Épp elkélne egy kis pánik! – Bese Gergő iskolalelkész a magyar családok állapotáról

„Álltam a koporsó mellett, láttam a szülőket, akiknek ő volt az egy szem gyereke, és velem szemben hatszáz diák. Ezt a képet mindenkinek levetíteném. Ha minden szülő látna egy ilyen pillanatot, sokkal jobban odafigyelne a gyerekeire!” – vallja Bese Gergő. Drog, Tinder, tiniszex, kütyüfüggés, családi elidegenedés és széthullás. Az iskolalelkésszel a mai magyar családi és iskolai valóság mélyére merültünk nagyinterjúnkban. Figyelmeztet: „Ha tönkremegy egy társadalomban a családkép, és családroncsok lesznek, akkor arra nehéz sikeres családpolitikát és társadalompolitikát építeni”. (Mandiner interjú)

Nem baj, ha bepánikolnak a szülők attól, amit mondani fog?
Nem baj, sőt, épp elkélne egy kis pánik! A szülők hajlamosak azt mondani, hogy a ő gyermekükkel semmi gond nincs, ami nem igaz. A magyar társadalom miközben állítólag prűd, aközben az egyik legnagyobb pornófogyasztó társadalom is egyben. Prűdön azt értem, hogy családon belül nem beszélnek egymással az emberek párkapcsolatról, szexualitásról. Tehát pont olyan dolgokról nem beszélünk, amik épp hogy meghatározzák egész későbbi életünket.
Ha valaki házasság előtt csak falja az életet, attól ne várjunk olyan házasságot, amiben mindenki sínen van. Ugyanis 94 százalékos esélyük lesz arra, hogy nem élik meg a hetedik házassági évfordulót. Lehet azt mondani, hogy más világ van, szabadabb világ van és hamarabb érnek a fiatalok is, de ez nem igaz. Testileg lehet, hogy érettek a kamaszok, de ennek a szellemi érettséghez semmi köze nincs, egyszerűen éretlenek.
Konkrét történet?
A saját osztályaimban is tanítom a párkapcsolatot a Randikalauz nyomán: melyek az ismerkedés szakaszai, hogyan ismerkedünk, hogy nem az az egészséges párkapcsolat, hogy már minden anyajegyet ismerek a másik testén, de azt nem tudom, anyja-apja van-e, hanem van egy íve az udvarlásnak. Ők ugyanis az ívnek a végén kezdik, visszafelé meg nehéz dolgozni; és nem is akarnak. Megjegyzem, az egyház tanításáról ekkor még szó sem esik, csak egy hétköznapi, normális párkapcsolatról. Nagyban, lelkesen tartom a hittanórát, amikor az egyik egyébként igen intelligens, jó eszű gyerek közli, hogy „atya, ez hülyeség, ez már nincs így, mert ma már mindez két kattintás”.
Előveszi a telefont az engedélyemmel, megkérdezi, mi volt a zsánerem fiatal koromban, felmegy a Tinderre. Elmondom a zsánerem, ők ezen jót mosolyognak, engem viszont lesokkol, hogy pár perc múlva már érkeznek a jelentkezők, akik nem arra jelentkeznek, hogy felmenjek velük Budaörsön a Kőhegyre, és nézzük a csillagos eget, hanem arra, hogy most van másfél óra, míg anyu haza nem ér, addig essünk túl valamin.
Mi lesz ennek a következménye?
Az a fajta társadalom, ami ilyen szinten árulja és eladja magát, abból nehezen kerülnek ki hűséges férjek, feleségek, jó családanyák és családapák. Ennek folytán az is nehezen várható el, hogy a társadalomnak legyen kohéziója. Ha tönkremegy egy társadalomban a családkép, és családroncsok lesznek, akkor arra nehéz sikeres családpolitikát és társadalompolitikát építeni, vagy azt mondani, hogy 2030-ban együtt lehagyjuk Ausztriát és tartjuk a 2 százalékos gazdasági növekedést az uniós átlag fölött. Ugyanis a legalapvetőbb társadalmi egységgel van baj. Elképesztő, hogy egy ilyen rendszeren keresztül, mint a Tinder, hány százan és hány ezren cserélnek partnert, mennek egyik ágyból a másikba, nem gondolva arra, hogy ez a másik megerőszakolása és lelkének a kihasználása; mindkettőnek van ugyanis lelke is. Nem hiszem, hogy az a leányzó, aki felrakja magát, és kiírja, hogy most van két órám szexelni, lelkileg erre vágyik.
