 1839-es gondolatairól és érzéseiről: „Mélyen vallásos …..barátom fölhívta a figyelmemet Szent Ágoston kiemelkedő jelentőségű szavaira… „Securus judicat orbis terrarum.” 49 (A teljes mondatot Ágoston Contra epistolam Parmeniani (III. iv.24)-ben találjuk, fordítása: „A világ biztonsággal ítél úgy, hogy nem jó emberek azok, éljenek bárhol a világon, akik elzárkóznak a világ többi részétől.”). Newmanre óriási hatást gyakorolt ez a gondolat. Újra és újra ismételgeti magában, ízleli a sokatmondó jelentést. „Micsoda fényt vetett ez minden egyes vitára az egyházon belül!” 50 írja. Majd pár sorral lejjebb: „Hiszen egyetlen mondat, Szent Ágoston szavai olyan erővel ragadtak meg, amilyennel szavak még soha korábban. Az ismert példával élve, olyanok voltak ezek számomra, mint” … „a gyermek szavai: „Tolle – lege, tolle – lege” –amelyek magát Szent Ágostont térítették meg. „Securus judicat orbis terrarum!” Az egyházatyának az egyház hosszú és sokszínű történelmét értelmező és összefoglaló nagyszerű szavai hatására a Via Media elmélete egész egyszerűen elpárolgott.” 51
Egész eddigi kutatásai eredményeképpen most mint hogyha valamilyen csúcspontra, szent oromzatra jutott volna el. Szent Ágostont egyébként is nagyon tiszteli, s így az ő szavai mintha varázsütéssel érintenék meg Newman lelkét. Mi mindent jelenthetett számára ez az egyszerű mondat? Csak megkísérelni merhetjük értelmezését: többek között azt, hogy a jó anglikán nem zárkózhat el a római katolikusoktól, és vice-versa. Kell a kölcsönös tolerancia, a párbeszéd, mely elvezethet egymás megismeréséhez. Sőt, elvezethet a problémák áthidalásához és megszüntetéséhez. Természetesen, ez a mai világunkra ugyanígy érvényes – hisz örökérvényű kérdések ezek. „Az egek megnyíltak, majd bezárultak. Egy pillanatra ezt gondoltam: „Róma egyházának mégiscsak igaza van” – aztán a gondolat eltűnt. Régi meggyőződésem megmaradt.” 52 Newmant mélységesen megrázza, sőt fölrázza ez a felismerés, később valahol sokknak emlegeti, sőt váratlan égi támadásnak. Hiszen már Szent Pál is arra kötelez, hogy kerüljük azokat, akik megosztást szítanak.
Szent Ágostont az ősiség egyik fő hirdetőjének tartja. Newman megtérése a katolikus egyházhoz némiképp hasonlatos ahhoz a hosszú szellemi folyamathoz, ahogyan Szent Ágoston tért meg a kereszténységhez. Newman már katolikus, amikor tanulmányt ír a legnagyobb konvertitáról, Szent Ágoston megtérése címmel. Ágoston a Vallomások nyolcadik könyvében leírja a kereszténységgel szembeni ellenállásának végső összeomlását. Hasonlóképpen: az Apologia plasztikus részletességgel mutatja be szerzőjének hosszú, fájdalmas és örömteli útját a római katolikus valláshoz. Newman egyébként több kötetnyi prédikációját is publikálta, ezek egyikét „Egyszerű szentbeszédek” címmel. Itt az egyik szentbeszédét így fejezi be: „Ó, bárcsak olyan egyszerűségre tehetnénk szert, hogy úgy érezzük: egyetlen tennivalónk Isten tetszését keresni! … hogy őszintén mondhassuk: „Vezess engem útjaidon, s végül fogadj be dicsőségedbe. Rajtad kívül nincs senkim az égben és nincs senkim a földön, akire Nálad jobban vágyakoznék. Testem és lelkem megremeg, de Isten az én lelkem erőssége, s osztályrészem mindörökre.” 53
Visszaemlékezik az 1833-as évre, földközi-tengeri hajóútjára, amelyen a „Vezess drága fény”-t írta, majd egy ugyanekkor keletkezett másik versére is, amelynek kezdősora: „Amikor visszanézek.” Visszanéz most is, 1864-ben, s ugyanazt érzi, amit egy 1829-es följegyzésre bukkanván láthatólag már akkor is érzett: „…vakon kapaszkodva Isten kezébe, nem tudva, merre vezet engem.” 54 Töprengései, vívódásai közepette egyre inkább úgy dönt, hogy nem képzeletére, érzelmeire, hanem értelmére hagyatkozik. S ezt újra és újra elmondja az ezt követő esztendők során, beszélgetésekben és magánlevelekben egyaránt. „Ha nem ehhez a kemény elhatározáshoz tartom magam, előbb lettem volna katolikus, mint ahogyan lettem.” 55 – írja ezeket a nagy horderejű szavakat. Hiszen szívét, érzelmeit már rég meghódította a katolikus liturgia, a templomok végtelenül nagyobb szépsége, gyönyörűsége, mint amit a protestáns vallás kínálni tud. De értelmére hagyatkozván még mindig keservesen hosszú éveket kell várnia. Mindenesetre az anglikán vallás mellett szóló érvek fokozatosan eltörpülnek, és a Via Media elmélete is ellehetetlenül. A harmincas évek végén már egyre kevesebbet támadja a romanizmust. „1839 nyara után ugyanis egyre növekvő utálatot okozott, ha a római egyház, vagy formális tanítása ellen kellett föllépnem. Nagyon viszolyogtam olyan doktrinák elítélésétől, amelyekről esetleg kiderülhet, hogy igazak, noha akkor nem volt okom igaznak tartani őket; vagy annak az egyháznak az elítélésétől, amely ezeket megőrizte.” 56