Fogják az adást?
Amikor elmondom tizenkettedikben, hogy mi a házasság, nevezetesen egy férfi és egy nő életre szóló szeretetkapcsolata, aminek gyümölcse a gyermek, akkor még nincs baj, ez mindenkinek szimpatikus. De amikor az kerül szóba, hogy miként jutunk el idáig, akkor kiakadnak, és közlik, hogy atya, hagyja abba, mert most kell szabadon kiélni a szexuális vágyaikat, mert utána már csak egy ember marad.
És mit reagálnak erre a lányok?
Ez amúgy egy tiszta fiú osztály volt, de ha vegyes osztályban kerül ez szóba, akkor a lányok lapítanak. De ide tartozik egy másik történet. A 38 tagú fiúosztályban megkérdeztem, hogy ki akar nősülni. Szinte mindenki feltette a kezét. Oké, akkor tegye fel a kezét, aki egyházi házasságot akar! Kivétel nélkül mindenkinek fennmaradt a keze! Tegye fel a kezét, aki szeretne gyermeket! Megint szinte mindenkié fennmaradt! Ki akar egy gyereket? Mindenki. Ki akar két gyereket? Mindenki. Ki akar hármat? No, itt már kevesebb kéz maradt fenn. És akkor megkérdeztem azt, hogy ki szeretne lányt. És ekkor senki nem tette fel a kezét. Senki. Nulla. Mondom, hát mi van? Az egyik fiú megfejtette nekem a rejtvényt: „atya, én megőrülnék tőle, hogy ha lányom lenne, és este még kint lenne az utcán, és nem tudnám, melyik szemét fiú mit csinál vele épp!”
Hát, de gyerekem, nem te is épp ezt csinálod a lányokkal?
Ti magatok is érzitek, hogy ez nem normális, de abban a korban vagytok, amikor sokkal könnyebb a testi vágyaitok vonzására odafigyelni, mint a lelkiismeretek szavára. Sajnos átlagosan tizenhárom éves korotok óra aktív pornófogyasztók vagytok, és olyan deformált képetek van a szexualitásról, hogy évekig kéne azt javítgatni, hogy újra szívvel láss és ne mással.
Hogyan lesznek az említett „éretlen gyerekek”?
A következőt szoktam elmondani a kilencedikesek szüleinek az első szülői értekezleten: megszületik a gyermek, és naptól, széltől is óvják. Kenegetik a pici kis testét, hozzák-viszik az óvodából, alsóban is ott vannak minden rendezvényen, sütnek-főznek, lépten-nyomon követik a testi – lelki fejlődését. A felső tagozatban már nagyrészt eltűnnek a családi programokról, kilencedikre pedig teljesen kiszálltak a gyereknevelésből.
Azt gondolják, hogy munkájukkal végeztek, de leginkább csak átpasszolják a gyereket az iskolának, eltűnik az aggódó szülő. Ekkor már nem kenegetik a gyerek bőrét, hanem fizetik a tetoválást és cigit adnak neki. A szülők, akik a gyermekük betegágyánál virrasztottak, ekkor megveszik a mínusz tíz fokban is hordott bokakivan-hasakivan ruhákat. Ki kell mondanom – szoktam mondani a szülőknek –: maguk nem szeretik a gyerekeiket, mert ha szeretnék, akkor nem ez lenne. Ha szeretnék a gyerekeiket, akkor nem lenne a diákjaink fele dohányos, és nem tombolna a kábítószer-fogyasztás az országban.
Mennyire tombol a drog?