Újabb gondolat merült föl: kezdte az anglikán és a római egyház unióját óhajtani. Amint ez a vágy erősödött benne, elkezdett imádkozni ezért a célért. Időközben megismerkedett George Spencer úrral, aki 1840 januárjában Oxfordba látogatott, hogy rábírja az angolokat az egységért való imádkozásra. George Spencer 1830-ban tért át a katolicizmusra, s kampányt indított az anglikánoknak a katolikus egyházba való visszatéréséért. Ez az esemény is afelé mozdítja Newmant, hogy óhajtsa az uniót Rómával, úgy érzi, kötelességük legalább imádkozni katolikus testvéreikért. Megindító hír volt a Mozgalom tagjai számára, amikor tudomásukra jutott, hogy a kontinens keresztényei együtt imádkoztak Anglia lelki jólétéért. „…kötelességünk imádkozni testvéreinkért, hogy ők is és mi is az evangélium tiszta világosságára jussunk, s egyek legyünk, amint egykor egyek voltunk.” – írja. 57
Ebben a fejezetben Newman arról ad számot, hogyan és mitől változott vallásos felfogása 1839 és 1841 között. A fejezet második felében pedig arra tér ki, hogy új kétségei hogyan befolyásolták magatartását és kapcsolatát az anglikán egyházzal. Leírja azokat a konkrét lépéseit, cselekedeteit, melyeket lelkiismereti okokból meg kellett tennie, s amelyek egyre inkább eltávolítják az anglikán egyháztól. 1840-ben tanulmányt ír „Az angol egyház katolicitásáról” címmel, mely meg is jelenik a British Critic c. anglikán folyóiratban. Ebben azt vizsgálja, - szinte saját meggyőződése ellenére - nem szól-e mégis egy sor érv az anglikán egyház mellett? Elemzi azt a kérdést, rendelkezik – e az angol egyház a katolicitás jegyeivel?
Ismét visszatér a 39 Cikkely elemzéséhez, s úgy látja, hogy ezek az anglikanizmus ellen szóló jegyekről tanúskodnak. Ugyanis azt lehet kiolvasni belőlük, hogy az angol egyház végeredményben annak az egyetlen egyháznak a helyi folytatása, amelynek egykor Atanáz és Ágoston is tagjai voltak. A Cikkelyek a régi, katolikus igazságot tartalmazzák! Ennek bizonyítása élet-halál kérdés volt Newman számára, s a bizonyítást el is végzi a 90. Traktátusban. Itt szögezi le legelső elvként, hogy „Mind a katolikus egyházzal, mind pedig saját egyházunkkal szemben fennálló kötelességünk, hogy reformált hitvallásunkat az általa lehetővé tett legkatolikusabb módon értelmezzük…” 58
Ami pedig a konkrét intézkedéseket illeti, a legfontosabb volt a St.Mary-ből való visszavonulás. A St.Mary az Oxfordi Egyetem temploma, melynek lelkésze és plébánosa Newman volt hosszú évek óta. Hosszú dilemma előzte meg a döntését, de végül meg kellett tennie. „Hogy már 1839-ben fölmerült bennem, hogy St. Maryt otthagyom, az kiderül egy 1840 októberében Keble-hez írott levelemből.” 59 – írja, s a továbbiakban idéz ebből a levélből.
„…hallgatóimat mégis, mondhatni, az ősegyházhoz vezetem, nem pedig Anglia egyházához. Mármost szabad-e fiatal elmékkel megutáltatni a bevett vallást…?” „Attól tartok, kénytelen vagyok elismerni, akár akarom, akár nem, hogy őket Róma felé hajlítom. Először is azért, mert Róma rajtunk kívül az egyetlen képviselője az ősegyháznak…” 60 . Fő aggálya tehát az, hogy a római katolikus vallás felé viszi híveit, a fiatal egyetemistákat, sőt, a klerikusokat is – s mindezt szándéka ellenére. Keble válasza az volt, hogy jobban teszi, ha legalábbis egyelőre nem változtat semmit. Ennek ellenére Newman lépéseket tett afelé, hogy gyakorlatilag visszavonuljon a St.Mary templomból. Egyre több időt tölt Littlemore-ban, mely szerves része volt a St. Mary plébániának: Oxfordtól való távolsága csupán négy kilométer. Néhány évvel azelőtt templomot is épített ott. Azt tervezi, hogy állását, pozícióját feladva ide fog visszavonulni. Így is lett, de erre csak 1843-ban került sor, azt az időszakot pedig már külön fejezetben tárgyalja.
(folytatjuk)