Egy rendőrnyomozó mondta nekem, hogy nincs olyan iskola, sem szakközép, sem gimnázium, se egyházi iskola, ahol ne lenne jelen a drog.
Az elitiskolákban drágább és keményebb drogok mennek, máshol meg a dizájnerdrogok és szennyezett kábítószerek, amelyek miatt Budapesten nap mint nap halnak meg fiatalok.
Mitől kerülünk ilyen függőségbe?
A magyarok hajlamosak a szenvedélybetegségekre, a befordulásra, szóval elég depresszív nép vagyunk, egyházi nyelven nagypéntekes nemzetnek szoktuk nevezni magunkat. Ez a pesszimizmus oda vezet, hogy egymillió alkoholista van az országban. Ebből az következik, hogy nincs olyan család, ahol a közeli vagy távoli rokonságban ne lenne legalább egy alkoholista.
Ha ez így megy nemzedékről nemzedékre, miért pont az Y- és Z-generáció lenne mentes tőle? Csak ők nem biztos, hogy az italhoz fognak nyúlni, hanem a telefonhoz, az internethez, a pornóhoz és a kábítószerhez. Itt jön be a szülők felelőssége. Amikor a beszélni tanuló gyermekek 10 százalékban először nem azt mondják, hogy anya vagy apa, hanem hogy laptop vagy tablet, és amikor minden Szilícium-völgyben dolgozó szakember azt mondja, hogy hat éves kor alatt tilos okoskütyüket adni a gyerek kezébe, akkor mi azt látjuk az óvodákban, hogy amikor a kezébe adjuk a gyereknek a gyerekbibliát, csúsztatja rajta az ujjait. Szemünk előtt, a mi asszisztálásunkkal válnak függővé a gyermekeink, unokáink.
Ez baj?
Ez egy olyan cunami, ami már halad a part felé. A rengés megvolt, az ár halad, már érezzük az előszelét: négy-öt órát vannak online a gyerekek; elkezdődik a tanév, és fehérebbek voltak a diákok, mint a norvégek, azaz nem mozdultak ki a napra a nyáron. Amikor ezekkel szembesítem a szülőket, ők csak pislognak.
Soha nem látott nonverbális erőszak tombol az iskoláinkban, s ezt az online térben szenvedik el leginkább az áldozatok. Próbálják az influenszerek példáját követni, így az anorexia, az önvagdosás, az öngyilkossági kísérletek mind elszaporodtak, mivel celebbé akarnak válni, hamis példaképeket akarnak követni, de alkalmatlannak tartják magukat rá. Szóval látjuk már a cunamit, de még nem ért partot.
Mit hoz a „cunami”?
Ez durva lesz. Megszólított az iskola folyosóján egy kedves tanítványom, hogy atya, nagy gond van. Gondoltam, balhé volt otthon vagy a haverokkal, vagy pénz kell neki; de nem. Azt mondta: tudja, atya, odalent akkor is folyik, amikor nem kéne. Nincs a családban férfi, sok a csonka család, alig van férfipedagógus, marad az iskolai pap, akihez ezekkel a bajokkal fordulni lehet. A gyerek elmondta, hogy pár nappal korábban bulizni voltak, egy leányzó felkínálta magát, bementek a vécébe és orálisan kielégítette, majd mindenki ment a dolgára. Aztán elkezdte csípni a vizelet, meg viszketett lent, és egyik nap arra kelt, hogy csöpög, és érezte, hogy ez nem normális. Megnézte a Google-doktort, és bepánikolt. Hát, mit volt mit tenni, mondtam neki, hogy el kéne mennie egy bőr- és nemibeteg-gondozóba. Hát ő oda nem megy! Jött azzal, hogy valami antibiotikum kell – antibiotikum-túladagolók is vagyunk mi, magyarok –, és van otthon. Mondtam neki, hogy ez nem lesz jó, megnéztük a netet, találtunk anonim szűrést. A gyerek nagyon meg volt ijedve, megkért, hogy kísérjem el. Nagy levegőt vettem, teljes civilbe öltözve, napszemüvegben elmentem vele, s megállapodtunk, hogy ki nem mondhat olyat, hogy atya, tanár úr, meg hasonlók, most csak Gergő vagyok neki. Nagyon megalázó volt az egész: az utcán állt a sor vége, a sorban volt öltönyös, volt prostituált, homoszexuális, mindenféle népek. Jó képet adott a társadalomról.
És mindenki, aki ott lát, tudja, hogy nem kenyérért állsz sorba. Aztán sor került a szűrésre, a gyerek azt akarta, hogy menjek be vele, bementem, a rendelőben meg persze mindenki azt hitte, én vagyok az idősebb hapsi, aki fiatalabb gyereket tart ki. De lett ennél nagyobb baj is: kiderült, hogy a gyerek szifiliszes. Ez bizony kemény dolog: a gyerek összetört előttem egy kicsit. Mondták neki, hogy két út van: állami vagy magán. Az állami ötszáz százalékos kihasználtságon működik, úgyhogy magánba mentünk. Ott hip-hop kiszolgálták a fiatalembert, háromszor két injekciót kapott, amitől belázasodott és ülni sem bírt, valamint vért vettek tőle. Mindez 68.500 forintba került, ráadásul a vérképe mindig olyan lesz, mintha szifiliszes volna, annak ellenére, hogy kiölték belőle a vírust. A történet pikantériája nem ez, hanem az, hogy hiába figyelmeztettem, hogy remélem, tanult a történtekből, három hét után, miután kitisztult, és megkapta a papírt, hogy vele minden rendben, minden ugyanúgy folytatódott. És akkor azon gondolkodom, minek kell történnie, hogy egyszer azt tudjuk mondani, hogy stop? Mikortól akarunk magasabb színvonalon élni?
És mikortól?
Mindezek ellenére látszik, hogy azoknál, akiket tudatosan a keresztény értékrendben, keresztény közösségben neveltek, azoknál érték a minőségi pár. Például a lányok számára a magas mércét állító fiúk vonzóak, és vica versa. Hiszem, hogy a társadalom megújulása az ilyen, tudatosan keresztény értékrendben élő családokból indul el, ők húznak ki minket a csávából.
De ők nagyon kevesen vannak.
Kevesen, ez tény. De: „ti vagytok a föld sója”.
Olyanok leszünk, mint a Római Birodalom idején, amikor a kereszténység elindult: volt a pogány többség és a keresztények, akiket mindenki kihasznált, ütött-vert, de ők igyekeztek hitelesen megmaradni.
Az hírlik az egyetemi világból, hogy a 18 éves diákok anyucival érkeznek a felvételire, és már a szülőknek is rendeznek nyílt napot. Nem mond ez ellent annak, hogy kilencedikes korukban leveszik a gyerekekről a kezüket a szülők?
Azért megnézném, hogy ezeknek a szülőknek hány százaléka vált el és neveli egyedül a gyerkőcét, és hogy mik a nemi arányok: a fiúkat kísérik vagy a lányokat. A csonka családok érmének a másik oldala a leválástalanság. Egyik ismerősöm fia most kezdte el az egyetemet, és a fia minden egyes napjáról, minden egyes buliról, minden ivászatról tud, ott áll az ajtóban, mikor a fia hazaér, ott áll, amikor elmegy, hívja és keresi. Szerintem viszont egy egyetemistánál már ciki, ha az anyukája lépten-nyomon követi az útját.
Nem az egyetemre kell kísérgetni a gyereket, hanem épp az egyetemig, az érettségiig. Nem árt iskolás korában figyelni a tanulására, megismerni a baráti körét, értelmesen, komolyan beszélgetni vele. Aki egyetemista korában kísérgeti a gyerekét, az bizalmatlan vele szemben. A bizalmat viszont korábban kell kialakítani.
Nem lehet egyébként, hogy a szülők azért nem tesznek sokat, mert már ők is ilyen kütyüs világban nőttek fel?
Szokták is mondani a diákok, hogy „anyuék is nyomják”. Csakhogy anyuéknak volt offline gyerekkora és offline élete. Mikor én nyomkodom a kütyüt, és érzem, hogy már-már a rabja vagyok, még mindig emlékszem, milyen volt tyúkokat etetni, bicajozni, sétálni, bandázni kütyük nélkül. Amikor a szülők nyomogatnak, akkor az nekik az újdonság ereje és teljesen más dimenzió, mint amiben felnőttek – az egyik dimenzió mellett.
A gyerekeiknek viszont csak a kütyüs dimenzió létezik.
A szülők még sarasak és piszkosak lettek, nyáron leégtek és nagymama bekente őket tejföllel, hogy ne égjen a válluk éjszaka, a mostani gyerekek ezt nem ismerik, mert bent ülnek a négy fal között.
Nem lehet, hogy pusztán csak azt gondoljuk, „mi voltunk az utolsó nagy nemzedék”? Nem lesz nagy baj, csak mi pánikolunk, ahogy a szüleink is pánikoltak a tévé meg a számítógép miatt?
Csak a te nagymamád és dédnagymamád táplálkozása, életmódja, imádságos élete, megszokott napi rutinja közt nem volt óriási különbség. A dédi, a mama és anyuék ugyanazt a krumplifőzeléket ették. A dédi átadta a recepteket a mamának, a mama pedig anyunak, aki még mindig meg tudja őket csinálni. De most van egy alapvetőbb törésvonal: nem ugyanazt esszük, nem ugyanazt ünnepeljük és nem ugyanazt érezzük, amikor megszólal a magyar himnusz. Nem ugyanazt jelenti elmenni egy misére vagy temetésre. A régiek hittek az örök életben, a mostaniak azt mondják, hogy mindent használjunk ki ebben a földi életben, mert csak ez létezik. Ez a választóvonal nagyon éles: még a kommunista Kádár-rendszerben felnőtteknél is élénkebb a lelkiséggel való kapcsolat, mint a 21. század gyermekeinél.
És ez miért gond?
Ez azért nagy gond, mert a nagymama szeretetnyelve más, mint anyukáé, meg az unokáé. Amikor a mama ad egy tízezrest az unokának, mondván, szeretlek, azt az unoka nem érti, mert neki a szeretetnyelve a minőségi idő.
Akkora a vágy az unokáknál a minőségi időre, amekkora sem a nagyszülőknél, sem a szülőknél nem volt meg.
Ők ugyanis nem igazán vágytak arra, hogy még együtt legyenek, mivel eleve együtt éltek, együtt imádkoztak, együtt ünnepeltek. Nem volt az, hogy apa kilép az életükből (esetleg a háború idején), mert elváltak anyával és két utcával arrébb költözött, a nagyi meg szociális otthonban van. Ez most van. Ebbe a rossz állapotba lévő társadalomba robbant bele a liberalizmus szabadossága és az online világ.
Egy pap egyébként milyen alapon beszél párkapcsolatról és házasságról?
Nem reverendába születtem én sem, és születésem után nem tettek be szerzetesi kolostorba. Én is éltem a világban, udvaroltam, egyetemista koromban úgy gondoltam, meg fogok nősülni, átéltem azokat az érzéseket, amikor megpillantod a szerelmed. Tudom, milyen először megfogni a másik kezét, milyen az első csók. Ezek után jöttem rá, hogy az Úristen nekem más utat, más hivatást szán. Papként pedig nagy iskola a párkapcsolatokat, házasságokat illetően a gyóntatószék. Ott rengeteg élethelyzettel találkozom, sok szépen megélt házasságot és persze tragikus kapcsolatokat is látok. Többet, mint az, aki ismeri a sajátját, a barátokét, a családtagokét meg a szomszédokét. Akkor tud az ember igazán segíteni, ha meri felírni a máshol bevált recepteket.
Milyen bevett, téves „megoldási kísérletek” vannak?
Nem fog segíteni, ha elmennek a swingerklubba. Ezt csak azért említem, mert ez az iparág virágzik az országban. Sokak ezzel akarják megújítani a házasságukat, miközben ez teljes zsákutca. Főleg azoknál játszik ez, akiknél a kezdetekkor és házasságkötéskor sem volt más összekötő erő, mint a szex. De nem is úgy kell megmenteni egy házasságot, hogy szünetet tartunk, és esetleg közben előszedjük a régi szerelmeket. Szoktam kérdezni a diákokat, hogy mi az első, amikor összevesznek a szerelmükkel? Megnézik a régieket a Facebookon! Persze elpirulnak: fú, atya, már ennyire ismer bennünket? Hát persze, hogy ismerem őket, közöttük élek! Szóval ha megcsal a párom vagy a feleségem, nem az a válasz, hogy én is megcsalom. Hanem meg kell nézni, hogy jutott odáig. Lehet, hogy a kapcsolat zenitjén, a házasságkötéskor úgy hátradőltem, mintha kitettem volna a falra a lelőtt vad trófeáját, amivel már semmi dolgom nincs?
Oké. Viszont mindannak, amiről beszélünk, az egyik fő oka a technikai fejlődés. Senki nem nézne ennyi pornót, főleg nem 13 évesen, és nem húzogatná a találatokat Tinderen, ha nem lenne rá lehetősége. A technikai fejlődést viszont nem lehet visszacsinálni, az általa nyújtott lehetőségeket viszont iszonyat nehéz kontroll alatt tartani. Hiába veszi el otthon anyuka a mobilt a gyerektől, és kapcsolja ki a laptopot, ha a suliban, szünetben együtt nézegetik a hardcore pornót a diákok.
Jó meglátás.
Ha a másodikosaimmal meg akarok nézetni egy filmet a neten, legalább négy felugró pornóreklámot kell kiikszelnem.
Vannak, akiknél az önkielégítés már beteges méreteket ölt: nem bírnak anélkül elindulni az iskolába, nem bírnak elaludni nélküle. Az egyik érintettnek azt mondtam: figyelj, itt fizikai cselekvésre van szükség. Húzd ki a kábelt a falból, tedd el a mobilt, amikor rád jön, csinálj húsz fekvőtámaszt. Egyszerűen annyira körbevesz minket a kísértő, hogy csak és kizárólag fizikai lépésekkel lehet hatástalanítani! Formatáld a géped, töröld ki az előzményeket! Amíg a világgazdaság egyik legnagyobb iparága a szexipar, mást nem nagyon tudunk tenni!
Időről időre szóba hozott statisztika, hogy a magukat kereszténynek tartó magyarok és lengyelek ott vannak a legnagyobb pornófogyasztók közt.
Nem ugyanaz, ha valami körbevesz, és állandóan kísért, és ellen kell állnod, mintha az adott valami nincs is jelen. Nem ugyanaz keresztényként helytállni ebben a kérdésben száz évvel ezelőtt meg ma. Ma az egyetlen megoldás a bioszűrők beállítása. Kellenek, akik elmondják, hogy mit ne csinálj, nézz, olvass! A legnagyobb gond ott van, amikor alig várod, hogy valakivel lefeküdj, de nem azért, mert szereted, hanem mert egy húscafatnak nézed.
Svédországban csináltak egy felmérést: pornófilmet vetítettek a gyerekeknek, és meg kellett számolniuk, hány erőszakos cselekmény van a filmben. Megtalálták az összeset, és amikor megkérdezték tőlük, hogy normális dolog-e ez, azt kérdezték vissza: mi ebben a rossz? Megpofozza, ráüt, földhöz vágja, megalázza. A svéd fiúk többsége azt mondta, ez mind oké. A nagy haladó Svédországban, ami meg akarja mondani, hogyan éljünk! És ezeknek a fiúknak párkapcsolatuk lesz! Most már értjük, hogy miért nem akartak a fiaim lánygyereket? Ráadásul a lányok többsége ma első szexuális élményét erőszak útján szerzi.
Mi történt a férfi és a női szerepekkel?
Rakja össze a képet: a szülők kétharmadának a házassága nem éli meg a hetedik évfordulót, általában apu lép le. Anyuban érthetően fájdalom van: „Itt hagyott az a szemét apád! Mocskos férfiak! Megcsalt, az a rossz lány kellett neki!” A gyerekre az oviban naphosszat az óvónéni vigyáz. Ott az a hat-hét éves gyerek. Ebben a korban eldől a következő hetven év. Bekerül az iskolába. Alsó tagozat: csak nőket lát, a tanító nénit és a napközis tanárt. Fiúként tíz éves korában találkozik a gyerek az első férfi tanárral, többnyire egy tesi tanárral. Na, és ekkor elindul a nemi érés úgy, hogy férfiszerepeket nem láttak, csak nőket és a pasikat szidó anyjukat.
A fiúk senkivel nem tudnak beszélni a kamaszodásukról. A társadalom meglehetősen prűd, tehát nem szokás beszélni az ilyesmiről. Az iskolában a védőnő esetleg a kezébe adott egy óvszert, amivel nem tud mit kezdeni sem. A média és az internet önti rá a mocskot. Tízenévesen a korosztálya nyomására megszerzi az első szexuális élményeit, mert ciki, hogy ő még szűz. Az első szexuális közösülést tehát önmagára erőszakolja rá. S ekkor jön a nagy kiábrándulás: éles kontrasztban a filmekkel az első együttlét egy negatív élmény a többségnek. Mi történik? Amikor legközelebb jön vele szembe egy lány, lesokkol. És akkor beírja a keresőbe, hogy „miért nem éreztem jól magam az elsőnél”. Amire kijön kétszázötven olyan találat, hogy „lehet, hogy te más vagy?” A legsebezhetőbb helyzetben jön az LMBTQ-propaganda és a Coca-Cola-reklám, ami mellé odaáll a Google, az Apple, a Microsoft, minden cég, amit ismernek. Ha meg bemennek a bevásárló központba, nem tudják eldönteni, melyik a nőknek és melyek a férfiaknak készült termék. Minden uniszex. Szóval valami nagyon nincs rendjén, és a diákok mindebben teljesen összezavarodnak. Erre kellene normális választ adni, mert amikor nagy baj van, akkor már késő.
Nagy a baj?
Volt egy diák a városban ahol szolgáltam, drogozott, itta a kávét és az energiaitalt; az egyik tesi órán felrobbant a szíve, azonnal meghalt. Álltam a koporsó mellett, láttam a szülőket, akiknek ő volt az egy szem gyereke, és velem szemben hatszáz diák.
Ezt a képet mindenkinek levetíteném. Ha minden szülő látna egy ilyen pillanatot, sokkal jobban odafigyelne a gyerekeire! De amíg huszonéveseket temetünk a 21. század bűnei és a családok oda nem figyelése miatt, addig nagy a baj!
Ezek nem pusztán extrém példák?
Sajnos nem. Általánosak. Egy elitiskolába járó kislány kiugrott a harmadik emeletről, öngyilkos akart lenni, nem halt meg, de lebénult, ezért egy rehabilitációs intézetben vegetál. Senki nem foglalkozott vele. De a magát vagdosóval sem foglalkozik senki, amíg el nem vágja az ütőerét.
A segélykiáltások elhangzanak, csak annyira nyomogatjuk a kütyüket, hogy nem halljuk meg őket.
Mindez felveti azt a szokásos kérdést, hogy keresztény társadalom vagyunk-e egyáltalán, túl a kultúrkereszténységen? És hogy amivel ebben jobbak vagyunk a nyugatnál, az nem pusztán csak azt jelenti, hogy hozzánk később ért el a „haladás” a kommunizmus miatt?
Szerintem sajnos erről van szó. Nyugaton fokozatosan halmozódott fel a szenny, ők most fulladnak bele. Mi meg amikor kinyitottuk az ajtót, rögtön az orrunkig ért.
(Szilvay Gergely, mandiner.hu)